Ez a tartalom nem elérhető az ön régiójában

Alattomos és véres támadás volt - de Pearl Harbor után 80 évvel Amerika és Japán jóbarátok

Access to the comments Kommentek
Írta: SzéF
Még ma is rejtélyek övezik
Még ma is rejtélyek övezik   -   Szerzői jogok  AP

Az első világháborúban a nyugati győztesek oldalán szereplő Japán szédületes ipari és katonai fejlődésen ment át a múlt század 20-30-as éveiben, de birodalmi vágyai végül a rossz és vesztes oldalra sodorták. Hatalmi terjeszkedésében korábbi szövetségesei állták az útját, ezért Hitlerrel paktált le, és egyre merészebb terveket kovácsolt egész Ázsia meghódítására. Agresszív törekvései elkerülhetetlenné tették a véres ázsiai frontok megnyílását.

Onnan pedig egyenes út vezetett a pontosan 80 évvel ezelőtti Pearl Harbor elleni támadásig. Bár 1941. december 7-re a "Becstelenség napjaként" emlékeznek az amerikaiak és Japán - főleg az idősebbek - sose felejtik el a két atombombát - mégis a két ország kapcsolata ma már kiváló, de persze vannak óvatossággal kezelt területek.

Az előzmények

A harmincas évek elején a gazdasági világválságot szintén megszenvedő Japán kilépett korábbi regionális szerepéből, ami évszázadokon át jórészt a Korea és Dél-Kína elleni, gyakran sikertelen agressziókra korlátozódott. A világháború után rohamosan növekvő gazdasága és katonai fejlesztései az egész világot ámulatba ejtették és a nagyhatalmak sorába emelték. Az ország nemzeti jövedelmének növekedése fokozatosan zárkózott fel a vezető nyugati hatalmakéhoz, és katonai kapacitásai is ennek megfelelően emelkedtek.

Ennek előzménye a sógunátus feudális és katonai diktatórikus rendszerének felszámolása és a parlamentáris rend megteremtése volt a 19. század utolsó harmadában (Meidzsi-korszak), amikor Japán erőteljes modernizációs politikát vezetett be, felismerve a Nyugattal való versenyképesség fontosságát. A jelszó a kínai filozófiából átvett 'fukoku kyōhei' lett, vagyis a „gyarapítsd az országot, erősítsd a hadsereget!”-szlogen, ami elnyerte a társadalom széleskörű támogatását.

Az új kormányzati rendszernek és a reformoknak nagy lökést adott egy hatalmas sikerélmény is, a cári Oroszország ellen 1904/05-ben vívott győztes háború, ami főszereplővé tette Japánt az ázsiai térségben. A háború azt igazolta, hogy a sokak által ellenzett reformok is képesek katonai sikerekre, és nem építik le a hadsereg és a vezérkari kaszt befolyását.

A militarista felfogás már az 1930-as évek nagy gazdasági világválsága előtt uralkodó lett, elsöpörve a korábbi pártpolitikai vitákat. A katonai szárny azzal érvelt, hogy Japán népességének gyors növekedése (1930-ra csaknem 65 millió fősre gyarapodott) óriási méretű élelmiszerimportot igényel, de cserébe exportálni is kell, ami egyre nehezebbé vált. Az árucserét főként a súlyos nyugati vámok korlátozták, amiket az akkor még gyarmattartó Nagy-Britannia, Hollandia és Franciaország vetett ki a japán termékekre.

Ez a keserű csalódás volt a viszály első magva, hiszen korábban éppen a nyugati hatalmak kérték fel Japánt, hogy lépjen be az Antant oldalán a világháborúba, segítsen a német hajóhad gyöngítésében és az ázsiai gyarmati pozícióik megvédésében, később pedig a szovjethatalom elleni offenzívákban.

Jutalmat viszont nem szavaztak meg neki. Számos országban diszkriminatív jogszabályok és japánellenes rasszizmus is akadályozták a kereskedést, a kivándorlást és a népek barátkozását. Ennek reakciójaként visszatért a Nyugattal szembeni elégedetlenség.

Az út Pearl Harborig

Miután súlyos korlátozásokra kényszerültek a japán hadiflotta fejlesztésében (Washingtoni Értekezlet, 1922), nőtt az ultranacionalisták politikai súlya, akik a parlamenti rendszert „nem japánnak” titulálták, és a terjeszkedést követelő katonai csoportok mellé álltak. A legtöbben, mint például a Fekete Sárkány Társaság (Kokuryūkai), a kontinentális hódítást és a nyugatosodással szembeni ellenállást hirdették. Számos üzletembert, politikai személyiséget és újságírót, akiket Nyugat-barátnak tartottak, bérgyilkosokkal ölettek meg.

