Ez a tartalom nem elérhető az ön régiójában

Putyin nem háborúzik az oligarchákkal, hanem használja őket - 3. rész

Access to the comments Kommentek
Írta: SzéF
A VISZONY SOSEM VOLT RÓZSÁS
A VISZONY SOSEM VOLT RÓZSÁS   -   Szerzői jogok  AP

„Nekünk már nincsenek oligarcháink. Az oligarchák azok, akik a hatóságokhoz való közelségüket szuperprofitra használják fel. Persze vannak magánvállalataink állami részvétellel, de nem tudok olyan nagyvállalatról, amely kedvezményes elbánásban részesülne a hatóságokkal való kapcsolata folytán”. Ez a megállapítás Vlagyimir Putyin orosz elnöktől származik, még 2017-ből. Az elnök együttélése a multimilliárdosokkal kezdettől nem volt rózsás, és a kapcsolatrendszer mára a Gazda és a kiszolgálók viszonyára süllyedt. Az elnök érzékeli az orosz társadalom megvetését a hipergazdagok iránt, akik legfeljebb kétezren vannak.

Az orosz oligarchákról szóló sorozatunk harmadik, befejező része.

'Meg fognak szűnni, mint osztály...' - bocsánat, mégsem

Vlagyimir Putyin, aki testközelből figyelte a Jelcin-rendszer végvonaglásait és jelentős személyes része is volt abban, hogy az utolsót rúgja, helyesen ismerte fel az orosz társadalom utálatát a hipergazdagokkal szemben. Jól látta, hogy az előző 70 év kvázi-egyenlősége és kollektív nyomorúsága után keveseknek volt kedvére a hirtelen megjelent hivalkodó gyülekezet. Nem lettek hipersztárok olyan emberek, akiket nem is ismertek, nem választottak meg, és csak eltűrték őket, cserébe a személyes jólét ígéretéért.

Nem övezte őket olyan elismerés, mint Amerikában az önerejükkel bizonyító Gates, Jobs, Buffet, Bezos vagy Musk neveket, akiknek pályáját egyetlen dollár közpénz sem mozdította előre.

Az oroszok habzsolták az újgazdagok kereskedelmi tévéműsorait, tankoltak a benzinkútjaikon és dolgoztak a nagyvállalatoknál, de nem látták a mágnások közvetlen hasznát a társadalom életében. Az országban akkor még pezsgő, nívós és viszonylag szabad sajtó létezett, ami naponta tálalta fel az oligarcha-sztorikat. Az oroszok mégsem érezték magukénak az olyan viadalokat, hogy vajon Abramovics 'Solaris' nevű szuperjacthja-e a legnagyobb a világon, felkészítve 100 vendég helikopteres fogadására és luxusellátására, vagy Aliser Uszmanov fémbáró (13 milliárd USD) 'Dilbar' nevű bárkája, úgy, hogy közben egyikük a Chelsea, a másik pedig az Arsenal tulajdonosa.

Nincs olyan köznapi orosz szurkoló, aki azért lett Chelsea-fanatikus, mert annak a tulajdonosa orosz.
Pável Guszev
A Moszkovszkij Komszomolec főszerkesztője

Nagyon nagy lett az arcuk

Az 1996-os választások közeledtével – a vodka illata mellett – Jelcin és köre azt is megszimatolta, hogy a nép elégedetlen a brutális privatizációkkal és azok nyerteseivel. Ekkor döntöttek úgy, hogy kissé távolabb lépnek tőlük – legalábbis a nyilvánosság szeme előtt –, és cinikus húzással rákenik az egészet a privatizációs hullám szervezőjére, Anatolij Csubajszra (66). „Szinte semmiért adott el nagy iparágakat, és ezt nem tudjuk neki megbocsátani" – mondta róla Jelcin a sajtónak. De persze nem történt semmi, és maradt a mágnás-rendszer és Csubajsz is.

Nem volt biztos kezekben Oroszország

De Csubajsz sem felejtett, és csak Jelcin végső meggyöngülésére várt, ami hamar be is következett. Az elnöki kabinet vezetőjeként ő volt a frissen érkező Vlagyimir Putyin első munkaadója a Kremlben, és ő is tisztogatta előtte az elnöki szék felé vezető utat. Az Ukrajna elleni háború miatt most szakított egykori védencével, leköszönt hivataláról és elhagyta az országot. 2020 óta ő volt Putyin elnök különleges megbízottja a nemzetközi szervezetekkel való kapcsolattartásban, így eddig ez a kormányt érintő első jelentős személyi törés az invázió kezdete óta.

