Egy, az Andrijivkát felszabadító ukrán katonák történetei közül.
HIRDETÉSAndrijivka egy nagyon pici falu volt, százan sem lakták. Ukrajna keleti részén, a Donyecki Területen, Bahmuttól nem messze, egy erdő szélén épült pár ház, egy templom, egy kocsma és a temető. Ez volt Andrijivka. A helyiek közül senkinek sem jutott volna eszébe valaha, hogy az ő parányi településük egyszer még beíratik Ukrajna történelmébe. De annyira, hogy a való világban nem is marad belőle más, mint az emléke. Azoknak, akik lakták, az életet jelentette, minden örömével és bánatával. Azoknak, akik utoljára látták, a poklok pokla volt, és aki túlélte, minden álmában visszajár.
Meg kell nyitni az utat Bahmut felé, bármi áron
Gagarin őrmestert a bal füle fölött találta el a golyó, orosz lövedék volt. Épp csak megtántorodott, mintha még ki is egyenesedett volna, aztán a földre zuhant. Nem mozdult többet. A rá következő percben a helyettese, Kurir lett a szakaszvezető, a parancsnokság rádión keresztül léptette elő. Mintha testvérek lettek volna, ők ketten, úgy is szólították egymást. Kurirnak pont fél perce volt arra, hogy legyűrje magában a gyászt. Aztán meghallotta a saját hangját. Azt üvöltötte, hogy "Előre!".
A szakasz bevette magát az erdőbe. Mindenre lőttek, ami élt, és mozgott. Kurir több tárat kiürített abba az irányba, ahol lövészárkot sejtett. Addig lőtt, míg biztos nem lett benne, hogy az oroszok, akik nyilván ott lapulnak, már soha többé nem viszonozhatják a tüzet. Hol rohantak, hol botorkáltak az elszenesedett fák között. Az erdő egyik végén Andrijivka, a másik végén túl Bahmut. A 3. rohamdandár parancsa az volt, hogy foglalják vissza az oroszoktól a kihalt falut. Az ukrán ellentámadás kezdete, június eleje óta ezért volt minden. Azért, hogy áttörjék az orosz frontot, és megnyissák az utat az alig tíz kilométerre fekvő, porig rombolt, már orosz kézen lévő Bahmut felé. A város májusban esett el, amit Moszkva jórészt a Wagner-zsoldosoknak köszönhet. Az ukrán hadsereg azóta próbálja visszavenni.
"Egy nap majd én leszek az..."
Napokkal később, amikor Gagarin temetésére készült, Kurir a saját jövőjét jósolta meg. Fakó tekintete a semmibe révedt. "Ez az erdő megfoszt minket a barátainktól" - motyogta. - "És ha belegondolok, milyen messzire kell még eljutnunk... Elég valószínű, hogy egy nap majd én leszek az, akit az erdőben hagynak, és csak mennek, törnek előre a bajtársaim."
Az erdő maga is halottnak tűnt. Csonkig égett fái között körülbelül két kilométer hosszú az út Andrijivkáig. A néma, romokban heverő falu csak egy azok közül, amelyek ilyen sorsra jutottak Bahmut körül. Ágyútűzben elhamvadt fák, a házak helyén téglahalmok, ameddig a szem ellát. A pusztulás, a halál mementója mindahány, az ukrán hadseregnek mégis az életet jelentik, ha csapataiknak végre sikerül bevenniük egyiket a másik után. Sikeres hadművelet, ez kell mindennél jobban a hadvezetésnek, még inkább az ukrán elnöknek ahhoz, hogy támogatást: pénzt és fegyvereket szerezzen, meggyőzzön mindenkit, amerre csak jár, hogy az ellenoffenzíva működik.
Két kilométert hónapokban mérnek
Az önkéntesekből álló 3. rohamdandár, amelyet az ukrán hadsereg legütőképesebb alakulatai között tartanak számon, az év eleje óta szünet nélkül harcol a keleti fronton. Fegyvereik és páncélozott járműveik nagy része még a szovjet időkből való, a nyugati fegyverszállítmányokból nem igen láttak bármit is, de egymást szinte önmaguknál is jobban ismerik. A hívójelük ismerősebben cseng, mint a keresztnevük.
Az elmúlt hetekben alig tettek meg két kilométert Andrijivka felé, aknamezőkön át, az orosz tüzérség célkeresztjében. Szeptember 6-án, amikor Kurir hátrahagyta parancsnokát az erdőben, sikerült elfoglalniuk egy lövészárkot, és tartották is négy napig. Nagy ára volt.
"Már négy hete a háborúban vagyok, és hiányzik az anyám"
Gagarin temetése napján, szeptember 13-án minden hadra fogható ember Andrijivka felé nyomult az erdőben, nem messze onnan, ahol ő meghalt. Köztük a szakasz egy másik őrmestere, Fegya, aki talán neki köszönhette az életét. Szeptember 5-én ugyanis megsebesítette egy kazettás lövedék, ezért nem harcolhatott. Gagarin vette át a helyét, és sosem tért vissza.
Másnap volt a végső roham, szeptember 14-én. Több megfogyatkozott egység is csatlakozott hozzájuk, és három hónappal azután, hogy megkapták a parancsot Andriivka visszafoglalására, átjutottak az orosz ágyútűzön, a drónok lövedékeinek záporán, és folyamatosan tüzelve megfutamították az oroszokat. Azután házról házra jártak,foglyokat ejtettek, aki pedig ellenállt, azt megölték. Fegya szeptember 16-án reggel tűzte ki az ukrán zászlót az egyik rom tetején.
Kurir máshol járt, amikor bevették a falut
A szakaszvezető barátja temetésén volt az ország nyugati részén fekvő Polonne-ban. Ő képviselte a bajtársakat. Gagarin édesanyja beszélni akart vele, hisz ő volt az utolsó ember, aki még élve látta a fiát. De Kurir azt mondta, egyre nehezebben ért szót civilekkel. "Úgy érzem, már szakadék tátong köztünk. Ha vége a háborúnak, valószínűleg elmegyek, hogy máshol harcoljak tovább."
Ez egyszerűen hangzik, de Kurir számára a háború bonyolult. Élvezi, ahogy átjárja a dopamin, amikor elhagyja a "szörnyű darálót", visszatér a főhadiszállásra, és leugrik a páncélautóról. De az Andrijivkáig nyúló erdőbe nem akar visszatérni. Parancsnokai sem engedik, látják, hogy gyötrődik, tíz nap szabadságot rendelnek neki. "Sajnos, csak azután tudok elmenni oda, hogy megjártam a poklot" - mondja keserűen.
Andrijivka feltámad
A falu már csak romhalmaz. A szénné égett fatörzsek között futó utcákat a halál szaga lengi be. De ukrán kézen van. Fegya készen áll, hogy átadja az irányítást a következő dandárnak, és nekiinduljanak egy újabb erdő visszafoglalásának. Közben próbálja magyarázni az újonnan érkező parancsnok, hogy miért érte meg harcolni ezért a faluért, amelyből semmi sem maradt.
"Nézd meg ezeket a mezőket, ezt az erdőt. Minden újra kizöldül majd" - mondja. De Fegya türelmetlen, már menne: "Elegem van ebből az erdőből. Haza akarok menni. Mosakodni, és aludni akarok reggelig. Aztán reggel majd visszajövök."