A belső feszültségek végeredménye az új nacionalista erők és a vezérkar megegyezése volt, ami gazdasági terjeszkedés helyett már egyértelműen a hódító megoldásokat célozta meg. A nemzetárulónak bélyegzett parlamenti kormányzást felmorzsolták a fiatal katonatisztek, akik jórészt vidéki származásúak voltak, gyűlölték és lenézték a polgári életmódot, és példaként tekintettek a nemzetiszocializmus eszméire, melyek Japánban is terjedtek. A folyamat hasonlatos volt ahhoz, ami Németországban is lezajlott, ahogy a náci párt szisztematikusan átvette a befolyást a hadsereg vezérlése felett, behódolásra kényszerítve az óvatosabb konzervatív vezérkart.

Ennek az átalakulásnak a főszereplője Tanaka Giichi tábornok volt, aki 20 éven át dolgozott a több ázsiai országot és gyarmatot érintő agressziós terveken. A tapasztalt katona (aki már tábornok volt a 1904-1905-ös háborúban és részese a Szovjet-Oroszország elleni nemzetközi szövetségnek), politikusként is hatalmas befolyást szerzett. Később katonai attaséként szolgált Szentpétervárott, és mélyen megismerte az orosz katonai potenciált. Katonai doktrínájában óva intett a Szovjetunióval való szárazföldi konfliktusoktól, és inkább a Nyugat gyönge pontjaira mutatott rá.

Politikai pályáját az ultranacionalista Rikken Seiyūkai Párt vezetőjeként folytatta. Rövid miniszterelnöksége során (1927-1929) négy tárcát is magának tartott fenn, amivel szinte visszaépítette a sóguni hatalmat. Elődeivel szemben a Kína elleni hódítást helyezte az első helyre, és beindította a róla elnevezett Tanaka-tervet, ami óriási lendületet adott a haderőfejlesztésnek. A gyalogság létszámát négyszeresére növelték, ami már önmagában egy széles területfoglaló és megszálló koncepcióra utalt, világosan jelezve Japán távlati céljait Ázsiában.

EURONEWS
Ázsia leigázásának bázisterveEURONEWS

Hogy eltakarítsa az útból a belpolitikai akadályokat, felszámolta a baloldali szakszervezeteket és a háborút ellenző politikai csoportokat. A Tanaka-terv túlélte alkotóját, és gyakorlatilag a háború végéig meghatározta a japán katonai stratégiát, és ezzel az ország végső katasztrófáját is.

Az új világháború első 'előfrontja' már 1931-ben megnyílt, amikor Japán rárontott a kínai Mandzsúria tartományra, majd nekilátott a Tanaka-terv gyakorlati megvalósításának. A világ akkor még nem sok figyelmet fordított a műveletsorozatra, mert lekötötte a nácik hatalomra jutása, a spanyol polgárháború, Hitler növekvő aktivitása (a Saar-vidék, a Rajna-vidék), majd Ausztria és Csehszlovákia behódoltatása. A japán fegyverkezés és háborús tervezés zavartalanul folytatódhatott, mérhetetlen önbizalmat és önteltséget töltve a tokiói vezérkarba, és fokozatosan háttérbe szorítva a tárgyalásos megoldások megmaradt híveit.

Amerika is készült, de nem igazán jól

A Washingtoni Értekezlet után, de különösen F.D. Roosevelt elnök hivatalba lépésével az amerikai haderő és a hadiflotta óriási fejlődésen ment át, de még nélkülözte a globális stratégiai szemléletet. Kevéssé számolt Japán több irányba mutató agresszivitásával, és a mozgékonyság helyett inkább nyílt tengeri ütközetekre készült a Csendes-óceánon. A fejlesztések java ezért a nagy csatahajókra folyt el, és kevesebb figyelem jutott a tengeralattjárókra, a hordozókra és a felderítő légiegységekre. Ezek a hiányok később drámaian megmutatkoztak december 7-én.