A Putyin előtti kor feldolgozhatatlan ellentmondása az volt, hogy Oroszország demokráciát és szabadpiacot hirdetett, de ehhez diktatórikus lépésekkel gondolta helyesnek közeledni. A reformok és vállalat-értékesítések nem törvényekkel, népszavazásokkal vagy nyílt pályáztatással történtek, hanem elnöki rendeletekkel tákolták őket. Ezért a vezetés folyamatos alkukra kényszerült a hipergazdagokkal, és a cimborakapitalizmus fennmaradt.

Nem sokkal Jelcin második elnöki győzelme után, ami az elsöprőnek nem mondható 53,8%-kal végződött, nagyon kinyílt a friss oligarchák csipája. Borisz Berezovszkij, a tragikus véget ért főmágnás a választás után azzal kérkedett, hogy hat másik oligarchával ő irányítja Oroszország gazdaságának felét, és ők csináltak elnököt Jelcinből. 2007-ben elárulta, hogy azért támogatta Jelcint, mert biztosra vette, hogy a Zjuganov-féle ellenzék győzelme esetén (43% az első fordulóban), őrá biztos halál vár. És nem csak rá, hanem mindenkire, aki Jelcin udvartartásához tartozott.

Ennek a körnek nem is volt más választása, mint átmenteni valahogy a vodkakormányzatot, és ezzel saját befolyását is. A kilencvenes évek végén a világ egy olyan Oroszországot látott, ahol az iparosok és bankárok olyan szűk osztálya jött létre, amilyen még a cári rendben sem létezett. Egy új osztály, amelynek egyetlen tagja sem áll elő társadalomépítő ötletekkel, demokratikus programokkal, vagy legalább egy világverő technológiai újítással. A jelentősebb orosz innovációk továbbra is az állam, a tudomány és a hadsereg háza táján születtek, a többit pedig külföldről vásárolták. A lakosság iparcikk-fogyasztása szinte teljesen átállt a nyugati és japán termékekre.

Olyan figurák szereztek pozíciókat, mint Roman Abramovics, Berezovszkij kezdeti üdvöskéje. Korábban gumikacsákat árult feketén Moszkva utcáin, viszont ügyesen megtalálta a patrónust, akihez dörgölőzni lehetett, aki csillagászati vagyonokhoz segítette, és akit a drámai végjátékban el is árult. Ilyen alakja volt az átalakulásnak maga Mihail Hodorkovszkij, aki egy kis kávézót üzemeltetett, majd egy komszomolos haver szüleinek révén a bankszektorba került. Három év elteltével Oroszország leggazdagabb embere lett.

Jöjjön hát Mr. Senki!

Sokan kezdtek neheztelni saját bajaik miatt az oligarchákra és azokra a liberálisnak címkézett reformerekre, akik ezeket helyzetbe hozták. Gyökeret vert a szemlélet, hogy a gazdasági liberalizmus, a szabadpiac és a csalás kézen fogva járnak. Ez a felfogás tetőzik most ismét Oroszországban.

Ahogy Jelcin egészségi állapota hanyatlott és rántotta magával az országot is, mint részeg ember az abroszt, az oligarchák kezdtek rettegni, hogy kivel is váltsák fel. Jelcin „természetes örököse" az lesz, aki megszerzi a miniszterelnöki posztot, és ha az elnök végre kitalál az irodájából, akkor beülhet a helyére. A kormányfő megbízott elnökké válik, majd a választásokon döntő helyzeti előnyből indul. A terv apró részletekig kidolgozott volt, és tökéletesen be is vált.

Az oligarchák közül senki sem jöhetett szóba utódként, ezért kiegyeztek Jelcinnel abban, hogy az ismeretlen ex-KGB-tisztet, Vlagyimir Putyint tegye meg miniszterelnöknek, átnyújtva ezzel a meghívást Oroszország elnöki székébe. Úgy gondolták, hogy ha megválasztatnak egy 'Mr. Senkit', egy kesztyűbábot, az majd szolgaian folytatja érdekképviseletüket.

