Európa egyik vezető elemzője szerint négy lehetséges forgatókönyv közül kell választanunk a járvány szülte gazdasági válság közepette. Kockázatos és hosszú távon ható döntések előtt áll az európai közösség.
Nagy kérdés, mi lesz a világgal a koronavírus-járvány, illetve a nyomában járó gazdasági válság után. Erre keres választ az Európai Szakszervezeti Kutatóintézet igazgatója, Philippe Pochet legutóbbi írásában, amelyben Európa kilátásait latolgatja. Szerinte négy, egymástól jelentősen eltérő, de érintkező forgatókönyv kínálkozik.
HIRDETÉSAbból indul ki, amit ma már senki sem vitat, hogy tudniillik ez a krízis hosszú távon az Európai Unió alappilléreit rengeti meg. Ezek az alapvetések a következőek: a közös piac és szabad mozgás, az euró és a Stabilitási és Növekedési Paktum, illetve a verseny és abban az állami szerepvállalás szabályozása. Pochet szerint elkerülhetetlen lesz ennek a három alapvető megállapodásnak az újragondolása ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni.
Az integrációs biztos és a versenyhivatal rémálma
A nemzeti határok lezárása szerinte messze túlmutat a járványon, vagyis a döntés közvetlen okán, amennyiben tagállami érdekek megítélésétől függött, és feloldásával is ez a helyzet. A döntéshozóknak - akik egyszerre nemzetállamok és az európai közösség vezetői - egészségügyi, gazdasági, politikai szempontokat kell mérlegelniük, és egy rendkívül kényes egyensúlyt kell megtalálniuk ahhoz, hogy ne sérüljön az uniós együttműködés. A válasz ugyanis nagyban függ attól, hogy milyen összefüggésrendszerben latolgatják a kockázatokat. Nemzetállamok szintjén, esetleg a schengeni övezet egészét tekintve, vagy a hasonló adottságú államokból formálva alkalmi közösséget? Az Európai Bizottság ez utóbbit javasolja mondván, hogy az egy régióba tartozó államoknak kellene a legszorosabban egyeztetniük járvány- és válságkezelő intézkedéseiket.
A kutató szerint elég valószínű, hogy miután nem alakult ki egységes mechanizmus a járvány elleni védekezésben, vagyis az alapvetően tagállami szinten zajlik, a helyreállított határellenőrzés szigorúbb vagy mérsékeltebb formában, de még jó ideig megmarad. Ebben a helyzetben, amelyben ugyan nem szűnt meg az egyeztetés, de az egyik legfontosabb alapvetés, az Unión belüli szabad mozgás időlegesen érvényét vesztette, majd korlátozódik, függőbe kerülnek azok a megállapodások is, amelyek ehhez kapcsolódnak.
Elcsúszhatunk a válságkezelésen
Ami a gazdasági válság kezelését illeti, a rendkívüli intézkedések jelentős terhet rónak az államháztartásra mindenütt. A most kialakuló hiányoknak és adósságoknak, illetve a válság társadalmi következményeinek a hosszú távú kezelésében közös nevezőre kell jutniuk a tagállamoknak ahhoz, hogy az Európai Unió, mint szövetség működőképes maradjon. Pochet emlékeztet arra is, hogy ebben a nehéz helyzetben születnek olyan megoldások, amelyeket érdemes lehet nem "kidobni" később, mert alkalmasnak tűnnek krónikus problémák megoldására.
Ami viszont nem megoldást, hanem egy újabb problémát szül majd, az az állami beavatkozás szabályainak pillanatnyi lazítása. Most a kormányok támogathatnak szektorokat, piaci szereplőket azért, hogy azok túlélhessék ezt az igen mélynek ígérkező válságot, amely ki tudja, meddig tart majd. És ez utóbbi kérdés azért perdöntő, mert ezt az állami magatartást - amelyet a válság indokol - békeidőben úgy hívják, hogy protekcionista gazdaságpolitika, ami ellen európai és világszinten is komoly harc dúl. A szakember szerint egyelőre beláthatatlan, hogy ez az epizód hogyan hat majd az állam gazdasági szerepvállalásának szabályozására, ugyanis egyelőre beláthatatlan az is, hogy meddig lesz szükség válságkezelésre.
Nemcsak a szabad piac kontra állami beavatkozás dilemmája adódik a kormányok frissen kapott, korábbinál nagyobb felhatalmazásából, hanem az is, mire használják ezt gazdaságpolitikájukban rövid és hosszú távon. Vagyis, hogy a tradicionális ágazatok megmentése lesz a cél, vagy megragadják ezt az alkalmat arra a fordulatra, amelyet a környezettudatosság megkíván mindenütt a világon?
