HIRDETÉSA Kaukázus déli lejtőjén található Lahic neve összeforrt a rézművességgel, a falu rézműves kultúrája a mai napig szépen fennmaradt.
Lahicban az ember úgy érzi, térben és időben is elképesztő távolságba került a pusztán kétszáz kilométerre lévő azeri fővárostól, Bakutól. Mintha megállt volna az idő, a falu az üllőhöz verődő kalapács hangjának ritmusára él.
Kablemi hétgenerációs rézműves család tagja, övé az öt megmaradt rézműves műhely egyike Lahicban. A település a tizennyolc században arról volt nevezetes, hogy innen látták el a Közel-Keletet rézáruval és lőfegyverekkel. Úgy tűnik, nem sok minden változott azóta. Kablemi dédapja alapította az üzletet 1725-ben, maga a szakma pedig apáról fiúra öröklődött. Kablemi anyai nagyapja kovács volt, míg az apai nagyapja rézzel és bronzzal dolgozott. Ő maga mostanában elsősorban háztartási eszközöket gyárt, és életben tartja a hagyományt.
- A szovjet időkben mindenki a kombinátban dolgozott, az állam adott nekünk fizetést – magyarázza Kablemi Alijev. – Azelőtt nem volt semmi. Manapság az üzletek tele vannak áruval, nincs kereslet.
Lahic eredetileg rézbánya volt. Amikor a bánya kezdett kiapadni, a helyiek elkezdtek másfajta megélhetést keresni. A XX. század elején százhúsz műhely volt a faluban, amelyek elsősorban tálakat, vizeskancsókat, tálcákat és edényeket gyártottak. Ezt a hagyományt jól mutatja be az 1992-ben egy régi mecsetből kialakított helytörténeti múzeum.
A rézművesség családi üzlet. Kablemi mindhárom fia ismeri a szakma fortélyait. Agakishi húsz évesen már a díszítések mestere. A nagybátyjától tanult, ő a rézműves-család nyolcadik generációjához tartozik.
- Ezzel az eszközzel azt rajzolok, amit akarok – mutat egy fura vésőt Agakishi. – Egy tollal lehet, hogy megpróbálom ötször-hatszor, de mégsem sikerül úgy, ahogy szeretném – ezzel mindig összejön elsőre. Amire egy festő képes az ecsetjével, azt én meg tudom csinálni ezzel.
A fiatalok egyre ritkábban választják ezt a pályát, miközben egyre fontosabb lenne a hagyomány megőrzése. Szerencsére van mit átadni az utódoknak, mert a műhelyek hagyományos szerkezete, berendezései, építészeti megoldásai, az alapanyagok és az eljárások sem vesztek el.
A faluban érdemes végigsétálni a macskaköves utcákon, bekukkantani egy-egy csendes műhelybe, és meginni egy forró teát a helyiekkel. Sokak számára még mindig Lahic jelenti az igazi Azerbajdzsánt ebben a gyorsan változó országban.