Ebben hamar csalódtak, de azért túlélték

A 2000-es választási kampányban Putyin elnyerte a lakosság tetszését, amikor megfogadta, hogy fellép az oligarchák ellen, és megígérte, hogy az ő vezetése alatt „meg fognak szűnni osztályként létezni”. Első és kissé még elfogódott elnöki interjújában még annyira új volt szerepkörében, hogy nem tudta megmondani, hogy az elnöki iroda ablaka hova néz. Nem volt még széles kilátása a világra sem, de annyit mindenképpen tudott, hogy az ország nincs a nemzetközi verseny élvonalában, ezért mély átalakításokra szorul.

De gyorsan belejött, és az átalakítások valóban megkezdődtek. Ezek sorában a hipergazdagok megzabolázása előkelő helyen szerepelt. Társadalmi osztályként való felszámolásuk viszont nem történt meg, mert az elnöknek szüksége volt rájuk.

A ma is legismertebb és legmegbízhatóbb orosz közvéleménykutató központ a Levada Center. Ezt Jurij Levada szociológus alapította a rendszerváltáskor és halála után is megőrizte jól csengő hírét. Honlapja még elérhető, de jelenleg ki van ürítve. A digitális emlékezet azonban számon tartja, hogy Levada arra vezette vissza Vlagyimir Putyin üstökös-szerű felemelkedését, hogy a jelcini káosz után az oroszok egy erősebb, hatékonyabb és őszintébb kormányt kívánnak létrehozni, ami biztosítja a rendet, segíti az időseket és a szegényeket, és igazságosabban osztja el a jövedelmet.

Viszont mindezt nem úgy képzelték, hogy ez egyben felhatalmazás is lenne egy autoriter vagy neo-imperialista rendszer kiépítésére. A többségnek nem tetszett a kormányzók közvetlen megválasztásának eltörlése vagy a független (pártonkívüli) jelöltek kizárása sem a törvényhozásból a tisztán listás választási rendszerrel. Egyre többen utasították el a sorozásos katonai szolgálat rendszerét, és nem hitték el, hogy a kormány megoldotta a csecsenföldi válságot.

Levada egyik kellemetlen felmérése volt az is, hogy közvélemény elítéli a hatóságok szakszerűtlen és vétkes magatartását a 2004 szeptemberi három napos beszlani túszdráma során, ami 303 életet követelt. Viszont az ezt követő tisztogatások és átszervezések a fegyveres testületeknél és a titkosszolgálatoknál nagyban népszerűsítették és erősítették az elnöki hatalmat.

„Zavard el az iparbárókat és csinálj demokráciát!"

Az a vágy, hogy a Jelcin utáni Oroszország tempósan halad majd a demokrácia kiépítésében, nem valósult meg. Hanem éppen az ellenkezője. A poszt-szovjet államok közül – a demokrácia színvonalát illetően – Oroszország folyamatos csúszást mutatott az autoriter rendszer felé, miközben Türkmenisztán, Üzbegisztán, Belarusz, Kazahsztán, de még Azerbajdzsán is enyhén javuló adatokat produkált a szovjet korszakhoz képest.

Ez a tünet óriási zavarokat okozott a nyugati világban, ahol korábban arra számítottak, hogy működő partneri viszonyokat lehet kialakítani Vlagyimir Putyin rendszerével. Nem tudták értelmezni például a Hodorkovszkij-ügyet, mert politikai partnerüknek tartották az olajmágnást, miközben jól ismerték kétes ügyeit is.

Akkor ez most jogállami eljárás egy korrupt pénzmosóval szemben, vagy az önkényuralom akciója egy politikai ellenlábas megsemmisítésére?
G.W. Bush amerikai elnök
az elnöki Nemzetbiztonsági Tanács ülésén, 2004 január 5.

Nem kapott rá egyértelmű választ, de nem is kaphatott, mert ezeket az ellentmondásokat – kívülről – akkor még nagyon nehéz volt átlátni. A mágnás viselt dolgai valóban igazságszolgáltatás után kiáltottak, de eközben a Putyin-párti hasonszőrűekkel szemben ritkán indultak eljárások. További éveknek kellett eltelni ahhoz, hogy 2012-ben az USA rászánja magát a Magnyickij-törvény megalkotására, ami büntetni rendelte azokat a külföldieket, akik megsértik az emberi jogokat, és lehetővé tette vagyonuk elkobzását, vagy belépésük megtiltását az Egyesült Államokba. A törvényt később globális szintre is kiterjesztették.

