HIRDETÉSAz első magyar, aki arra készül, hogy eljut a Déli-sarkra, azt mondta az Euronews-nak: szerinte semmi sem lehetetlen, és szeretné, ha a félelem kevésbé vezérelné a magyarokat. Amint azt januári cikkünkben megírtuk , Wynne-Hughes Veronika tervei szerint az Antarktisz széléről a Déli-sarkig fog elsíelni novemberben. Az 1140 kilométeres AntarcTrip expedíciót körülbelül két hónap alatt tenné meg, és reményei szerint ezzel két magyar és egy világrekordot is felállít majd. A fiatal nővel, aki korábban két és fél évig vitorlázott a világ tengerein, és nemrégiben tért vissza egy norvégiai felkészítő túráról, a tervezett expedícióról és motivációiról beszélgettünk Budapesten.
– Elhiszik az emberek, ha azt mondod, semmi sem lehetetlen?
– Sokkal kevesebb dolog lehetetlen, mint amire egyből rávágjuk, hogy az. Van egy AntarcTrip Road Show-nak nevezett iskolajáró körutam: ennek során iskolákba látogatok el, és előadásokat tartok gyerekeknek. A téma éppen ez: hogy semmi nem lehetetlen. Azért döntöttem emellett, mert azt látom, hogy erre itthon nagyon nagy szükség van. Nem olyan régen volt a rendszerváltás, nem rég még abban éltünk, hogy nem szabad külföldre menni, el voltunk nyomva. Ez a mentalitás, azt látom, eléggé beleivódott az emberekbe: nekem úgysem lehet, nem is próbálom, minek? Akinek sikerül, annak úgyis ismerőse van, és akkor örülünk, ha szenvedhetünk, és irigykedünk azokra, akiknek menne. Ahelyett, hogy azt néznénk: nekem mitől sikerülhet. Szóval azt a mentalitást próbálom a gyerekeknek átadni, hogy lehet – ha teszel érte. Annyit kérek az előadások előtt az igazgatótól, hogy a tanulóknál legyen egy üres füzet, és megkérem őket: abba írják bele, mit szeretnének elérni, és aztán boncolgatjuk, azt hogyan lehet megvalósítani. A vállalkozói attitűd nagyon alacsonyan van itthon, ezt egy picit növelni szeretném, hogy ne legyenek félelem-vezéreltek az emberek.
– Van konkrét példád erre a negatív mentalitásra?
– Nagyon jó példa az, ami egy utazási fesztiválon történt velem, ahol előadtam. Én akkor a Karib-tengeren voltam, és nem volt lehetőségem élőben csatlakozni, ezért előre megkaptam a kérdéseket, amelyekre videón válaszoltam. Elküldtem egy ismerőst, hogy figyelje meg: milyen a közönség reakciója. Az ismerősöm azt mondta, hogy jól fogadta a közönség az előadást, tetszett nekik, sokan eljöttek, viszont amikor arra a pontjára jutottam a kérdéseknek, hogy miként jött nekem a vitorlázás, akkor elárultam, hogy egy vitorláson nőttem fel. Azt mondta az ismerősöm, hogy ezen a ponton egy csomóan felhorkantak, mondván: jó, hát így könnyű. Ez nekem egy nagyon fontos pillanat volt, mert én akkor őket elveszítettem, és ők is engem. Ami addig lehetséges volt az ő fejükben is, abban a pillanatban elvetették, mert megvolt a magyarázat, megvolt az igazolása annak, hogy neki nem lehet. Miközben teljesen mindegy, hogy én vitorláson nőttem-e fel, vagy sem, mert azóta sem találkoztam olyan matrózzal, akinek hasonló a története, mint nekem, és mégis matrózként dolgozik, sőt, olyannal is találkoztam közülük, akinek semmilyen tapasztalata nem volt.
– Egyes körülmények azért megkönnyítik, hogy valaki egy bizonyos útra lépjen. Jacques-Yves Cousteau gyerekei is búvárok, felfedezők, környezetvédők lettek…
– Ugyanannyi, ha nem több példa van arra, amikor szegény szülő gyerekeként lesz valami valakiből. Több út van ugyanarra a pontra, csupán az a kérdés, hogy akarod-e, teszel-e érte. Tényként állítom, hogy ha elkezdesz egy célért tenni, akkor úgy fog alakulni az élet, hogy előbb-utóbb eléred azt. Nem varázslásból, hanem mert tettél érte. Így volt ez a hajóstoppal is: nekem nem volt pénzem arra, hogy elmenjek utazgatni, világot látni. A két és fél évi utazást sok tízmillió forintból persze meg lehetett volna oldani, de én majdnem semmivel indultam el, mégis megcsináltam. Az AntarcTrippel épp ezt viszem egy sokkal ütősebb szintre, hogy én, akinek nincs komolyabb expedíciós, hegymászós, stb… háttere, ráadásul nőként, képes vagyok megcsinálni egy Déli-sarki expedíciót, ami nagyon extrém és embert próbáló dolog. Ez az üzenet, és ez lenne a fontos, hogy eljusson: hogy lehet, csak tenni kell. Az antarktiszi expedícióval három rekordot is fel fogok állítani: az első magyar nő leszek, aki eljut a Déli-sarkra, egyben az első magyar is - ez utóbbi nagyobb szó. És világszinten az első 10 nő között leszek, aki egyedül csinálja meg a túrát. Ez két magyar és egy világrekord. Abban bízom, hogy ezzel a teljesítményemmel, de akár csak azzal is, hogy készülök rá, el tudom juttatni az üzenetemet minél több helyre.
– Mi vezetett oda az életedben, hogy néhány éve olyan dolgokat csinálsz, amelyek a hétköznapi ember számára extrémnek tűnnek?
