A World utasai nem csak utaznak, hanem a hajón élnek. Az útitervet évekre előre maguk tervezik meg, és feledhetetlen eseményekhez: a wimbledoni tenisztornához vagy a riói karneválhoz illesztik. A hajón élők dollármilliókat fizetnek otthonukért, és további éves tetemes rezsit kényeztetésükért.
„Olyan volt, mint egy zenekar, megannyi egyedi hangszerrel. De együtt egy szimfóniát szólaltattak meg” – így áradozott Peter Antonucci a luxushajó, még pontosabban az úszó luxuspalota legénységéről, amely egészen exkluzív élménnyel néhány szerencsés kiválasztott minden igényét maradéktalanul teljesítette.
Antonucci maga is mázlisták közé tartozott – évekig élt a találó nevű World, a Világ fedélzetén, de nem kabinban, amint az hajókon szokás, hanem saját, kényelmes lakás méretű lakosztályában. Ingatlannak nemigen nevezhető, hisz a hajó a hullámokban imbolyog és szinte folyamatos mozgásban van. A sétahajó sem a legtalálóbb kifejezés, mert a fedélzeteket nem alkalmi kirándulók lepték, hanem – Antonuccihoz hasonlóan – olyanok, akiknek hosszú ideig a World volt a lakhelye. Itt alakították ki otthonaikat, itt éltek, így leírására inkább az úszó toronyház, még inkább az úszó palota illene.
Ezen járták a világ óceánjait és tengereit azok a kiváltságosok, akik megengedhették maguknak, hogy apartmant vásároljanak a hajón.
Önmagában a pénz kevés ahhoz, hogy valaki bejusson a „dollármilliomosok és -milliárdosok játszóterére” – ahogy a Worldöt sokan nevezik. A legolcsóbb apartman ugyan másfél millió dollárért, több mint félmilliárd forintért megvásárolható, kötelező előfeltétel azonban állítólag a tízmillió dolláros nettó vagyon.
A lényeg azonban, hogy aki „lakást” vásárolna a Worldön, annak egy meghívót kell kapnia egy, a már hajón élő utastól, egy másiknak pedig támogatnia kell a kérelmet.
A Fehér Lótusz
Az exkluzív, a hullámokat szelő lakótoronyban 165 csúcskategóriás, pazar lakás található – köztük három hálószobás is. Ez persze kevés az unaloműzéshez, ezért a Worldöt övező titokzatosság ellenére is szinte bizonyosra vehető, hogy dekadens partikon múlatják az időt, amelyekben patakokban folyik a pezsgő, a hangulatot pedig ármány és cselszövések borzolják.
„Nem állítom, hogy minden, ami A Fehér Lótusz sorozatban megtörtént, a Worldön is lejátszódott, de úgy vélem, hogy az összehasonlítás nagyrészt nem pontatlan” – ezt mondta igencsak diplomatikusan Peter Antonucci, persze azok után, hogy már kiköltözött a hajóról. Az utasok/lakók közül „sokan űznek játékos, néha szemtelen, néha pedig egyenesen botrányos dolgokat” – tette hozzá, részletezés nélkül.
Korán nyugdíjba vonult tehetős ügyvédként hat évig élt kisebb szünetekkel a hajó fedélzetén, majd 2019-ben eladta lakását. „Miután néhányszor megkerültem a Földet, mindent láttam, vagy legalábbis mindazt láttam, amit látni akartam” – magyarázta. Ezek után új kihívásokat keresett.
A szárazföldre visszatérve átnyálazta naplóit, amelyeket pedánsan vezetett a fedélzeten töltött évek alatt. Úgy döntött, hogy az előkelő country club és a közösségi ház párosításának hangulata tökéletes ihletet ad fikciós regények írásához.
Kivétel nélkül mind egy megálmodott hajón játszódnak. Az utolsó címe nem hivatalos fordításban – persze a tengerre utalva – Az árulás dagálya, amely a nyílt vízen leleplezett „titkokkal, bűnökkel és botrányokkal” csábítja az olvasókat.
A barátkozás
Antonucci és felesége, Tami a Wall Street Journal egyik cikkéből értesült a 12 szintes, két focipálya hosszúságú, 196 méteres hajó létezéséről. Alig 52 éves volt, élvezte a korai visszavonulás előnyét, miközben felcsigázta a kíváncsiságát az egy évtizede még újnak számító elképzelés.
Az érdeklődő potenciális vásárlók egy próbautat foglalhattak a World fedélzetén. Az Antonucci házaspár Belize-ben szállt a hajóra, és a Panama-csatornán kelt át az Atlantiról a Csendes-óceánra.