A döntés előzménye az volt, hogy 2009-ben egy orosz börtönben (feltehetően) meggyilkolták Szergej Magnyickij ügyvédet és adótanácsadót, aki korrupt adótisztviselők ügyeit vizsgálta. A nyomozók úgy forgatták ki az ügyet, hogy a csalásokat az ügyvédre kenték, majd őrizet alá helyezték, ahol súlyos betegségeket kapott. Ezeket nem kezelték, majd a fájdalmakban fetrengő férfit cellájában agyonverték. Ügyét egy amerikai üzletember vitte a Kongresszus elé, megnyerve a néhai John McCain szenátor támogatását, aki végül a törvényjavaslatot beterjesztette.

Az Obama-adminisztráció nem támogatta a beadványt, mert tartott az amúgy is billegő orosz kapcsolatok további romlásától, de a kétpárti kongresszusi nyomásnak nem tudott ellenállni. Nem sokkal később, a Krím annektálása után a törvény rendelkezéseit tovább szélesítették, és még 2020-ban is keményítettek rajta.

Miért maradtak fenn mégis?

Az oligarchia fennmaradása nem csak belső okokkal magyarázható. Talán néhány jelentéktelen afrikai országot leszámítva, a világon nem létezik tisztán oligarchikus rendszer, viszont oligarchák annál inkább, legfeljebb más elnevezéssel és cégérrel. A vagyoni egyenlőtlenségekkel és a kapitalizmus nyilvánosságával foglalkozó francia sztárközgazdász szerint nem Vlagyimir Putyin, hanem a Nyugat az, ami kimenti az orosz oligarchákat, bár veszteségekkel és a sarcolásokkal.

A professzor szerint a jelenkor fő vonása az, hogy a küzdelem nem a demokráciák és az autokráciák között folyik, mert a Nyugat, Oroszország és Kína egyaránt a hiperkapitalista fiskális rendszer fenntartásában érdekelt. Ez viszont a nagy vagyonoknak kedvez. A viadalt a vagyonbirtokosok és képviselőik vívják, maguk előtt tolva a kormányzatokat.

A szankciók alapvetően helyesek, de nem pótolnak egy áttekinthető nemzetközi pénzügyi regisztert. Az viszont nem tetszene a nyugati vagyonosoknak sem, akiknek az érdekei sokkal szorosabban kapcsolódnak az orosz és kínai oligarchák céljaihoz, mint azt bevallják.
Thomas Piketty
a párizsi, londoni és massachusettsi közgazdasági egyetemek tanára

A jelentős eszmei befolyású professzor – aki 2015-ben visszautasította a francia Becsületrendet – úgy véli, hogy most jött el az alkalom bizonyítani a világnak, hogy a demokráciáról szóló hangzatos beszédek nem csupán üres szavak. Elismeri a szankciók fegyelmező erejét, de csak akkor látja értelmüket, ha nem nyomorítják meg egyben az orosz társadalmat is.

MTI/AP
Piketty szerint a szankciók nem sújthatják a népeketMTI/AP

Ezért azt javasolja – a 2018-as World Inequality Report (Világegyenlőtlenségi jelentés) nyomán –, hogy álljon fel egy olyan rendszer, ami globálisan regisztrálja a nagyobb vagyonok tulajdonosait, a pénzmozgásokat és az átfedéseket. Ez használható lenne nemcsak a nemzetközi oligarchák, hanem a kábítószerkereskedelem és a terrorizmust finanszírozók megfigyelésére is. Mindeközben az ukrajnai invázió kezdete óta az Európai Unió már több mint 15 milliárd dollárt fizetett ki az orosz energiaszállításokért.

Működésbe lendült a pénzfegyver, de kérdés, hogy elég hatékony-e

Néhány nappal a február 24-én megindult támadás előtt Joe Biden amerikai elnök egy szakértői csapatot küldött Brüsszelbe, de nem titkosszolgákat vagy tábornokokat, hanem pénzügyi szakértőket, akik a világkereskedelem apróbb folyamatait is képesek követni és előre jelezni. A feladat az volt, hogy katonai csapások helyett finanszírozási kínokat készítsenek elő Vlagyimir Putyin számára.

