rendkívüli hír
Ez a tartalom nem elérhető az ön régiójában

Brexit: hogyan jutottunk idáig?

Kamionsor Dover határában az Egyesült Királyságban, 2020.12.11.
Kamionsor Dover határában az Egyesült Királyságban, 2020.12.11.   -   Szerzői jogok  Frank Augstein/Copyright 2020 The Associated Press. All rights reserved
Betűméret Aa Aa

„Az emberi történelem legegyszerűbb szabadkereskedelmi megállapodása lesz az, amit az EU-val kötünk” – jelentette ki 2017. júliusában Liam Fox, az Egyesült Királyság akkor külkereskedelmi minisztere. Több tekintetben igaza volt. Végül is Nagy-Britannia a világ egyetlen olyan országa, amely egy olyan szervezettel köt megállapodást, amelybe hosszú évek óta integrálódott, és jogszabályai is azonosak.

Aztán egyik határidő a másik után járt le, leálltak, majd újraindultak a tárgyalások, most mégis úgy néz ki a történet, mintha egy ismeretlen barlangban tapogatózva próbálnák megtalálni a kijáratot a tárgyalók. A január 1-től várható vámok, kvóták és szállítási nehézségek ráadásul egy olyan időszakban térnek vissza, amikor mindkét oldalnak bőven van problémája. Mindez négy és fél évvel a brexit-népszavazás után.

Fox azt is mondta a fentebb idézett rádióinterjúban, hogy „az egyetlen ok, ami miatt esetleg nem jön össze a szabadkereskedelmi egyezmény, az az lehet, ha a politika a gazdaság útjába áll”. Egyelőre úgy néz ki, pontosan ez történt.

Ennek négy alapvető oka is lehet. Először is az, hogy a kilépésről szóló népszavazás után Britannia kettészakadt. Az Egyesült Királyságban élő népek egymás ellen fordultak, Skóciában és Észak-Írországban felerősödött a nacionalisták és a függetlenségpártiak hangja. Kettészakadtak a települések, pártok, de még szomszédok és családok is összevesztek. A kilépéspártiak és a maradáspártiak közötti szakadék pedig egyre csak mélyült.

A britek már az első naptól kezdve sem támogatták egyöntetűen a kilépést, ez pedig lépéshátrányba hozta az országot. Az ország egy része sikeres kilépést akart, a másik fele azt szerette volna, ha a terv még a kilépés előtt eltűnik a történelem süllyesztőjében.

Másodsorban nem sikerült megállapodni abban, hogy milyen legyen a brexit, vagyis hogy az Egyesült Királyságnak milyen kapcsolata is legyen az Unióval. Ezt legkevésbé a brexitpártiak nem tudták. Egyesek – köztük állítólag még Boris Johnson is – azt szerették volna, ha csak a politikai intézményt hagyják el, de a gazdasági unióban jól érezték magukat. De a két oldal közötti szakadék nem engedte, hogy az álláspontok közeledjenek egymáshoz, a kilépés- és a maradáspártiak véleménye egyre szélsőségesebb lett, sokan egyre „tisztább” (értsd: a másik oldal igényeit figyelembe sem vevő) helyzetet akartak. Az európapártiaknak már csak egy második népszavazás felelt volna meg, a brexitpártiak meg már egyáltalán semmilyen megállapodást nem akartak. Theresa May megpróbálta összebékíteni a feleket, de már egyik oldal sem támogatta ebben, végül lemondott. Ez még inkább megerősítette azt a vélekedést, hogy ebben az ügyben nincs kompromisszum, csak a szélsőséges vélemények életképesek. De az extrém elképzelések egyre lehetetlenebbé tették az EU-val kötendő megállapodást.

Harmadrészt az Egyesült Királyságot sürgette az idő. Brit szempontból ez annyit jelentett, hogy London önként a vállára vett egy nyomást és elindította az 50-es cikkely szerinti eljárást, még mielőtt egyértelmű lett volna, hogy mi is a célja. Ezzel együtt elfogadták az EU által javasolt menetrendet is, így az első tárgyalási csomagba került az egyik legnehezebb téma, az ír határ ügye. Így Londonnak el kellett köteleznie magát Írország, és így a szabadkereskedelem mellett – még mielőtt egyáltalán kilépett volna. Ez a helyzet bizalmatlanságot szült, London, Dublin és Brüsszel között lehűtve a korábbi barátságos viszonyt.

A 2016. júniusi események után ezek már egyértelműen vezettek a 2020. decemberi állapothoz. Most úgy látszik, a politika felülírta a gazdaság érdekeit.

Ezzel el is jutottunk a negyedik okhoz. Vezető brit politikusok hangoztatják, hogy a brexit a szuverenitás visszaszerzéséről szólt, arról, hogy „ne Brüsszel diktáljon”. Londonban azt szerették volna, hogy ezt az álláspontot Brüsszel ne csak elfogadja, hanem tartsa is tiszteletben. A britek azt szerették volna, ha az EU egyenlőként kezeli őket. Ez jól hangzik, de a valóságban az egyenlőség igazán csak a tagság idején állt fenn. A kilépés után Brüsszelnek már a saját és a tagországok érdekeit kell képviselnie.

Az Egyesült Királyság a második legnagyobb gazdaság Európában, az ötödik az egész világon, de ez eltörpül az EU egészéhez képest. Az Európai Unió jelenleg a világ legnépesebb és leggazdagabb kereskedelmi szövetsége, vagyis a két fél közel sem egyenlő súlyú. Ez a különbség látszik a tárgyalásokon is, és Londonnak ezzel kell majd szembenéznie, ha a nála többször nagyobb Egyesült Államokkal kell majd megállapodnia.