A férfi „nevetségesen” drágának tartotta az ottlétet, a „lakások” ára pedig egyenesen sokkolta. Első nap el sem tudta képzelni, miért fektetett be a hajón bárki, másnap azonban már azt tudakolta: „hány szabad lakás maradt”, és „mikor költözhet be”.
Szívélyesen fogadták őket. Csak később jöttek rá, hogy a World minden lakóját előre tájékoztatták érkezésükről, és arról, hogy tulajdonképpen kik lesznek az új szomszédok. Az ismerkedés után a törzsutasok arra bátorították őket: érezzék magukat otthon.
Minden új beköltözés előtt a már a hajón élők e-mailt kapnak az új szomszédok hátteréről, sőt a hajó legénysége az iránt is érdeklődik, van-e esetlegesen közös nevezőjük. Egyenesen bíztattak egy barátkozó italozást, vacsorát vagy egy teniszpartit.
Antonucciéknak természetesen fogalmuk sem volt arról, hogy mi zajlik a háttérben. Csak annyit tapasztaltak, hogy útitársaik kedvesen bemutatkoztak. „Jól éreztem magam” – ismerte el a férfi, aki előtt akkor világosodott meg, mi váltotta ki a barátságos invitálásokat, amikor maga is írásos ismertetőket kapott az újonnan érkezőkről.
Idővel maguk is javaslatot tehettek, ki költözzön a hajóra.
A félmilliárdos kégli
A „próbahajózás” elnyerte az Antonucci házaspár tetszését. Vettek egy „otthont”, ahová csak négy hónap elteltével költöztek be, mert előtte le kellett zárniuk szárazföldi létüket. A gyerekek New Yorkban éltek, a szülőknek házaik voltak, amelyeknek a sorsáról gondoskodni kellett. „Nem lehetett egyszerűen csak összecsomagolni, és a hajóra költözni” – magyarázta az egykori ügyvéd.
A World minden „lakása” egyedi volt, és különbözött a többiektől, méretben is. „Voltak nagyobbak, és kicsit kisebbek” – mondta Antonucci. Egészen pontosan 125 és 301 négyzetméter közöttiek – írja a CruiseMapper, amely alaprajzokat is közölt a kínálatról. Antonucci a sajátjának a pontos vételárát nem tudta felidézni, de nagyjából 1,6 millió dollárt, napi árfolyamon csaknem 580 millió forintot fizetett érte.
A sétahajókkal ellentétben a Worldön minden tulajdonos a saját ízlése szerint rendezhette be vagy újíthatta fel otthonát. Ez azonban a hajó fedélzetén nem túl egyszerű, mert az apróságokért nem lehetett csak úgy elszaladni egy lakberendezési áruházba.
Gondosan, hónapokkal korábban meg kellett tervezni a bevásárlásokat, bekészíttetni a megvásárolt árut a ládákba, a fedélzetre szállított termékek listáját pedig előzőleg jóvá kellett hagyatni a hajótársasággal.
Összeségében Antonuccinak négy különálló lakása volt a hajón töltött évek alatt, egy alkalommal kettő is egyidejűleg. Mindig elegánsabbra váltott. Az utolsó lakásáért már nagyjából 4 millió dollárt, több mint 1,4 milliárd forintot fizetett. Messze nem ez a legdrágább otthon a hajón – a legnagyobb penthouse ára meghaladja a 10 millió dollárt.
Az útvonaltervezés
A World lakóinak többsége nyaralóként használta lakását. Szinte magától értetődő, hogy mindegyiküknek több otthona volt hazájában, és nagy valószínűséggel magánrepülőkön utaztak szerte a világban.
Antonucci rendszerint akkor szállt hajóra, amikor az Európa felé indult. Ilyenkor általában két hétig élvezte a kényelmét, a köztes időt pedig New Yorkban töltötte. A hosszabb utazásokat természetesen nem szakította meg. Számításai szerint az év tizenkét hónapjából nyolcat a World fedélzetén töltött.
Remek kiruccanásoknak tartotta a Maldív- és a Seychelle-szigetek, Ausztrália és Új-Zéland meglátogatását, és ilyenkor boldogan maradt lakosztályában hosszabb ideig is.
A World nem bolyongott céltalanul a tengereken. Kikötését általában feledhetetlen eseményekhez illesztették. Londonba például a feledhetetlen wimbledoni tenisztorna, a brazíliai Rióba a karnevál idejére futott be.
A fedélzeti szórakozás benne foglaltatott az éves szolgáltatási díjban – persze a lakás vételárán felül – viszont szakértői tanfolyamokat és szervezett időtöltést, például búvárkodást és túrázást, sőt egyedi meglepetéseket is tartalmazott.
Egyszer a Panama-csatorna környékén hajóztak, amikor Antonucci és barátai kaptak egy repülőt, majd hajót, amely a Galápagos-szigetekre szállította őket néhány napos kikapcsolódásra.