Az amerikai miniszter szerint a lehető legnagyobb károkat kell okozni

Az atlanti felek több napon át és sok órában egyeztettek, mert az európaiak kissé vonakodtak a túl erős korlátozásoktól, hivatkozva az energiafüggőségre és oroszországi bevételeikre. Patthelyzet állt be, és az amerikaiak Gina Raimondo kereskedelmi minisztert hívták fel, hogy most hogyan tovább. Raimondo azt mondta, hogy „nem állhatunk ott tétlenül, amíg az első holttestek előkerülnek. A helyes dolgot kell megcselekedni".

A világ leggazdagabb nemzetei – Kínát leszámítva – végül megegyezésre jutottak, hogy együtt állnak az orosz elnök útjába. Ebbe bevonták a modern technológiában kulcsszereplő szövetségeseket, így Japánt, Dél-Koreát és Tajvant is.

Az oligarchák nem játszottak főszerepet a válaszcsapások célpontjai között, de azért mégis. Beépültségük az orosz energiatermelésbe és az exportba olyan magas fokú, hogy nem tudnak elegánsan félreállni, figyelni az eseményeket és cérnahangú nyilatkozatokat tenni az erőszak ellen. Tania Babina, a Columbia Egyetem ukrán származású pénzügyi professzora például arra figyelmeztet, hogy a nem eléggé kemény szankciók akár meg is szilárdíthatják az orosz elnök belső pozícióit, mert köré tömörítik a népet, köztük az oligarchákat is. Szerinte az orosz olaj és földgáz behozatalának teljes tilalma lehet az igazán hatékony fegyver, ami egyben az oligarchákat is jobban megütné, mint egy-egy jacht elkobzása. Elismeri viszont, hogy ez a lehetetlenséggel határos elvárás.

Az oligarchák fenyítése külpolitikailag is kétélű eszköz

Március elején az USA Pénzügyminisztériuma szankciókat dolgozott ki Roman Abramovics ellen is. Viszont amikor eljött volna a bejelentés ideje, a Fehér Ház váratlanul és indoklás nélkül levette az ügyet a napirendről.

Ennek oka az, hogy Volodimir Zelenszkij ukrán elnök egyik telefonhívásában azt kérte Biden elnöktől, hogy várjon az oligarcha szankcionálásával, mert Abramovics közvetítői szerepet játszhat Kijev és a Kreml között. A Fehér Ház nem kommentálta az esetet, és a Nemzetbiztonsági Tanács szóvivője, Emily Horne csak azt a tudnivalót osztotta meg az érdeklődőkkel, hogy „nem fogjuk felolvasni a Biden elnök és Zelenszkij elnök közti privát beszélgetéseket”.

A tárgyalások sikere érdekében a mágnás szóvivője sem mondott részleteket. Csak annyit közölt, hogy „az ukrajnai zsidó szervezetek kérései nyomán Abramovics úr minden tőle telhetőt megtett a béke mielőbbi helyreállítására irányuló erőfeszítések támogatása érdekében.” A gondosan összetett mondatból azonban nem derül ki semmi.

A brit és európai kormányok nem tudnak arról, hogy Abramovicsot védelem illetné egy ilyen közvetítés miatt, és nem is hisznek abban, hogy lesz bármilyen eredménye. Attól már inkább tartanak, hogy Abramovics európai csuklóztatása rossz hatással lehet a globális acélárakra, ami tény, de nem életveszély. Az amerikai titkosszolgálatok értékelései sem mutatják, hogy Abramovics buzgó vagy megkerülhetetlen lenne az ukrán és orosz megegyezés elősegítésében. Izraelben is (aminek honpolgára) megrendült a helyzete, mert bár néhány járművét oda menekítette, de a használatuktól eltiltották. Figyelmeztető jel számára az is, hogy a világhírű Jad Vasem Holokauszt-emlékmúzeum felfüggesztette vele az együttműködést, lemondva ezzel a több tízmillió dolláros szponzori támogatásokról is.

Lesznek jogi dilemmák az oligarchák büntetése körül

A nyugati jogrendek alapjában utasítják el a kollektív büntetés fogalmát, vagyis sem egy népet, sem annak tagjait nem lehet felelőssé tenni kormányzatuk cselekedetei miatt. Ez azt jelenti, hogy mindenki a saját tetteiért felel. A nyugati szankciók viszont olyan fontos szabadságjogokat érintenek, mint a tulajdon vagy a szabad mozgás joga, amit csak erős jogszabályokkal vagy bírói döntésekkel lehet korlátozni, kormányhatározatokkal nem.

