Az Euronews Culture leült beszélgetni Ellen von Unwerth neves német fotográfussal, hogy megvitassa Maurizio Cattelan és Pierpaolo Ferrari 2027-es Toiletpaper-naptárához való hozzájárulását, egyedi divatfotós szemléletét és ikonikus képei mögötti történeteket.
Ha valaha látott már olyan divatfotót, amelyen a nő úgy néz ki, mintha valami tiltott dologgal próbálna meglógni, például magassarkúban fut, fehérneműben nevet, vagy estélyiben ellop egy autót, akkor nagyon valószínű, hogy egy Ellen von Unwerth-képet látott. Csak éppen lehet, hogy nem tudta, hogy az az övé.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A német fotográfus több mint négy évtizede építi hírnevét érzéki, provokatív és játékos portrékkal.
A luxusmárkák reklámjaitól a divatmagazinokig óriási hatása volt az évek során, miközben tökélyre fejlesztett egy olyan fotózási stílust, amelyet rengetegen próbáltak utánozni. Röviden, von Unwerth nemcsak megörökítette a divatot, hanem alakította is.
Kidolgozott egy tekintetet, amelyet széles körben „női tekintetként” ismernek, és megváltoztatta, hogy ki lehet szexi, és ami a legfontosabb, ki dönthet erről.
Talán azért, mert maga is tíz évig volt divatmodell, és nagyon is jól tudta, milyen érzés úgy állni a kamera előtt, hogy azt mondják: „álljon egyenesen és nézzen ki csinosan”.
Az European Lens mostani kiadásában von Unwerth mesél az életéről és pályájáról, arról, mikor vett először a kezébe fényképezőgépet, hogyan csikar ki nevetést a forgatásokon, és hogyan kerül bensőséges helyzetekbe hírességekkel.
Az alkalmat arra is megragadtuk, hogy belessünk az egyik legújabb projektjébe, a Toiletpaperrel közös munkájába, amely a Maurizio Cattelan és Pierpaolo Ferrari által alapított kortárs művészeti magazin.
Korábban modell volt, és a különleges látásmódjával, mindenekelőtt azzal a tekintettel lett ismert, ahogyan a nőket fényképezte, és azzal az erővel, amelyet a képein adott nekik. Hogyan alakult ez ki?
Ellen von Unwerth: Azt hiszem, a legnagyobb inspiráció az volt, hogy tíz évig magam is modell voltam, és ez elég frusztráló volt, mert a kamera előtt mindig ki akartam fejezni magam, mozogni, bolondozni, megmutatni a személyiségemet. A fotósok pedig mindig azt mondták: „Nem, nem, nem, ne mozogj. Nézz balra, jobbra, és csak pózolj.”
Soha nem éreztem magam ettől igazán jól. Mindig láttam, ahogy a modelltársaim élik az életüket, és annyira szépek voltak. Tíz év modellkedés után a barátom adott nekem egy fényképezőgépet, és azt mondta: „Van rajta egy plusz, egy kör és egy mínusz. Amikor a kör kigyullad, megnyomod a gombot.” Ez volt a gyorstalpalóm.
Ezután elkezdtem fotózni a modelltársaimat. A saját ruháimba öltöztettem őket. Mindig voltak mókás ruháim, például bolhapiacról vett vintage darabok. Felöltöztettem őket, én sminkeltem őket. Gyorsan észrevettem, hogy köztünk valami különleges kapcsolat alakul ki, és ők is másképp viselkednek. Szabadnak érezték magukat, játszottak. Nagyon gyorsan szenvedélyemmé vált az egész. A pici lakásunkban volt egy sötétkamra, a barátom pedig megtanította, hogyan kell nagyítani. Elkezdtem előhívni a képeimet, és teljesen a rabjukká váltam. Egész éjjel dolgoztam, majd kiragasztottam őket a kis fürdőszobám falaira. Így kezdődött.
Meg tudja-e még lepni magát? Hogyan változott a megközelítése az évek során?
Igazából nem nagyon változott. Persze azóta elképesztő karriert futottam be, és nagyon, nagyon szerencsés voltam. Rengeteg csodálatos emberrel találkoztam. De továbbra is imádom az életet és azokat a pillanatokat elkapni, amelyek valódiak és spontánok. Így tudok igazán erős kapcsolatot teremteni az emberekkel.
