Három megrázó történet a belarusz rendőri brutalitásról

HIRDETÉS

A minszki tiltakozások idején tapasztalható rendőri brutalitásról nyilatkozott az Euronews-nak három áldozat. A megszólaló nők az elvitt és eltűnt szeretteiket keresik, illetve maguk is megtapasztalták a fehérorosz hatóságok bánásmódját, amitől hangos a világsajtó. Naira Davlasian Minszkben készített interjúi közül hármat adunk közre.

Három megrázó történet

A 20 éves Elizaveta egy pizzéria alkalmazottja. Augusztus 10-11. között került fogságba. Nem kifejezetten a tiltakozó megmozdulások egyikére indult barátaival, csupán belesodródott az eseményekbe.

„Három barátommal és a párommal indultunk el autóval egy 24 órán át nyitva tartó vendéglátóhelyről este Minszkben. Hirtelen rendőrök állítottak meg, és felszólítottak, hogy szálljunk ki a kocsiból. Fenyegetően közeledtek az autónkhoz, rugdosták a kocsit, gumibottal verték az üveget. Be is törték, minden azonnal csupa üvegszilánk lett, a hajam is tele volt üvegdarabokkal. A fiúkat kiszedték a kocsiból, a földre teperték, fejüket az aszfalthoz nyomták, a párom már vérzett. Amikor kértük őket, hogy hagyják abba, ütni kezdték a fiúkat. Elvettek tőlünk mindent. A telefonjainkat összetörték, a holmijainkat a fűbe dobták, az autót elvitték, azt sem mondták meg, hogy hová. A fiúkat börtönbe zárták, csak napokkal később tudtuk meg, hogy Jodinóba. Most megpróbáljuk kideríteni, mi lett velük. Az autóban is maradt holmink és a pénzünk. Kicsit később egy közeli helyen ismerősök megtalálták, benne volt a kulcs az autóban, bárki ellophatta volna. A pénz hiányzott belőle. Szörnyen brutálisak voltak a rendőrök, nem is értem, milyen világ lett nálunk.”

Irina 32 éves, orvos. Két napig tartották őrizetben. Szerinte bírósági úton kellene rendezni azoknak az ügyeit, akiket hozzá hasonlóan értelmetlenül börtönöztek be, és jogaikat semmibe véve bántak velük a rendőrök. Irina is a tiltakozások folytatása mellett érvel, mert úgy érzi, hogy a jelenlegi körülmények között nem lehet élni, nem lehet jövőt építeni.

„A fiamnak mentem hátizsákot venni augusztus 10-én délután 5 óra körül egy barátommal. Az üzlet a tér közelében volt, fogalmam sem volt róla, hogy az események helyszíne felé tartok. Amikor átmentünk a téren, szerencsére elém jött a férjem, átvette a gyereket, aki a földre esett. Épp lehajoltam, hogy felsegítsem, amikor egy rendőr hozzám lépett, és felszólított, hogy hátráljak, és menjek el. Kérdeztem, hogy miért, mi lesz, és nevettem. Nem hittem, hogy nem fognak elengedni. Ekkor két srácot vezettek el mellettem, és az egyik rendőr odaszólt a másiknak, hogy hozd a nőt is, úgy látszik, őt nagyon érdeklik a történések. Olyan fájdalmasan csavarták hátra a karomat, hogy elsötétült a világ. Többünket zsúfoltak össze egy helyen, egymásnak lökve az embereket egy parkolóban, a fejem egy falhoz ütötték. Üvöltöttem a fájdalomtól. Egy udvarra tereltek minket. Negyven perc után egy jegyzőkönyvet akartak velem aláíratni arról, hogy jogellenes akcióban vettem részt. Azt mondtam, hogy azt aláírom, hogy a helyszínen voltam, mert épp arra volt dolgom, de a többi nem igaz. Evezettek több nővel együtt egy hosszú folyosón, emeletes ágyak voltak egy helyiségben, ahová húsz nővel bezártak. Közölték, hogy legalább egy napra benn tartanak. A WC használhatatlan volt, eldugult. Amikor mondtuk, hogy vécére mennénk, ránkförmedtek, hogy hallgassunk, örüljünk egyáltalán, hogy van fekhelyünk. Másnap nem engedtek el, azt mondták, hogy tárgyalás nélkül három napra elzárhatnak. Az őrök gyakran mondogatták előttünk egymásnak, hogy az ilyeneket, mint mi vagyunk, meg kellene ölni, megerőszakolni vagy legalábbis letörni az ujjainkat. Nagyon megijedtem, órákon át pánikoltam, rosszul lettem. Gyógyszert kértem, egy Aspirint, de kinevettek. Két nap után végül azzal engedtek haza, hogy otthon figyelmeztessek mindenkit, hogy este 7 után senki ne menjen az utcára. Nem fogok hallgatni. Nem akarok hallgatni. Azt akarom, hogy az emberek tudják meg, hogy milyen országban élünk.”

Julia Petrova, értékesítési képviselő. Azt mondja, hogy az ország szörnyű állapotban van, a szarvasmarhákkal jobban bánnak, mint hazája a saját polgáraival.

„Éjfél előtt autóval mentünk, a férjemmel és egy másik házaspárral Minszkben. Rendőrök tereltek el minket, és mi engedelmesen mentünk arra, amerre mutatták. Egy áruház mögé tereltek, ahol senki nem volt. Kiszállítottak minket az autóból, és fegyvert fogtak ránk. Annyira megijedtem, hogy nem is tudom pontosan, hogy rendőrök vagy katonák voltak-e. A földre kellett feküdnünk. Egy kék színű egyenruhát viselő férfi ütni kezdte bottal a férjem. Mi, nők, mondtuk, hogy engedjenek el bennünket, csak hazafelé tartottunk. Az autónkból kidobálták a táskáinkat, benne a pénzünk, bankkártyánk, telefonunk, kiszedték a kocsiból a ruháinkat, az ételeket, amiket aznap vásároltunk. Négy gyerekem van. Elvitték a férfiakat, a kocsinkkal is elhajtottak. Később a szomszédomtól felhívtam a rendőrséget, hogy megtudjam, hol lehetnek, de azt mondták, hogy ilyen nevű emberek nincsenek a listájukon. Bejelentettem a rendőrségen, hogy ezek szerint ellopták az autónkat, a férfiakat pedig elrabolták. Olyan volt, mint egy fegyveres támadás. Szörnyű állapotok uralkodnak az országban. A szarvasmarhákkal jobban bánnak, mint a hazánk velünk. Mondtam, hogy szeretnék beszélni rendőrségi tisztségviselőkkel, hogy kiderüljön, mi történt a férjemmel és a barátjával, de nem beszélhettem senkivel. Nagyon ijesztő.”

Az Euronews által megkérdezettek szerint folytatni kell a tiltakozásokat a vitatott választási eredmény miatt, egybehangzóan elcsaltnak nevezik a szavazást.