A négy forgatókönyv igazából három
Mindezek alapján az Európai Uniónak - feltéve, hogy túléli ezt a válságot - háromféle továbblépési lehetősége lesz - mondja Philippe Pochet hozzátéve, hogy van egy negyedik is, amely ugyan ellentmond az ő okfejtésének, de nem zárható ki, és ez a neoliberális dogma, mint azt az előző, 2008-2013-as pénzügyi válság idején láttuk. Ez most nem valószínű, de miután újjáéledése akkor is meglepő volt, számolnunk kell vele.
Egy másik lehetőség a kínai modell, vagyis elmozdulás az autoriter hatalomgyakorlás felé. A lakosság fokozott, akár szabadságjogokat is sértő ellenőrzése - kihasználva a mesterséges intelligenciában rejlő lehetőségeket is - azzal az indokkal, hogy az állam cserébe védelmet nyújt egészségügyi és gazdasági fenyegetések ellen. Ennek a retorikának egyik legfőbb érve, hogy a járvány kiújulhat. Erre Pochet európai példaként Magyarországot és Lengyelországot hozza mondván, hogy ezekben az országokban a kormányok egyfajta megmentőként lépnek fel. Ez a forgatókönyv erős támadást jelentene a globalizáció ellen, Donald Trumpot jó eséllyel újraválasztanák, és Európában is a nemzetállami lobbi erősödne meg általa.
Megint más a forgatókönyv, ha a gazdasági növekedés, mint cél, fölülír minden mást. Amikor mindennél fontosabb, hogy a gazdaság a lehető legrövidebb idő alatt újból növekedési pályára álljon. Ez értelemszerűen háttérbe szorít mindenféle környezetvédelmi megfontolást, és nem tekint a nagyon távoli jövőbe, de rövid és közép távon látványos eredményeket hoz a gazdasági mutatókban, a munkaerőpiacnak is lendületet ad, a bankszektornak is kedvez. Pochet szerint ebbe az irányba mutat például a cseh kormány stratégiája, illetve egész gazdasági szektorok hirdetik most azt, hogy a túlélés előbbre való, mint a környezetvédelem. Ez a modell nem a fogyasztásra, hanem az újraépítésre helyezi a hangsúlyt, ennek a sürgősségét állítja szembe a fenntarthatósággal, és ha kell a munkavállalói érdekekkel. Nem részleteiben, de hatásában nagyon hasonlít az első, a neoliberális forgatókönyvhöz.
A negyedik forgatókönyv a környezettudatos váltásra és az uralkodó gazdasági modell újragondolására épül. A közszolgáltatásokat, a közösségi érdeket és szolidaritást állítja a gazdasági és társadalmi élet középpontjába. Több európai kormány is ebbe az irányba mozdult el, a civil szféra számos meghatározó szereplője is letette voksát a Zöld Fordulat mellett, és városok is csatlakoztak ehhez a táborhoz, mint Párizs vagy Brüsszel, annak ellenére, hogy ez egy nehéz út a növekvő munkanélküliség és gazdasági válság közepette.
Két mozzanat meghatározó szerepet játszik ennek sikerében. Az egyik a termelési láncok részleges átszervezése egyfajta környezetvédelmi protekcionizmus kíséretében. Utóbbi kényes kérdés, hiszen mechanizmusában emlékeztet a második, autoriter modell egyik fontos eleméhez. Az a kettő közti alapvető különbség, hogy míg a nemzetállami koncepció esetében az állami beavatkozás szembeállítja a nemzeti érdekeket másokéval, utóbbi a nemzetállamok együttműködésére épít. A másik a munkaóra csökkentése. Ez egy keskeny mezsgyét jelöl ki az első, neoliberális stratégia és a harmadik, a gazdasági növekedést mindennél fontosabbnak tekintő irányvonal közé. A munkaidő csökkentése Pochet szerint stratégiai kérdés, amely strukturális eleme lesz minden eljövendő vitának.
Az Európai Szakszervezeti Kutatóintézet igazgatója végezetül azt hangsúlyozza Európa kilátásait mérlegelő írásában, hogy a vázolt négy forgatókönyv nem feltétlenül "tiszta" formájában jelenik majd meg, hanem kombinálódhatnak egymással. Az is megtörténhet, hogy Európa, illetve a világ egyes régióiban egyik vagy másik lesz meghatározó az aktuális hatalmi berendezkedés függvényében, és az idő múlásával akár át is válthat egyik a másikba.
Az Európai Unió jövője szempontjából az a kulcskérdés, hogy az egyes tagállamok milyen stratégiát választanak, és ezek a választások összességében hogyan befolyásolják a közösség legalapvetőbb mechanizmusait.