Bedolgoznak a hadseregnek a Kárpátalján élő ukrán menekültek

Access to the comments Kommentek
Írta: Magyar Ádám
Készül az álcaháló az ukrán hadsereg számára a tiszakeresztúri menekültközpontban
Készül az álcaháló az ukrán hadsereg számára a tiszakeresztúri menekültközpontban   -   Szerzői jogok  Euronews

A háború kitörése óta majdnem ötmillió belső menekültet regisztráltak az ukrán hatóságok. Közülük sokan érkeztek Kárpátaljára - itt távol vannak a harcoktól, és a hazájukat sem kell elhagyniuk. A háború vége azonban egyre távolibbnak tűnik, az itt ragadtaknak ezért szembe kell nézniük azzal, hogy még sokáig nem tudnak visszatérni a szülőföldjükre. Egy egykori iskolaépületből átalakított menekültszállás lakói mesélnek nekünk az életükről kárpátaljai riportsorozatunk utolsó részében.

Álcahálót készítenek a Tiszakeresztúron, Kárpátalján élő kelet-ukrajnai menekültek a hadsereg számára. Már több mint fél éve várnak itt arra, hogy véget érjen a háború és hazatérhessenek, addig pedig ők is ki szeretnék venni a részüket a közös erőfeszítésből. A katonáknak kartongyertyákat is csinálnak, ezek egyenként három és fél órán át világítanak majd a lövészárkokban.

A menekültek élete nem könnyű. Ahogy az országban sokfelé, az áram itt is gyakran elmegy. A központ munkatársain túl segélyszervezetek is próbálnak javítani a helyzeten, köztük a katolikus karitász munkatársai is.

„Múltkor jártunk itt, és akkor láttam, hogy az emberek kint főznek maguknak, mert épp nem volt villany, mint most is, és ilyenkor a generátor nem húzza a konyhai dolgokat. És gondoltuk, hogy akkor segítünk nekik, hogy tudjanak nagyobb edényekben főzni, hogy mindenkinek jusson” - magyarázta meg Zsábej Edit a Kárpátaljai Szent Márton Karitásztól, hogy ezúttal miért bográcsot és más kerti főzőeszközöket hoztak a menekülteknek.

A gyerekek már nem fognak megbocsátani Oroszországnak

A központ szobáiban több család él együtt. Marina Harkivból jött, áprilisban. Nyolcéves fia eleinte még benne is tartotta a lelket, később azonban nehezen fogadta el, hogy elveszítette az otthonát, a játékait. De Harkivban nem volt maradásuk, a hatodik emeleten laktak, és a bombázások idején veszélyben érezték magukat.

„Az a durva az egészben, hogy a gyerekek már a hang alapján meg tudták állapítani, hogy a mieink vagy az oroszok lőnek. Hogy rakéta jön, valamilyen más lövedék, vagy egy repülőgép” – mondta Marina, aki biztos benne, hogy a fia korosztálya már sosem fog megbocsátani Oroszországnak.

Egy másik szobában él Szvetlana két gyerekével. Egyikük épp ottjártunkkor kapta meg a karácsonyi ajándékát, egy e-könyv olvasót, amely segít majd neki a tanulásban. A fiú zavarban volt, de láthatóan nagyon örült az ajándéknak. Szvetlana szintén azért kelt útra Donyeck megyéből, hogy biztonságban tudja a gyerekeit.

„Az a jó, hogy itt nem hallani a rossz hangokat, nem bombáznak. A gyerekek nyugodtan sétálhatnak az utcán, biztonságban vannak” – magyarázta.

Pszichológus és pszichiáter is segít

A menekülteknek szakemberek is segítenek az átélt traumák feldolgozásában és az új élethelyzetük elfogadásában. A tapasztalatok szerint a gyerekek azután tudtak jobban megbarátkozni az új helyzetükkel, hogy a szülők elkezdték szándékosan kerülni a háború témáját.

„A szepesi karitásznak köszönhetően beindult egy program, a Kárpátalján élő menekültek pszichoszociális támogatása. És ezzel még többet tudunk segíteni a menekült embereknek. Jelenleg hét központ tartozik hozzánk, akiknek igyekszünk pszichológussal segíteni, és különböző terápiákat alkalmazunk” - mondta Zsábej Edit. 

Marina azt is elmesélte nekünk, hogy a fia és társai ma már máshogy gondolnak saját magukra, mint néhány hónappal ezelőtt. Mindannyian tisztában vannak vele, hogy ők jelentik Ukrajna jövőjét, ezért tanulniuk, fejlődniük kell. Amikor a gyerek édesapjáról érdeklődtünk, kijelentette, hogy ők csak ketten vannak, és egy olyan aspektusát emelte ki a gyereke jövőjének, amire itthon talán kevesen gondolnának: azt hangsúlyozta, hogy az apakép hiánya nem fogja megakadályozni a fiát abban, hogy jó katona, jó honvédő váljon belőle.

A hazatérést illetően megoszlanak a vélemények. Marináék reménykednek benne, hogy már idén tavasszal visszatérhetnek Harkivba. Szvetlana viszont egyáltalán nem ilyen optimista. Ő úgy látja, hogy jelenleg semmi értelme nincs hazamenni, ahol se iskola, se munkahely nincs. A környéket pedig annyira tönkretette a háború, hogy a károk elhárításához, az aknamentesítéshez szerinte legalább tíz évre lesz szükség.