Legalábbis ezt mutatják a függetlenként nyilvántartott orosz közvéleménykutató, a Levada Intézet felmérései. És van ennél is meglepőbb adatuk.
HIRDETÉSAz orosz elnök nyugodt és magabiztos, őt igazolják a számok. Legalábbis azok, amelyeket a büntetőintézkedésekkel terhelt orosz gazdaság szolgáltat. Szokásos évértékelőjében, amelynek gerincét a szokásos módon előkészített kérdések adták, 3,5 százalékos idei gazdasági növekedésről beszélt, ami független elemzők szerint sem túlzás, ők maguk is több mint 3 százalékot várnak. Ugyanakkor megjegyzik, hogy ebből az utca embere nemigen profitál, mert lényegében az ukrajnai háború miatt felduzzasztott katonai költségvetés eredménye. De ez mit se számít, mert annak, hogy a lakosság nagy része támogatja az ukrajnai orosz inváziót, nincs köze sem a gazdaság állapotához, sem az életszínvonal alakulásához.
Egyrészt a fortélyos félelem
Egészen pontosan senki sem tudja, hogy az orosz többsége mit gondol, vagy hogyan érez az ukrajnai háborúval kapcsolatban, mert gyakorlatilag lehetetlen felmérni. Az egyetlen még működő, önmagát függetlenként meghatározó, nemzetközi szinten elismert orosz közvéleménykutató, a Levada Intézet riportjaiból lehet következtetni, de ezeket is érdemes fenntartással kezelni legalább két okból. Egyrészt azért, mert ha a Levada működhet, az azt jelenti, hogy része az állami kommunikációs stratégiának, másrészt azért, mert könnyen érthető okokból az emberek túlnyomó többsége nem őszintén válaszol az elnök személyével, illetve politikájával, még kevésbé az ukrajnai háborúval kapcsolatos kérdésekre. Utóbbira különösen azóta nem, mióta börtönnel büntetik az efféle kritikát.
Legutóbb pár hete ítéltek hét év börtönre egy fiatal szentpétervári nőt, nem sokkal korábban nyolc és fél évet kapott az a tévés újságíró, akinek “hőstette” bejárta a világsajtót tavaly márciusban. Nem az volt az utolsó tiltakozó akciója, amiért pár hónappal később házi őrizetbe is került. Onnan külföldi segítséggel sikerült megszöknie lányával együtt, de nagyon úgy néz ki, hogy az orosz titkosszolgálat utána nyúlt. A francia rendőrség mérgezés gyanújával indított vizsgálatot az ősszel, miután Ovszjannyikova rosszul lett a párizsi lakása előtt elszórt fehér portól.
A nyíltan szembeszegülő kevesek kálváriája – a bebörtönzött, és több mint két hete onnan is eltűnt Navalnijról nem is beszélve – csak megerősíti a civileket abban, hogy jobb, ha nem “politizálnak”. Azok többsége, akik nem akarták a nevüket és a vérüket vagy szeretteiket adni a kormánypolitikához, tízezrével hagyták el az országot az elmúlt több mint másfél évben, összesen legalább félmillióan menekültek vagy költöztek külföldre.
De mégis, mit mond a Levada?
Az intézet minden hónapban készít egy felmérést az ukrajnai invázió kezdete óta, ezek összevetése beszédes. A kérdésekre adott különböző válaszok aránya csak minimális eltérést mutat, pedig már majdnem két év telt el az első kutatás óta.
Arra a kérdésre, hogy támogatja -e az orosz hadsereg "ukrajnai tevékenységét", a megkérdezettek 48 százaléka válaszolta azt tavaly februárban, hogy “egyértelműen”, és ez a szám idén októberben is 45 százalék volt. Azok aránya, akik “meglehetősen” támogatják az ukrajnai inváziót, 20 százalék volt tavaly februárban, de márciusban már 28, és attól kezdve folyamatosan emelkedett egy-két százalékkal egészen 33 százalékig. Idén március óta nem esett 30 százalék alá, októberben 31 százalékon állt.
Vagyis eszerint a lakosság több mint háromnegyede igen határozottan támogatja az ukrajnai harcokat még úgy is, hogy millióknak van ukrán rokonuk, és a háború sokkal nagyobb emberáldozattal jár, mint azt kezdetben akár maga az államfő gondolta volna. A Newsweek visszaszámolt októberben a jövő évi orosz költségvetési javaslatból, és az elesett katonák rokonainak szánt támogatásból arra a következtetésre jutott, hogy 102.700 orosz katona esett el Ukrajnában az invázió kezdete óta.
Ami ennél is megdöbbentőbb, hogy a válaszadók közel fele még tavasszal is úgy gondolta, jó döntés volt katonai hadműveletet kezdeni Ukrajnában, és arányuk mindössze 5 százalékkal csökkent fél év alatt. Ez nem jelenti azt, hogy az oroszok többsége szívesen visszamenne az időben, és átírná a tavaly februári történelmet, mert a megkérdezettek 13-15 százaléka hárította a kérdést.
A korcsoport szerinti megoszlást tekintve érthető módon a 18-24 évesek támogatják legkevésbé ezt a háborút, de még nekik is 28 százalékuk igennel felelt, és ahogy haladunk az idősebb korosztályok felé, úgy növekszik ez a szám: az 55 évesek, illetve ennél idősebbek körében eléri az 55 százalékot.