Várható ezért, hogy ha a helyzet enyhül, az érintettek pereket indítanak jogaik helyreállítására és káraik megtérítésére. Ezek közül több sikerrel is fog járni. Alkalmasint becsatlakozhatnak azok a nem orosz személyek és vállalatok is, akiknek a szankciók járulékos károkat okoztak, például munkahelyek és megrendelések elvesztését vagy valamilyen fejlesztésbe fektetett legális tőkéik elolvadását.

Az a közkeletű megfogalmazás, hogy „közel állnak Putyin elnökhöz", nem lesz hosszabb távon elegendő a jogok korlátozásához. Ahhoz be kellene bizonyítani, hogy egyenes és szoros összefüggés áll fenn az oligarchák működése és az ukrajnai agresszió között, vagyis hogy a pénzemberek bűnrészesek a cselekményben. Ez fogós feladat, hiszen a tények azt mutatják, hogy nem is tudtak a készülő invázióról, és annak előkészítésében nem játszottak szerepet.

A másik – és politikailag jóval kényesebb – kérdés, hogy ha a Nyugat hosszú évek óta ismerte az oligarchahálózat működését, dokumentálta és szankcionálta is a tevékenységeiket, akkor miért kötött velük folyamatosan egyre nagyobb üzleteket és miért tette ki magát a tőlük való függésnek? A 'Londongrad' kifejezés például már hosszú évek óta a brit fővárosba betelepedett orosz befolyási hálózat csúfneve, de különösebb intézkedés nem történt ennek visszaszorítására, sőt bátorították is az orosz forró pénzek behatolását. Több más európai nagyváros és pénzcentrum is belelépett ebbe a kényelmes cipőbe, amibe most kavics került.

Súlyos nyomás alatt mindenki - már a nemzetközi sakkvezér is az Ötödik Hadoszlop tagja

A liberálisként elkönyvelt moszkvai szárny, amit korábban Dmitrij Medvegyev ex-elnök nevéhez kötöttek, nem csak folyamatosan gyöngül, de immár árulónak is bélyegzett. Az elnök március 16-án figyelmeztetett, hogy megtisztítja Oroszországot azoktól, akik szerinte az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek a szekerét tolják. Sem konkrét személyeket, sem pártot nem nevezett meg, de a francia Riviéra, a nemzetközi NGO-k vagy a gender-őrület emlegetése megrajzolja a kört, akikre gondolt.

Ezek mind oroszok, és a felsorolásba bele lehet érteni az oligarchákat is. „Bármely nép, különösen az orosz, mindig képes lesz megkülönböztetni a hazafiakat a söpredéktől és az árulóktól, és kiköpni őket, mint egy legyet, ami véletlenül a szájába repült. A társadalomnak ez a természetes és szükségszerű öntisztulása erősíti hazánkat, szolidaritásunkat, összetartásunkat és felkészültségünket minden kihívásra” – figyelmeztetett az elnök.

Putyin: az orosz nép meg tudja különböztetni az igazi hazafiakat a gazemberektől és áruloktól

Az orosz elnök szerint a nyugati szövetségesek célja Oroszország megsemmisítése árulók segítségével.

Posted by Euronews magyarul on Thursday, March 17, 2022

A törvényhozás is sürgősen mozgásba lendült. Az Állami Duma ismét bizottságot hozott létre „az orosz ügyekbe való külföldi beavatkozás tényeinek kivizsgálására". Legutóbb 2019-ben, a moszkvai tüntetések után állt fel ilyen testület. Vaszilij Piszkarjov, a vizsgálóbizottság elnöke azt mondja, hogy „mindannyian tisztán látjuk az Egyesült Államok kegyenceinek bűnöző fellépését Ukrajnában. Ezért hatékony és alapos munkára van szükség, hogy megfékezzük a Nyugat próbálkozásait a CSTO testvéri uniójának aláásására". [A CSTO hat ország – Belarusz, Örményország, Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán és Oroszország laza és hullámzó együttműködési szervezete, orosz dominanciával.]