Az európai háború kitörése mozgásba hozta az amerikai hadigépezetet is, noha az USA akkor még nem volt a hadműveletek részese. Nyílt katonai fellépés helyett az Egyesült Államok a császársággal kötött kereskedelmi egyezmények felbontásáról döntött, megfosztotta Japánt energia- és nyersanyag importjának 95 százalékától, és azt remélte, hogy tárgyalásokra kényszerítheti az ázsiai békéről. Ennek esélye ekkor már igen alacsony volt.

AP/1932 AP
Japán alakulat Sanghaj elővárosában, 1932 március 7.AP/1932 AP

1940. szeptember 27-én Japán, Németország és Olaszország aláírta a Háromhatalmi Egyezményt, amiben azt vállalták, hogy kölcsönös katonai segítséget nyújtanak egymásnak, ha valamelyiküket támadás éri egy még hadban nem álló ország részéről, a Szovjetunió kivételével. (Az egyezményhez Magyarország is csatlakozott.) Ez azt is jelentette, hogy a III. Birodalom nem feltétlenül köteles Japánt megsegíteni, ha ő indítana támadást az USA vagy az ázsiai gyarmatok ellen.

Japán kapcsolata a demokratikus hatalmakkal a végzetes mélypont felé zuhant. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia sokat tett, hogy segítse a kínai nacionalisták harcát a japán behatolás ellen, például a Burmai Útnak nevezett utánpótlási vonal megnyitásával, ami tovább növelte a feszültségeket. Az Egyesült Államokban közben egyre erősödött a japánellenesség, különösen azután, hogy 1937-ben elsüllyedt egy amerikai ágyúnaszád a Jangce folyóban.

Cordell Hull amerikai külügyminiszter megnyitotta az utat az újabb embargók előtt, Roosevelt elnök pedig egyre több nyilatkozatot tett a japán agressziós politika ellen. Az európai háború kezdetben csábító lehetőségnek tűnt a japánok számára, és 1941 júliusában közös protektorátust hirdetettek a Vichy-i kormánnyal az indokínai francia gyarmatok felett, Németország pedig a Szingapúrban állomásozó britek megtámadására sarkallta Japánt. A vezérkar viszont tartott egy amerikai támadástól Pearl Harbor irányából, és ekkor vert gyökeret az elképzelés, hogy előbb Hawaii-t kell megtámadni, lebénítva és engedményekre kényszerítve az amerikai vezetést az ázsiai hódítások eltűrésére.

Visszafordíthatatlan folyamatok

1940 decemberében a japán vezérkar több vezetője Berlinbe indult, hogy egyezkedjenek új szövetségeseikkel, és katonai technológiákat is szerezzenek tőlük. A csoport élén Yamashita Tomoyuki tábornok állt, egy veterán militarista, aki egész felnőtt életét háborúskodással töltötte. Néhány év leforgása alatt világszerte híressé vált, mint „Malajzia tigrise”, egy féktelenül kegyetlen katonai vezető, aki később Szingapúr brutális japán leigázását is vezényelte.

Sértően sokat kellett a japán küldöttségnek várakozni, mire Hitler színe elé járulhatott. Az egyezkedés végül nem is volt sikeres. Hitler azt várta el, hogy Japán üzenjen hadat Nagy-Britanniának és az Egyesült Államoknak, de Yamashita erre nem tudott ígéretet tenni. Viszont neki is csalódnia kellett, mert nem sikerült hozzáférni Németország katonai fejlesztéseihez, főként a légierő és a radartechnika terén. A németek hódításaikkal hivalkodó kéjutazásokkal kedveskedtek vendégeiknek a megszállt európai területeken, de lényegi megállapodások nem születtek, és a küldöttség kedveszegetten tért vissza Tokióba.

Ezen a ponton dőlt el végleg, hogy Japán nem építhet jelentős német közreműködésre a Távol-Keleten, hiszen az európai hadműveletek, majd a Szovjetunió megtámadása Hitler összes ipari és katonai kapacitását lekötötte, és Japánnak magányosan kell majd megvívnia ázsiai háborúit.

Az Egyesült Államok olajembargója és a kereskedelmi korlátozás után egyre nehezebbé vált a békés megoldás. 1941 első felében még látszott halvány esély, hogy köthetnek az USA-val egy különalkut, ami utat nyit Japán számára a nyersanyagforrásokhoz, de ezt az illúziót az év végére teljesen feladták. Kezdték belátni, hogy tévesen építettek arra az elképzelésre, hogy Amerika ki akar maradni a háborúból, noha valóban léteztek erre mutató jelek a washingtoni politikában és a közvéleményben is.