A kutatási eredmények változásának aránylag szük amplitúdója annál is inkább érdekes, mert a válaszadók meglehetősen nagy arányban “szorosan” vagy "meglehetősen szorosan” nyomon követik az eseményeket. Legalábbis ezt válaszolták arra a kérdésre, hogy mennyire figyelik az ukrajnai hadműveletekkel kapcsolatos híreket. Arányuk tavaly március óta mindig meghaladta az 50 százalékot, sőt nem egyszer megközelítette a 70-et is. És ez valószínűleg igaz is, amit mutat például az, hogy arra a kérdésre, vajon meddig tart még az “orosz katonai akció Ukrajnában”, tavaly májusban még a válaszadók többsége azt mondta, hogy fél, legfeljebb egy évig, de aztán novemberben már 40 százalékuk felelte azt, hogy egy évnél is tovább. Idén októberben már 46 százalékuk látta így.
A Levada egyenesen rákérdezett arra is, hogy a megszólítottak támogatnák-e, hogy Vlagyimir Putyin véget vessen az ukrajnai harcoknak. Az igenek éppen 70 százalékot tesznek ki, vagyis megközelítik azok arányát, akik teljes mellszélességgel támogatják a háborút is. A látszólagos ellentmondást – a történelmen kívül – feloldja a kutatók újabb kérdése, mely szerint akkor is támogatná-e az elnököt a békekötésben, ha ez azzal járna, hogy lemond a már annektált ukrán területekről. Ez a kiegészítés felezi a határozottan támogatók arányát, az ellenzőekét pedig közel háromszorosára növeli.
A pontot az i-re az a kérdés teszi fel, hogy vajon ki hogyan tudja, miért kezdődött ez a “különleges hadművelet”. A megkérdezettek közel negyede számára ez túl nehéz kérdés. A ténylegesen válaszadók közül körülbelül ugyanennyien, 25 százalékuk a Donbasszban élő oroszok felszabadításával, hátrányos megkülönböztetésük felszámolásával, az “ott folyó népirtás” megállításával, általában a régió megmentésével magyarázza az orosz hadsereg invázióját. További 14 százalékuk szerint a fasizmus ellen indultak harcba, a milíciáktól kell megtisztítaniuk Ukrajnát, megszabadítaniuk a nácizmustól az egész világot. Nagyjából ilyen arányt mutatnak azok a válaszok, amelyek szerint ezt a háborút nem Oroszország kezdte, hanem Ukrajna, illetve a Nyugat, és ezzel összefüggésben ugyanennyien látják úgy, hogy ez Oroszország jogos önvédelme, biztonságának helyreállítása, a határterületek demilitarizálása az ország szuverenitásának védelmében. (Ez egyébként egy legalább 15 éves tudatos kormányretorika eredménye, Vlagyimir Putyin 2007-ben Münchenben mondott beszéde jelzi a korszakhatárt.) Minden tizedik megkérdezett szerint pedig ezek a történelem folyamán elveszített, eredetileg orosz földek orosz lakossággal, vissza kell térniük Oroszországba.
Ukrajnának vissza kell térnie Oroszországba
Habár szó szerint csak minden tizedik válaszadó mondta ki, az oroszok nagy része tekint úgy Ukrajnára, mint egy országra, amely sosem létezett. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az oroszok nagy részének semmi sem drága, ha Ukrajna “visszatereléséről” van szó. Az oroszok többségének Ukrajnához fűződő viszonya elsősorban megélt családi összefonódottság, mint megfontolás pedig merőben elméleti, ugyanakkor erős érzelmekkel teli. Mint minden más a világon, ez is a történelemben gyökerezik, amennyiben egészen a Kijevi Rusz fejedelemségig vezethető vissza. Az, hogy épp annak a fejedelemségnek, amelyből az orosz nép származtatja magát, a bölcsője ma egy idegen állam területére esik, sokak számára nehezen elfogadható.
A Kijevi Rusz egy államszövetség volt a középkorban, fennhatósága a mai Belaruszra, Ukrajnára és Oroszország egy részére terjedt ki, és egy állítólag meghívásra érkezett viking dinasztia uralma alatt töltött 700 évet (ez ma a legelfogadottabb, a normann elmélet a szláv eredettel szemben), egészen az első orosz cár, Rettegett Iván színrelépéséig.
Ez tehát az egyik forrás, amelyből táplálkozik az oroszok Ukrajnát illető küldetéstudata. A másik egy közelibb és elevenebb emlék a második világháborúból. Az ukrán nacionalisták hőse, a nyugat-ukrajnai nemzeti mozgalom néhai vezetője, Sztepan Bandera ugyanis a németekkel szövetségben harcolt az orosz csapatok ellen, és ki is kiáltotta a független Ukrajnát 1941. június 30-án. Végül a szovjet titkosszolgálat gyilkolta meg Münchenben. Megítélése máig megosztja az ukránokat. Az ország nyugati részén nemzeti hős, a keleti területeken náci kollaboránsnak tekintik.
Ez a két történelmi vonatkozású érzékenység sok olyasmire magyarázatot ad, ami nyugatról szemlélve érthetetlen ennek a véres háborúnak az oroszországi támogatottságában. De az, ami leginkább érthetetlen nyugatról nézve, az az, hogy nincs mit megérteni. Az orosz elnöknek nem kell meggyőznie az ország népét semmiről. Nemcsak azért nem, mert mindenki pontosan tudja, meddig mehet el, és azután mi következik, hanem azért sem, mert ő az államfő, akit átmenetileg nem cárnak hívnak.