– Teljesen kiábrándító válaszom van erre. Ahogy nagyon sok más ember is, szerettem volna utazni és világot látni. Nem több. Teljesen átlagos életet éltem itthon, teljesen átlagos dolgokat csináltam. Nagyon elégedett voltam, és ha befejezem az AntarcTripet meg a vitorlázást, akkor pontosan ugyanott szeretném folytatni, ahol abbahagytam a hajóstoppolás előtt.
– Ez olyan, mint amikor az ember nekiindul csavarogni kalandvágyból?
– Bennem soha nem volt kihívástudat, ez mindig hiányzott. Tehát ha meglátok egy nagy hegyet, akkor nem éreztem azt, hogy azonnal meg kell másznom, de szívesen felmegyek, ha szép a felfelé vezető út, vagy ha van valami érdekesség a hegy tetején. A hajóstoppot sem azért csináltam, hogy feltétlenül körbeérjek a Földön, vagy hogy elérjek vele valamit. Csak azért, hogy én gazdagodjak, tapasztalatokat szerezzek, és aztán szerettem volna ezt kiszélesíteni, és minél több embert inspirálni. Nem arra, hogy utazzanak meg hajsótoppoljanak, mert nem gondolom, hogy ez a válasz mindenki problémájára, hanem arra, hogy merjenek tenni vagy akár kockáztatni is. Mert a komfortzónán túl van a varázslat.
– Mi volt az a tanulság a hajóstoppból, amit azóta is tudsz alkalmazni?
– Talán az, hogy ha van az embernek egy vágya, az eleinte egy távoli, alig megfogható dolognak tűnik, de ahogy azt szépen lebontja apróbb kategóriákra, és azokat elkezdi lépésről-lépésre megvalósítani, az álom közel kerül, megfogható dologgá válik. Például a vitorlázásom során olyan biztosítót akartam szerezni, amelyik fedez engem, bárhol is legyek a világon, bármi is történjék velem. Mindig olyan kérdéseket kaptam a biztosítóktól, hogy csoporttal megyek-e. Mondtam, hogy nem. Meg hogy szervezett úton megyek-e. Erre is nemleges választ adtam. Akkor jött az, hogy munkahellyel utazom-e, erre is közöltem, hogy nem. Akkor jött az a kérdés, hogy tudom-e, mikor melyik országban leszek. Mondtam, hogy nem, csak azt szeretném, hogy bárhol is legyek ezen a bolygón, biztosítsanak. Nagyon nehéz volt ilyen céget találnom, de végül sikerült.
– Nem lehetséges szerinted, hogy sokan azért nem mernek nekiindulni, mert itthon még mindig széles körben elterjedt a szemlélet, hogy az a jó, ha van egy 8 órás munkád, lehetőleg egy irodában, és ha ettől nagyon eltérő dolgot csinálsz, akkor kívülálló, csodabogár vagy? Ezt pedig sokan nem szeretnék vagy nem merik felvállalni…
- Egyáltalán nem gondolom úgy, hogy ez kívülállósság. Egyre inkább kezd változni ez a szemlélet, csak kell egy erős löket, egy extrémebb dolog. A polgárpukkasztás néha fontos és szükséges. Az is, hogy elgondolkodjunk, mit akarunk az élettől. Ha valaki mindenféle elvárásoknak akar megfelelni, az akár szárnyat is törhet. Ez az egy életünk van, és sokkal jobban is lehetne irányítani, mint amennyire feltételezzük. Szerencsésnek érzem magam, hogy mások véleménye soha nem érdekelt. Talán még tinédzser koromban. De akkor sem, igazából semmikor.
– Azt mondtad, a norvég tréningen nagyon jól teljesítettél.
– Igen, a végén nagyon jó visszajelzést kaptam attól, aki vezette. Ezt a képzést olyanok tartják, akik már többször csináltak antarktiszi expedíciót, és a tréning elvégzése a feltétele annak, hogy megcsinálhasd az expedíciót. Öten voltunk a csoportban, amely azonnal két részre bomlott, és én teljesen egyértelműen az erősek között voltam. A tréner azt mondta a végén, hogy erőnlét szempontjából már holnap indulhatnék az Antarktiszra. A hajóstoppolásnak köszönhetően a navigációm is eléggé pontos volt. Egy óceánon sincs nagyon hivatkozási pont, legfeljebb az iránytűt tudod nézni vagy a felhőket, ha vannak éppen, és éjszaka a csillagokat. Ilyesmi az Antarktisz is, egy nagy fehérség az egész. Rengeteget tanultunk, például olyanokat, hogy a fogkefénknek is le kell majd vágni a nyelét, mert az is extra súly, amit nem szükséges cipelni, azt, hogyan lehet úgy csomagolni ételt, hogy az a legkönnyebben hozzáférhető legyen, például falatméretre kell vágni. Az első héten volt elmélet és gyakorlat minden nap. A második héten folyamatosan mentünk, sátorban alvással és szánhúzással. 6500 kalóriát ettem meg naponta, és a végére egy kilót fogytam.
– Hogy áll az adománygyűjtés?
HIRDETÉS– Magyarország legsikeresebb adománygyűjtő kampánya az enyém. Ez egyfelől tök jó, másfelől meg kicsit szomorú is, hogy ennyire nem adunk, és nem támogatjuk egymást. Voltak olyan kórházak, amelyek műtőteremre nem tudtak pénzt összeszedni. Szép eredménye van a kampánynak, bár még nagyon sok van hátra. Amennyi összejött most, az elég arra, hogy a két képzést, amelyen részt kell vennem, fedezi. A következő kihívás az, hogy a második képzésre, amelyik áprilisban lesz, már felszereléssel kéne mennem. Remélem, hogy a szponzoráció meg a kampány is úgy alakul, hogy ez sikerül.