Egy testvérpár, évtizedek óta halászik az olasz vizeken, Molfetta partjainál. A tenger, úgy ahogy biztosítja megélhetésüket, de – bár erre nem is gondolnánk – károsítja is egészségüket. Európa egy borzalmas öröksége felelős ezért.
- Mindketten az vettük észre, hogy nehezen kapunk a levegőt – mondta Giovanni de Candia. Ég a szemünk, érzéketlenné váltak az ujjaink. Nem az egész, csak az ujjbegyek. De ez éppen elég ahhoz, hogy megnehezítse a munkánkat. Ráadásul piros foltok jelentek meg rajtuk és a testünk más részein is. Olyan, mint a bőrgomba, de nem az. Idővel leszáradnak, majd eltűnnek. És ezek a tünetek újra és újra jelentkeznek.
A környezetvédelmi hatóságok megvizsgáltatták a testvéreket, illetve a környékbeli halászokon is bizonyos teszteket végeztek el. Még várják az eredményt…
Michele viszont tudja mi a gond. Mustárgáz. – Ezek a bombák még a két világháború idején potyogtak a tengerbe – mesélte a testvérpár másik tagja. Itt vannak körülöttünk, alattunk. Rozsdásodtak, vékonyodtak az évtizedek alatt. Majd elkezdett szivárogni belőlük a mustárgáz. Bekerült a tengerbe. Beleeszi magát a hálónkba, aztán a bőrünkre, szervezetünkbe jut.
1943 decemberében a német légierő nagy erőkkel támadta a szövetségesek hajóit az Adriai-tenger partján fekvő Bari kikötőjében.
Az egyik amerikai hadihajó, a John Harvey itt állomásozott titkos rakományával. Rakterében hatalmas mennyiségű mustárgáz. Arra az esetre, ha németek vegyi fegyvert vetnének be Olaszországban – azonnal következhet a válaszcsapás.
A küldetés titkos volt, mert az Egyesült Államok – akárcsak Németország és Olaszország – a 20-as években aláírta a genfi egyezményt, mely tiltja a vegyi fegyverek használatát.
A bombázás során a John Harvey is találatot kapott, nagy mennyiségű mustárgáz szabadult ki, rengeteg katonát és civilt megölt – a mentést végzők közül is.
A háborút követően a terület megtisztítása csak részben sikerült.
A tengerbiológusok becslése szerint legalább 90 000 második világháborús “örökség” pihen a bari vizekben.
Nicola Ungaro, a Környezetvédelmi Hivatal biológusa szerint az a kisebbik rossz, ha a helyükön maradnak. Hiszen szállítás közben szivároghatnak és a szárazföldön sem lehetne velük mit kezdeni.
A halászoknak azt tanácsolták, ne érintsék meg a tengerből előkerült bombákat, illetve ne érintkezzenek toxikus anyagokkal – amit persze nem egyszerű betartani -, mert a “tenger gyümölcsei” korábban mérgező közegükben lubickoltak.
Massimiliano Piscitelli mérnökember. Szerinte nagyobb a baj, mint többen gondolnák, hiszen az 1999-es koszovói konfliktus idején a NATO harcigépei – a térségből visszatérőben – urán tartalmú kazettás bombákat potyogtattak az Adriai-tengerbe, alig 100 méterre a strandoktól.
Olaszország nem az egyetlen, mely a háborúk mérgező örökségével kénytelen együtt élni.
Alig több, mint 500 méterre a belga partoktól 35 ezer tonna első világháborús kémiai fegyver került a vízbe. Errefelé tilos az úszás, de még a halászat is.
De a szakemberek szerint ezek a lőszerek biztonságos mélységben vannak eltemetve. Figyelemmel követik állapotukat. A legjobb megoldás békén hagyni azokat.
Az Északi-tenger medencéjében 1,3, a Balti-tengerében 1,6 milliárd tonna fel nem robbant lőszer rozsdásodik az iszapban. Néhány vegyi anyagokat tartalmazó lőszer már a 90-es évek eleje óta szivárog.
Az olaszok jelentős része most amiatt aggódik, hogy a szíriai vegyi fegyvereket az olasz partoknál akarják átrakni egy amerikai hajóra, majd elsüllyeszteni az óceánokban. Közben a két öreg olasz halász vizsgálati eredményt még nem, furcsa tanácsot viszont kapott: – Viseljenek a halászok teljes védőruházatot, meg gázálarcot? Mit gondolnak ezek, hogyan dolgozzunk abban? Tengeren vagyunk vagy egy vegyi üzemben? – háborgott Michele.
Míg az egyes államok hadereje egyre átláthatóbb lett az évtizedek során, addig a fel nem robbant vegyi töltetek sorsa egyre homályosabb vált.
Pedig tudhatnánk – beseperhetjük ugyan a szemetet a szőnyeg alá, attól még nem lesz tisztaság!