A németekkel (és így a japánokkal) való kiegyezés, sőt együttműködés gondolata sok hívet vonzott a Pearl Harbor előtti években, élükön Charles Lindbergh-gel, Amerika nemzeti hősével, aki elsőként repülte át az Atlanti-óceánt. Az izolacionisták (bezárkózók) csoportját erősítette Joseph P. Kennedy (a későbbi elnök apja), aki nagykövetként szolgált Londonban, amikor a háború kitört. Ő nyilvánosan hangoztatta, hogy Nagy-Britannia nem lesz képes megvédeni magát a náci túlerőtől, és az amerikai demokráciának be kell zárkóznia ahhoz, hogy fennmaradhasson. Churchill kérésére az elnök lemondásra kényszerítette Kennedyt, ami erős üzenet volt az izolacionisták felé.

A bezárkózás azoknak a lázas fantáziája, akik tévesen hiszik, hogy egy nemzet demokratikus oázist építhet ki magának, miközben a világban teret nyer és körbefogja a német, japán és olasz fasizmus.
Franklin Delano Roosevelt, az USA 32. elnöke
Fehér Ház, 1940 május 26.

Az elnök a német katonai sikerek és a Szovjetunió lerohanása ellenére sem tágított attól az alapállásától, hogy Japán előbb lépjen ki a háromhatalmi egyezményből, szakítson Hitlerrel és a világháborús politikával, és csak ezután kerülhetnek szóba lazítások és engedmények, és csakis békés keretek között.

A Bíbor Kód titka és az elkerülhetetlen csapás

A háború után napvilágot látott összeesküvés-elméletek legtöbbje azt sugallja, hogy Roosevelt elnök és Hull külügyminiszter tudtak a készülődő japán támadásról, de titokban tartották, mégpedig azért, hogy beléptessék Amerikát a világháborúba. Érvként emlegetik, hogy a hírszerzés már egy évvel korábban megfejtette a 'Bíbor Kódot' és erről az elnök is tudott. A Bíbor Kód volt a japán külügyi szolgálat titkosított rendszere, amit egy Genevieve Grotjan nevű matematikusnő fejtett meg, de ebből nem következik, hogy az amerikai vezetés tudhatott a támadás pontos időpontjáról és helyszínéről.

AP1944
Bíbor-kódfejtő berendezések az amerikai hírszerzés arlingtoni központjában, 1944AP1944

A túl sok lehetséges célpont között a Fülöp-szigetek, Dél-Malajzia, a Wake Island vagy Midway egyaránt szerepelt, és a hírszerzésnek nem volt tudomása a Hawaii felé settenkedő flottacsoportosításról. A csapásmérő erők november 26-án indultak útnak teljes rádiócsend mellett Pearl Harbor felé, Nagumo Chuichi admirális vezetésével. A parancs az volt, hogy ha az Egyesült Államokkal folytatott washingtoni tárgyalások időközben sikerrel zárulnak, akkor az egység azonnal térjen vissza bázisára.

Vagyis amikor a flotta útnak indult, még nem volt teljességgel bizonyos, hogy akcióba is lép. A valószínűsége viszont igen nagy volt, mert az amerikai tárgyaló fél az összes japán kérést elutasította, és ez Tokióban a háborús csoportot erősítette.

A japán államrend szerint az uralkodó nem kormányoz, és a támadáshoz nem volt szükséges a hozzájárulása vagy egyetértése. Máig vita tárgya, hogy volt-e bármilyen szerepe Hirohito császárnak a támadás elrendelésében, mert erre semmilyen adat nem utal. A hivatalos dokumentáció szerint figyelmeztetett az USA elleni támadás 'önpusztító lehetőségére', amit felelőtlenségnek tartott. Megjegyzendő, hogy a 30-as években Kína ellen végrehajtott agressziókat még üdvözölte és győzelemként ünnepelte.

Az amerikai vezetés nézete az volt, hogy ha már a fegyveres konfliktus elkerülhetetlen, akkor Japán legyen az, aki az első agresszív lépést megteszi. Ez a felfogás máig vita és bírálatok tárgya a történészek és a katonai stratégák között, de nem alapoz meg semmilyen összeesküvést.