Bárki szervezhetett saját kirándulást, aztán egy kikötőben utolérhette a hajót.
Az útvonalat két-három évre előre tervezte meg az utasokból válogatott bizottság. „Nagyon bonyolult folyamat volt” – mondta Antonucci. Minden egyes úti cél esetében mérlegelték, milyen tapasztalatokra tehetnek szert, és milyen élmények várhatnak rájuk.
A tervezés során szem előtt kellett tartaniuk az üzemanyagárakat, a legénység váltási pontjait, a könnyen megközelíthető reptereket vagy a kikötési díjakat. Az útvonaltervet a kapitány is véleményezte.
Általában három javaslatot terjesztettek a hajó teljes közössége elé, és szavazással határozták el, melyiket választják.
A döntéshozatal
Amint az várható is volt, a döntés politikaivá vált – idézte fel Antonucci, aki néhány évig maga is igazgatósági tag volt. Tapasztalatai szerint útitársainak „határozott véleménye” volt minden kérdésről.
„Mindenki meglehetősen jómódú volt, sokat keresett, ezért meggyőződéssel vallotta, hogy a legjobban ért mindenhez. Nem szoktak hozzá ahhoz, hogy nemmel feleseljenek nekik” – mesélte Antonucci. Pontosan tudni vélték, hol kell elhelyezni a sótartót az asztalon, és azt is, milyen mélyen hatolhat be a World a jégben az Antarktiszon.
Antonucci szerint egyszerű a magyarázata annak, hogy ha senki sem szűkölködött pénzben, miért nem a saját jachtjukkal utazták körbe a világot. A Worldön nem kellett a személyzet kiválasztásával és felvételével, sem pedig az üzemanyag vásárlással bíbelődni, vagy csekkeket kiállítani minden apróságért. „Egyetlen kövér csekket kellett aláírni, évente egyszer” – mondta Antonucci, aki saját szavai szerint maga is hajós volt egész életében.
Az ármányok és titkok
Az igazi vonzerőt azonban a társasági élet jelentette. „Nagyon-nagyon szociális közösség alakult ki” – mondta Antonucci.
A gyerekeket is szívesen látják a fedélzeten, a kínálat azonban – egy teljes méretű teniszpálya, egy óriási wellness- és fitneszközpont – félreérthetetlenül a felnőtteket célozza meg. Borospince értelemszerűen nincs, a borválaszték mégis lenyűgöző. Az étel- és italfogyasztás benne van az éves „rezsidíjban”. Így aztán „dőlt a lé, és sok volt a buli”.
Amikor még Antonucci a hajón lakott, „az urak zakót és nyakkendőt viseltek”. Utoljára tavaly novemberben látogatta meg ott élő barátját. Az idők közben változtak: nagyobb valószínűséggel látni férfiakat rövidnadrágban és trikóban, mint csokornyakkendővel. „Ez egy kicsit sajnálatos” – mondta.
A virágzó társasági élet mellékhajtásai voltak a „folyamatos ügyek”, nem egyszer sima lopás. Egyesek egyszerűen csak kiakadtak, miközben mások hangosan dalolva érezték jól magukat. Ezek azonban ártalmatlan mellékzöngék voltak – az egyedülállók légyottjaihoz hasonlóan. A hajón azonban házaspárok is utaztak, „akik nem mindig töltötték az éjszakát saját hitvesükkel együtt” – Antonucci szerint őt és baráti társaságát ugyan nem foglalkoztatták ezek az afférok, de hazudna, ha azt állítaná, hogy „nem derültek jót” az eseteken.
Voltak persze kirívó szabályszegések, de „nem igazán lehet kitessékelni valakit, aki ötmillió dollárt fizetett a lakásáért, további évi félmilliót pedig az egyéb szolgáltatásokért”. Egy kidolgozott protokoll gondoskodott a velük kapcsolatos bánásmódról.
Azt mondta: néha az a benyomása támadt, hogy a hajót nem a dízel, hanem a pletykák hajtják.
Antonucci idővel megcsömörlött a „politika és szóbeszédek” szüntelen hullámaitól, és végleg a partra költözött.
Amikor híre ment, hogy regényt ír egy fiktív lakóhajóról, néhányan azt mondták neki: „megszeppentek”, hogy ki akarja teregetni a szennyest. Mások könyörögtek, hogy hagyják ki őket a fikcióból.
A volt ügyvéd három könyvet adott ki „hajós élményei” alapján. Magyarra egyiket sem ültették át.
„Miért maradtam ki belőle?” – kérték tőle számon a könyvek megjelenése után épp azok, aki korábban azért esedeztek, hogy mellőzze őket a sztoriból.