Ez a tartalom nem elérhető az ön régiójában

Teresa Perales - a paralimpikon, akitől mindannyian tanulhatnánk

Access to the comments Kommentek
Írta: Andrew Robini  & euronews
euronews_icons_loading
Teresa Perales - a paralimpikon, akitől mindannyian tanulhatnánk
Szerzői jogok  euronews

Aki az elmúlt években figyelemmel kísérte a paralimpiai játékokat, bizonyára hallott Teresa Peralesről, Spanyolország legelismertebb paralimpikonjáról, aki karrierje során 27 érmet szerzett. A zaragozai születésű, most 45 éves úszólegenda 19 éves korában veszítette el mindkét lábát. Története sokakat inspirált. Az Euronews-nak arról mesélt, hogy honnan meríti azt a belső erőt, aminek a sikert köszönheti.

Teresa Perales: Ez belülről jön, ez a motiváció. Nagyon jó, ha mások motiválnak, és azt mondják, hogy "gyerünk, meg tudod csinálni!" De amikor egyedül edzel, és nincsenek emberek, akik biztatnak, akkor fontos, hogy megtaláld a belső erődet, és megértsd, miért csinálod ezt. Azért csinálom, mert szeretem, mert szenvedélyesen csinálom, mert szeretek versenyezni, mert szeretek nyerni, és mindig arról álmodom, hogy egyszer felállhatok a dobogóra.

Euronews: Néhány évvel ezelőtt írt egy könyvet, melynek címe: Az álmok ereje, és amelyben arról beszél, hogy nem csak fizikailag, hanem érzelmileg is kell eddzük magunkat. Az érzelmeket is lehet edzeni?

TP: Természetesen, és valójában ez elengedhetetlen, és a sportolók számára meg aztán főleg. Gondoljunk csak bele, hogy 4 évet szentelünk az életünkből talán 30 másodperc miatt, ennyi ideig tarthat egy-egy versenyünk. Az érzelmeket, különösen a félelmet, a stresszt és a pánikot kezelni nagyon nehéz, és ez egy olyan munka, amelyet hosszú éveken keresztül minden nap el kell végezni. Sok eszköz, sok technika létezik, mindenki azt használja, ami neki megfelel, én pedig Athén óta dolgozom az enyémmel, és az az igazság, hogy az eredmények alapján eddig egész jól sikerült.

EN: 19 évesen teljesen megváltozott az élete, de újra tudta kezdeni. Mit mondana egy fiatalnak, aki ugyanezzel az akadállyal néz szembe?

TP: Azt mondanám neki, hogy előtte van az élet, szerencséjére az egész élet előtte van. Azt mondanám, hogy meg kell tanulnia másképp csinálni a dolgokat, néha ez nagyon nehéz, és az ember azt hiszi, hogy vége a világnak, hogy ez lehetetlen, de hát, az én tapasztalatomból, persze amit hozzá tudok tenni, hogy semmi sem lehetetlen ebben az életben, nem igaz? Ez akarat kérdése, mindig azt mondtam, hogy az elszántság hegyeket mozgathat meg, és ez így is van. A tapasztalataim olyan dolgokra vezettek, amikre egy átlagos ember, akivel az utcán találkozol, soha nem gondolt volna. Azért hajtottam magam, mert ezt akartam, és a kerekesszék elkísért. Sem a kerekesszék, sem a fogyatékosság soha nem határozott meg engem. Egyszerűen olyan, mint egy társ, akit magammal viszek az utamon, és aki mindig elkísér.

EN: Miért pont az úszást választotta?

TP: Mert olcsóbb volt, mint az atlétika! Nagyon szerettem az atlétikát, a gyorsaságot, és láttam őket a kerekesszékkel, ezekkel a speciális, gyorsaságra készült kerekesszékekkel, de sokkal drágább volt, és nyáron már úsztam is mentőmellénnyel, és amikor az első karcsapásoknál rájöttem, hogy szeretem a lebegés érzését. Tetszett a szabadság, amit a vízben éreztem, amikor mozogtam, és aztán amikor beültem a medencébe, azt mondtam, hogy "ezt akarom csinálni, meg akarok tanulni úszni". Csak jól akartam úszni, nem állt szándékomban versenyezni, de egyik dolog hozta a másikat, és végül láttam, hogy a stopperóra egyre korábban áll meg, és ez nagyon tetszett, így elkezdtem versenyezni.

EN: Gondolt arra valaha, hogy abbahagyja?

TP: Sokszor. 24 éve versenyzem, így normális, hogy a hosszú pályafutás során vannak olyan pillanatok, amikor úgy érzed, hogy abba akarod hagyni, mert azt gondolod: "Nem bírom, nem vagyok rá képes, túl sok nekem, túl sokba kerül". Még inkább így van ez, amikor anya vagy, és közben edzel. Néha a szakmai életed túlságosan felemészt, és voltak olyan pillanatok, amikor kísértésbe estem, hogy abbahagyjam, de csak vissza kellett tekintenem, és a versenyzés közben átélt gyönyörű pillanatokra gondolni. Ezek az emlékek segítettek abban, hogy azt mondhassam: "Nem adom fel, folytatom"

EN: A család hogyan egyeztethető össze a sporttal?

TP: Google naptárral! Mindig figyelembe kell vennem a családi naptárat, az iskolán kívüli naptárat, az iskolai naptárat, a férjem munkanaptárát, a versenynaptáramat, az edzésnaptáramat, a munkanaptáramat. Hát, ez egy kicsit bonyolult, néha majdnem olyan, mintha tetris-eznék, de meg lehet csinálni, és ha jól szervezed, akkor a végén mindenre jut idő.

EN: Idén elnyerte az Asztúria hercegnője Sport Díjat. Valóra vált egy álom?

TP: Tökéletesen. Úgy tűnt, hogy én az örök jelölt vagyok. Sok éven át jelöltek a címre, és soha nem nyertem, idén pedig végre nekem ítélték oda. Az az igazság, hogy nagyon meglepődtem, mert nem tudtam, hogy ez fog történni, így amikor láttam egy ismeretlen számot a mobilomon, és tudtam, hogy a zsűri összeült, és hogy ez az a nap, amikor a döntés megszületik, abban a pillanatban arra gondoltam, hogy "na, ilyenkor biztos hívják a díjazottakat" (nevet) Felvettem a telefont, és azt hallottam: "Teresa, az Asztúria Hercegnője Alapítványtól hívjuk..."Na, a szívem majd kiugrott a helyéről!

EN: Sosem keseredik el?

TP: De, néha... bár szinte soha, talán amikor alszom! De komolyan, nem érdemes elveszíteni a mosolyunkat, mosolyogni jó és ragadós. Amikor mosolyogsz, az előtted álló ember visszamosolyog, és végül olyan, mintha megajándékoznál valakit.