Maga Nagumo nem volt tapasztalt haditengerész és nem is tartozott a rajtaütés lelkes támogatói közé. Súlyos kétségei voltak afelől, hogy meg lehet-e semmisíteni évekre az amerikai flottát, de vezérkari főnöke, az Amerikában is tanult Yamamoto Isoruku tábornok biztos volt a támadás sikerében. Totális háborút ő sem kívánt az Egyesült Államokkal, de úgy vélte – hibásan –, hogy az akció nem fog eszkalálódni, hanem semlegesíteni fogja az USA-t, és kicsikarja belőle az engedményeket. Ezt az álláspontot a militarista miniszterelnök, Tódzsó Hideki is szította, aki az 1947-es tokiói perben (az 'ázsiai Nürnbergben') életével fizetett, mint háborús bűnös és a megszállt országokban elkövetett népirtások fő felelőse.

A támadás

A Pearl Harbort ért agressziót seregnyi tanulmány, memoár, regény és játékfilm feldolgozta (például a kiváló Végső visszaszámlálás, 1980). A tények és adatok ismertek és részletesen dokumentáltak. Bár az egyik amerikai megfigyelő ponton észlelték a japán légi alakulatokat, de a radartiszt azokat egy saját bombázóköteléknek vélte és nem adott le riasztást. A rajtaütés így zavartalanul megkezdődhetett 1941. december 7–én reggel, helyi idő szerint 7 óra 55 perckor, 183 japán harci gép bevetésével. A hadüzenet nélküli támadás 2403 amerikai életet követelt és az USA hét csatahajót veszített el. Oda lett az USS Arizona, az USS California, az USS Nevada és az USS West Virginia.

Másnap az Egyesült Államok hadiállapotot hirdetett Japán ellen, és ezzel belépett a második világháborúba. Az elnök drámai bejelentése az amerikai társadalom szinte egészének érzéseivel találkozott: „1941. december 7-e. A becstelenség napja. Az Egyesült Államokat megtámadta a Japán Birodalom, hirtelen, kitervelten, tengeri- és légierejével. A hadsereg és a haditengerészet főparancsnokaként utasítást adtam rá, hogy mindent tegyenek meg a védelmünkért”.

Roosevelt elnök bejelenti a hadiállapotot a Kongresszus előtt

A drámai hatás ellenére a Pearl Harbor elleni akció csak időleges sikert hozott Japán számára. A nacionalista gőgtől eltelt vezetés úgy számolt, hogy amerikai részről a visszavágás olyan drága lenne és olyan sok emberéletet követelne, ami elriasztja majd a 'puha demokráciát', és megegyezésre kényszeríti.

Ezzel szemben az USA nem várt gyorsasággal építette újjá flottáját, bővítette légi kapacitásait, és Japánnak nem maradt ideje kiaknázni a meghódított területek gazdasági erőforrásait. A döntő fordulat fél évvel később be is állt, amikor 1942 júniusának elején a Midway-szigetek körzetében vívott csatában az amerikai flotta helyrehozhatatlan csapást mért a japán hajóhadra ('ázsiai Sztálingrád'). Ettől kezdve Japán már nem arathatott újabb jelentős katonai sikereket, és bár szívós harcokkal, de folyamatosan szorult ki a meghódított területekről. 1944 elejétől a kérdés immár nem a győzelem volt, hanem inkább annak időpontja, mert Japán a legvégsőkig képes volt hadrendjét működésben tartani és humán utánpótlást is biztosítani.

Ennek az ellenállásnak és a további milliós vérveszteségeknek vetett véget a két atomtámadás a japán anyaföldön, 1945 augusztusában.

Marco Garcia/AP
A USS Arizona emlékműve HonolulubanMarco Garcia/AP

80 év után szent a béke - de a sebek azért még sajognak

A lerombolt japán gazdaság gyorsan kiemelkedett a második világháború hamvaiból. Ebben jelentős szerepe volt az Egyesült Államoknak is, aki nem avatkozott be a japán társadalomba és a vezetői hierarchiába. A császárt megkímélték a háborús felelősségre vonástól, de isteni rangjáról lemondatták. Az USA vezényelte le az ország demokratikus átrendezését, és ezzel tér nyílt a dinamikus újjáépítés előtt. 1956-ra az egy főre jutó japán nemzeti jövedelem elérte az 1940-es szintet, és az ország ismét közeledni kezdett a Nyugathoz, méghozzá a háború előtti fejlődését meghaladó sebességgel.