Ahogy beszélt, eszembe jutott Sydney Sweeney botrányt kavart reklámkampánya. A nők tárgyiasítása szempontjából úgy érzi, javult vagy romlott a helyzet?
Én soha nem tárgyiasítottam a nőket. Ez volt a témám. Azt gondolom, hogy Sydney Sweeney maga dönti el, mit akar csinálni, és ha ő ezt akarja, hát ezt akarja. Nem érdekli, mit gondolnak mások, és ezt valahol nagyszerűnek tartom. Persze nem mindenki boldog ettől, de ő éli az életét, és ennek így is kell lennie.
A technikáról, különösen a technológiai fejlődésről is szeretném kérdezni. Hogyan használja ma a modern eszközöket? Ma már szinte mindenkinek nagy teljesítményű kamerája van a zsebében. Ez befolyásolja az ön látásmódját?
Ma már szinte mindenkinek telefonja van. Az embereknek sokszor nincs is fényképezőgépük. Valójában ritkaság, hogy valakinél fényképezőgépet látni. Persze, ez óriási hatással volt mindenre. Talán én voltam az egyik utolsó, aki átállt a digitálisra, mert imádtam a filmet. Még most is imádom, és valójában megint egyre többet fotózom filmre.
A filmnek sajátos szemcsézettsége és minősége van. Ezt utólag nem igazán lehet megváltoztatni, míg digitálisnál ott vannak a RAW-fájlok, és a világ összes lehetősége, hogy azt tegyen velük, amit csak akar. Ez nagyszerű, de emiatt nehezebb is megtalálni a saját stílusát. Nekem még az analóg időkből volt már egy kialakult stílusom, és azt meg is tartottam, de rengeteg lehetőség van.
Ahogy mondtam, emiatt nehezebb rálelni a saját stílusra. És ott van persze az iPhone is. Az iPhone-t is imádom. Hihetetlen, mennyi lehetőség és opció van benne. Lehet vele videózni, vágni, annyi mindent csinálni, és ott az Instagram, mint közvetlen felület. Ugyanakkor viszont rengeteg kép van. Túlcsordulás van, az emberek csak görgetnek, görgetnek, görgetnek. Néha rengeteg időt tölt az ember azzal, hogy egy nagy stábbal létrehozzon egy képet, és azt gondolja: „Na, most kikerült”, aztán két másodperccel később már el is tűnt.
Úgy érzi, ez hatással van arra, ahogyan dolgozik? Eszébe jut, hogy „jó, ez holnapra talán már senkit nem érdekel”? Ugyanannyi időt tölt azzal, hogy megkomponálja és elkapja a megfelelő pillanatot?
Igen, mert a fotózásban mindenekelőtt a csapatmunka a kedvencem. Imádom kiválasztani a csapatot: a fodrászokat, sminkeseket, stylistokat, a díszletért felelősöket. Imádom. Mindig azt mondom, ha nem fotós lennék, cirkuszigazgató lennék. Kicsit olyan ez, mint a cirkusz: összeválogatja az ember a társulatát. Azt szeretné, hogy kreatívak legyenek, de azt is, hogy jól érezzék magukat együtt. Számomra az alkotás a lényeg. Nem azon gondolkodom, mi lesz holnap.
És persze ott van a „tehetség” is. Muszáj, hogy legyen valamiféle kapcsolat köztem és az illető között, akár modellről, akár énekesről, akár színésznőről van szó. Imádom a folyamatot, ezért nem gondolok arra, hogy ezek eldobható dolgok, mert szerencsére készíthetek könyveket és kiállításokat. Az ember úgy van vele: „Lehet, hogy ez egyszer majd falra kerül, és valaki megveszi”, vagy bármi ilyesmi.
Beszéljünk az ön és a „tehetség” kapcsolatáról is, mert annyi ikonikus fotója van. Mindig az jut eszembe: hogyan érte el, hogy ezt megcsinálják?
Ez az, amit az elején is említettem. Azt hiszem, van valami bennem és a kamerámban, ami felszabadítja az embereket a lencse előtt. Nem tudom, van valami különös a kamerában. Még az állatok is furcsán kezdenek viselkedni.