Két nappal később az államfő a luzsnyiki stadion hatalmas tömege előtt erősítette meg a hazafiság és a nemzeti egység fontosságát, és méltatta az Ukrajnába vezényelt katonaságot. „Vállt vállnak vetve segítik és támogatják egymást. Régóta nem volt ilyen erős a nemzeti egység, mint most".

Az elnök belső helyzete stabil

Ebben a közhangulatban nagyon nehéz, sőt szinte lehetetlen az ellenvélemények kifejtése. Többeknek csak a személyes kiállás vagy a rendszer elhagyása marad meg, mint tiltakozási lehetőség. Anatolij Csubajsz távozása mellett szinte fel sem tűnt a hangzavarban, hogy szót emelt a háború ellen a Medvegyevhez köthető Arkagyij Dvorkovics is, aki magas állami tisztséget töltött be a Szkolkovó technológiai alap, de legfőként a Nemzetközi Sakk Szövetség (FIDE) elnökeként:

A tekintélyes szervezetet előtte is egy orosz vezette, Kirszan Iljumzsinov személyében, akire a szíriai orosz beavatkozás folytán vetettek ki amerikai szankciót, és emiatt a szövetség levette őt a tábláról. Viszont az orosz befolyás a szervezetben még ma is olyan nagy, hogy még a Kaszparov ellen '93-ban világbajnoki döntőt játszó Nigel Short angol nagymester is jobbnak látta visszalépni a jelöltségtől Dvorkovics javára.

Amúgy maga a FIDE is bojkottálja az oroszokat, noha élén egy orosz áll. Február végén a sakkszövetség elítélte az agressziót, betiltotta az oroszországi versenyeket, külföldön nem engedélyezi az orosz zászlót és himnuszt, és csak szigorú egyéni elbírálással engedi asztalhoz ülni az orosz játékosokat. Így például fél évre eltiltották a játéktól Sojgu védelmi miniszter sakkpartnerét, Szergej Karjakin nagymestert (FIDE #18), amiért hangosan síkra szállt Putyin elnök katonai akciója mellett. Karjakint egyébként inkább a védekezés nagymestereként tartják számon, mert játékstílusa már messze nem ilyen agresszív.

Korábban egy olyan személyiség, mint Dvorkovics, érinthetetlen szentségnek számított Oroszországban, de ma már nem az. Távozását Putyin pártjának egyik képviselője, Andrej Turcsak úgy jellemezte, hogy „ez nem más, mint nemzetárulás, és annak az ötödik hadoszlopnak a magatartása, amiről Putyin elnök is beszélt."

A szigor és a gyanakvás az oligarchákra is rávetül

Putyin elnök felhívása a „társadalom öntisztítására” mindenkit megijeszthet, aki csak felületesen is ismeri az orosz és a szovjet történelmet. A belső ellenség utáni vadászat kirakatperek, bebörtönzések és kivégzések tömeghullámát indította el Joszif Sztálin uralma idején, amikor a szovjet kormány arra buzdította polgárait, hogy jelentsék fel szomszédaikat, munkatársaikat, sőt családtagjaikat is, ha hűtlenség gyanúját érzik velük szemben.

AP
A 'Z' mindenütt jelen vanAP

Ilyen méretekről most szó sincs, de a szélesedő 'Z-kampánynak' létezik alulról építkező eleme is. Senkit sem kényszerítenek arra, hogy felragassza autója szélvédőjére a Z-t, vagy festékszóróval Z-t fújjon egy-egy ismert ellenzéki ajtajára. A közösségi média még elérhető felületein a félelem hangjai keverednek az agresszió megnyilvánulásaival. Ezek az oligarchákat sem kímélik, akiket sokan szimpla nemzetárulónak tekintenek, vagy egyszerűen csak lezsidóznak. A már említett Pável Guszev főszerkesztő szerint jobb is, ha Oroszország örökre megszabadul ezektől az élősdiektől. Az ellenoldal megszólalói a Z-t már a horogkereszttel azonosítják (Zvasztika), ami miatt könnyen rács mögött találhatják magukat.

Mindezek közepette fennmarad a kérdés, hogy az egymással is viaskodó, helyezkedő és konspiráló nagytőkések képesek-e átvészelni ezt az új szakaszt, amire ők sem számítottak? Jelen állás szerint van még rá némi esélyük, de ha az orosz állam (a gazdatest) legyöngül, akkor az véget vethet 30 éves dominanciájuknak.