1973-ban Japán egy főre jutó GDP-je 95%-a volt Nagy-Britanniának és 69%-a az Egyesült Államoknak. Ennek fő mozgatója a munkaerő átcsoportosításának felgyorsulása volt az alacsony termelékenységű mezőgazdasági szektorból az iparba és a technológiai ágazatokba. Ehhez mélyen át kellett alakítani a tradicionális jogrendszert, például megtiltani a családfőknek, hogy férfi örököseiket a családi birtokon való maradásra és földműves gazdálkodásra kötelezhessék.

Az elmúlt évek stagnálásai és visszaesései ellenére is a japán gazdaság fundamentumai továbbra is rendkívül erősek, kereskedelmi kapcsolatai az egész világra kiterjednek, és a császárság még mindig a világ 3. legerősebb jövedelemtermelője (5 ezermilliárd dollárral), jócskán megelőzve Németországot, és a dupláját produkálva az Egyesült Királyság teljesítményének.

Az egykor halálos ellenségek kapcsolata már jó ideje baráti szövetséggé alakult, noha a háborús emlékek még mindkét oldalon fájdalmasak. Ezeket igyekeznek a másik fél iránti tapintattal és messzemenő óvatossággal kezelni, nehogy ismét erőre kapjanak a történelmi, kulturális vagy nacionalista ellentétek.

A két nép egymásról alkotott mai véleményében a stratégiai elemek azonosak, az érzelmiek viszont még mindig eltérők. A japánok valamivel gyanakvóbbak az amerikaiakkal szemben, de az együttműködés fontosságát e fölé helyezik.

EURONEWS
A kapcsolatok alapelemei szilárdakEURONEWS

Az amerikaiak egyharmada a világháborút tartja említésre érdemesnek, a többség viszont elismeri a szövetség fontosságát. Az azóta történt kereskedelmi háborúk és ellentétek fontosságát mindössze 8% tartja jelentősnek. A japánok számára a kapcsolat legfontosabb aspektusa az USA-Japán biztonsági és katonai egyezmény (36%). Nagyra értékelik, hogy a fukusimai földrengés és szökőár során 24 ezer amerikai katona vett részt a mentésben és a humanitárius segítségnyújtásban.

Ma már csak a japánok 17%-a tartja úgy, hogy a második világháború a meghatározó esemény a modern kétoldalú kapcsolatokban. Érthetően mindkét társadalomban a 65+ korosztály emlegeti sűrűbben a világháborús konfliktust, bár a japánok körében az atomtámadások sebe természetesen sokkal erősebben él, mint az amerikaiakban Pearl Harbor emléke. Érdekes, hogy a japán nők jóval nagyobb arányban éreznek ellenszenvet Amerika iránt, mint férfi honfitársaik.

Jelenleg 53 ezer fős amerikai katonai személyzet állomásozik Japán három jelentős támaszpontján (Okinawa, Honshu, Kyushu). Az 1947-es (háborús) alkotmány 9. cikkelye tiltja, hogy Japán saját hadsereget tartson fenn, de ezt ma már senki nem veszi túl szigorúan. A 250 ezer fős katonaságot Önvédelmi Haderőnek nevezik, amely még F35-ös lopakodókkal is rendelkezik (a tervezett állomány végső száma 140 darab). Viszont a nagy hatósugarú támadó eszközöktől és persze az atomfegyvertől is el van tiltva. Érdekes, hogy bár Japán az egyetlen ország a világon, akit atomtámadás ért, de nem mutatkozik aktívnak a nukleáris fegyverek elterjedését tiltó erőfeszítésekben.

Az USA már nem tárol atomfegyvereket japán területen. A régi hivatalos közlés szerint ezeket az ötvenes években kivonták, de a valóságban erre csak jóval később került sor.

AP Photo
Szuga Josihide előző japán miniszterelnök (jobbra) Joe Biden amerikai elnök valamint az indiai és ausztrál miniszterelnökök társaságában, QUAD-értekezlet, 2021 szeptember 14.AP Photo

Jelen állás szerint Japán egyenjogú katonai partnere az Egyesült Államoknak, és kész az összekötő kapocs szerepét betölteni az ázsiai térség más szereplőivel, Kínát is beleértve. Japánnak is érdeke a kínai terjeszkedés féken tartása a Távol-Keleten, és ez biztos alapnak látszik a nyugati hatalmakkal, kivált az Egyesült Államokkal épített kapcsolataiban.