Persze vannak trükkjeim. Mindig szól a zene. Imádom a diszkózenét, valami olyat, ami mellett mindenki el tud lazulni. Látom, ahogy a stábom tagjai a háttérben szórakoznak és táncolnak. Mielőtt egy fotózásba belefogok, tudnom kell, hogy össze tudok kapcsolódni azokkal az emberekkel. Vannak, akikről eleve tudom, hogy nem fogok jó képeket készíteni. Valami a szemükben, a tartásukban, a lényükben. Igazából inkább a személyiségükről szól.
Visszanézve a pályájára, kik emelkednek ki a portfóliójából? Vannak olyan képek, amelyeknél azt gondolja: „Ha a legjobb ötöt kellene kiválasztanom, ezekre vagyok a legbüszkébb”, vagy amelyekhez olyan háttértörténet tartozik, hogy azt érzi: „Nem is gondoltam volna, hogy idáig jutunk, ahhoz képest, ahonnan indultunk”?
Természetesen a pályám elején Claudia Schiffer volt az egyik kedvencem. Nemcsak az a kép, de persze az a fotó, amelyen fűzőt visel, nagyon híres, talán a leghíresebb kép, amit valaha készítettem. Nagyon szórakoztató időszak volt, amikor megismertem ezt a lányt, és azt mondtam: „Hé, nézzétek, úgy néz ki, mint Brigitte Bardot. Adjuk meg neki a frizurát és a sminket, hogy tényleg úgy nézzen ki, mint Brigitte Bardot.”
Aztán elkezdtem a Guessnek dolgozni, és azt mondtam Paul Marcianónak: „Nézd ezt a lányt”, mert ő mindig imádta azt a filmes, ötvenes-hatvanas évekbeli hangulatot, a francia és olasz filmet. Azt mondta: „Igen, próbáljuk meg.” Éjszaka fotóztuk le Claudiát, és amikor kijöttek a képek, mindenki róluk beszélt. Akkoriban persze még nem volt Instagram. Ez volt igazán a karrierem kezdete, emiatt nagyon fontos számomra.
És aztán ott van még annyi más. Fotóztam Naomi Campbellt is, rengeteg képet készítettem vele, köztük azokat is, amelyeken kólásdobozok vannak a hajában. Dolgoztam David Bowie-val, Sophia Lorennel, és Drew Barrymore-ral is. Drew Barrymore volt az egyik kedvencem. Emlékszem, egy díjátadó utáni partin voltam, és láttam egy lányt, a mosdó előtt pedig hatalmas sor kígyózott. Azt gondoltam: „Ki ez a kislány, aki úgy néz ki, mintha a húszas évekből lépett volna elő, és olyan elbűvölő?” Odamentem hozzá, megkérdeztem, ki ő, és aztán rengetegszer fotóztunk együtt.
És persze a kedvenc képeim közül sok a lányomról készült.
Arról is szeretném kérdezni, amit korábban érintettünk: a mesterséges intelligenciáról. Kísérti a használata? Segítségnek vagy inkább akadálynak látja a munkájában?
Néha egyértelműen segítség a retusálásban. Nemrég volt egy képünk a folyóparton, és volt a háttérben egy nagyon csúnya hajó, ami teljesen elvonta a figyelmet. Mondtam a retusőrömnek: „Tudunk ezzel kezdeni valamit?” Bekarikázta, és a hajó eltűnt. Én meg: „Hihetetlen!” Ilyesmiben persze rengeteget segít. Néha animáljuk is a képeimet, és elképesztő, milyen könnyű ez ma már. Kell hozzá egy kis tudás, de nagyon élvezem.
Mindig kapok egy csomó nagyon rossz megjegyzést: „Ellen, te művész vagy. Miért használsz mesterséges intelligenciát?” Én meg azt mondom: „Igen, de itt van, létezik. Ez egy eszköz. Fel kell ülni a vonatra, különben lemaradsz.”
Ugyanakkor nagyon szeretem magát a fotózás folyamatát, az emberekkel való kapcsolatot, az alkotás folyamatát, hogy legyenek ötleteim, és hogy a szobámban ülve gondolkodjak. Ez az én világom, nem az, hogy csak a szobában üljek, és mindent MI-vel csináljak. És persze azt is látni kell, mit okoz: rengeteg embertől veszi el a munkát. Még a modellek is elkezdték létrehozni a saját MI-változatukat. Olyan, mintha egy hatalmas szörny közeledne az emberiség felé, és ezt valójában elég ijesztőnek találom.
Ezzel nincs egyedül. Meséljen most a Toiletpaperről. Hogyan indult ez az együttműködés?
Berlinben voltam, és a Fotografiskában volt egy eseményem, ahol nekik (a társalapítóknak, Maurizio Cattelannek és Pierpaolo Ferrarinak) kiállításuk volt. Nagyon vicces kiállítás volt, egy hatalmas medencével, tudja, olyannal, amit műanyag banánokkal töltenek meg. Az ember belefeküdhetett, gurulhatott benne, a képeket pedig úgy vágták fel, hogy át lehessen sétálni rajtuk. Szuper szórakoztató élmény volt.
Rengeteg képet posztoltam róla az Instagramra, és ők megkerestek engem. Azt írták: „Szia, Ellen, reméljük, jól szórakoztál a kiállításunkon.” Én meg azt mondtam: „Istenem, imádtam!”
Innen indult az együttműködés. Imádom azt a nagyon popos, hangos, hivalkodó stílust, és a munkáim egy része is nagyon hangos, hivalkodó és popos. Beszélgettünk, és nagyon büszke voltam, hogy engem kerestek meg, mert hatalmas rajongója vagyok annak, amit csinálnak. Nagyon büszke voltam, és elkezdtük a közös munkát.
Nagyon nehéz volt választani, mert csak hat-hat kép kerülhetett be. Rengeteg volt, és hatra szűkíteni őket igazán nehéz volt.
Látom, miért találtak egymásra. De hogyan zajlott maga az együttműködés? Teljesen szabad kezet kapott? Érdekel, hogyan működött a gyakorlatban.
Igen, teljesen szabad kezet kaptam. De ennyi év munka után az ember már ismeri minden egyes lap vagy márka stílusát. Más, amikor a Vogue-nak dolgozik az ember, más az i-D-nek, és megint más, amikor a Diornak. Megtanulja az ember a stílusukat.
Idővel az emberek stílusát is megismeri. A csapatommal átnéztük az archívumomat, és kiválasztottuk azokat a képeket, amelyek illeszkedtek a Toiletpaper világához, mert azt találták ki, hogy kontrasztot hozunk létre: egy kép az enyém lesz, egy az övék. Olyan képeket választottunk, amelyekben volt valami hasonlóság, hogy a nézők játszhassanak azzal, és megpróbálják kitalálni, mik ezek a közös pontok.
Nagyon szórakoztató volt. Nagyon jó kis projekt volt, és óriási büszkeség és öröm számomra, hogy most jelent meg.
Előre tekintve, Ellen, min dolgozik most? Mesélt nekem a St Tropez-i kiállításról. Milyen gyakran állít ki? Mivel telnek a napjai?
Most egy nagy kiállításom nyílik Maastrichtban. Az a címe, hogy My Circus, mert mielőtt még modell lettem volna, a németországi cirkuszban dolgoztam. Láttam a cirkuszt, és annyira varázslatosnak tűnt. Az előadás után megkérdeztem az igazgatót, dolgozhatok-e a cirkuszban.
Azt mondta: „Ó, magának igazi cirkuszlánya van. Holnap kezdhet.” Nem voltam zsonglőr vagy ilyesmi, a zsonglőr asszisztense voltam. Nagyon-nagyon szórakoztató időszak volt, és rengeteget inspirált. A képeimen mindig ott van a csillogás, a kicsit rendetlen, mégis ragyogó glamour és a varázs. A maastrichti múzeumban ezért a téma a My Circus. Körülbelül 130, cirkusz által inspirált kép lesz látható, színészekkel, színésznőkkel, valamint az olasz és amerikai Vogue számára készített divattörténeteimmel.
Emellett lesz egy kisebb kiállításom St Tropezban, Not Your Angel címmel. A gyönyörű nők persze úgy festenek, mint az angyalok, de ne tévesszék meg az embert.
Új könyveken is dolgozom. Több könyvprojektem is van. Tervezek filmet készíteni az egyik könyvem alapján. Az a címe, hogy Revenge. Már évekkel ezelőtt beszéltünk róla, de közbejött a COVID. Ukrajnában is forgattunk volna, ami sajnos meghiúsult. Most újra elkezdtünk beszélgetni a filmről, és egy parfümön is dolgozom. Ez az idei év nagy, nagyon nagy projektje számomra.
A ToiletEllen von PaperUnwerth Calendar 2027-t Damiani Books (forrás: angol) adta ki, és már kapható.