Elon Musk űrbeli adatközpontokra vonatkozó tervei még évtizedekre vannak a megvalósulástól, de a szakértők szerint az államok nem várhatnak addig.
A globális mesterségesintelligencia- (MI) verseny és a felhőalapú számítástechnika következő határterülete lehet, hogy már nem is a Földön lesz.
Elon Musk űripari cége, a SpaceX felvásárolja másik mesterséges intelligenciával foglalkozó vállalatát, az xAI-t. A lépés részben bevételi okokra vezethető vissza, de még inkább ahhoz, hogy adatközpontokat küldjenek az űrbe.
Szakértők szerint bár ennek megvalósulásához még legalább évtizedek kellenek, egy ilyen forgatókönyv ahhoz vezethet, hogy a világ szoftver-ellátási lánca egy, a Földön kívül működő amerikai monopóliumtól válik függővé.
Ugyanez az irány látszik a felhőalapú számítástechnika pályára állításánál is, ami akár már öt éven belül megvalósulhat.
„Amikor Elon Muskról van szó, mindig hozzá szoktam képzelni egy láthatatlan nullát bármelyik előrejelzéséhez” - mondta Jermaine Gutierrez, az Európai Űrpolitikai Intézet (ESPI) kutatója, utalva Musk azon jóslataira, hogy két-három éven belül megjelennek az űradatközpontok.
Az ESPI egyik jelentése viszont úgy számol, hogy egy teljesítményét tekintve versenyképes adatközpont „legalább 20 évre van” a megvalósulástól.
Az adatközpontok azok a fizikai létesítmények, ahol egy szervezet számítógépes rendszerei és hatalmas mennyiségű adata található, amelyet a világ bármely pontjáról el lehet érni. Működtetésük és hűtésük rengeteg energiát igényel, és a Földön hatalmas területet foglalnak el.
Az űr másik előnye a biztonság. „Az űrben nagyobb a biztonság, mivel az adat nem ingázik folyamatosan az űr és a Föld között” - mondta Javier Izquierdo, a távközlési műholdakat üzemeltető Hispasat stratégiai igazgatója.
Miért nem küldünk mégis egyhamar adatközpontokat az űrbe?
Az űrbeli adatközpontok koncepciója arra épül, hogy azok napenergiával működnének, így jóval kevésbé lennének energiaigényesek.
Az űr ráadásul jóval hidegebb, mint a Föld, a valóság azonban ellentmondásos: bár az űr hideg, a pályán keringő adatközpontok hűtése sokkal nehezebb feladat, mint a Földön.
„Nincs közeg, amely elvezetné a hőt” - magyarázta Gutierrez. „Rá vagytok utalva a hűtőbordákra, és gyakorlatilag a Stefan–Boltzmann-törvénnyel szembesültök” - tette hozzá, utalva arra a fizikai törvényre, amely szerint ha a hőmérséklet kicsit emelkedik, a hősugárzás nagyon megnő.
Ennek következménye egy olyan, óriási hőmenedzsment-infrastruktúra lenne, amely méretében messze meghaladná magát a számítástechnikai hardvert.
Az űradatközpontok bevezetését az is lassítja, hogy a SpaceX Starship rakétájának teljesen újrafelhasználhatóvá kellene válnia, és nagyon sűrű indítási ütemet kellene elérnie ahhoz, hogy az indítási költség gyakorlatilag az üzemanyag árának szintjére csökkenjen. Ehhez képest a Starship még egyszer sem érte el a Föld körüli pályát.
„Akárki gondolkodik is űrbeli adatközpontokban, az mind a Starshipre figyel” - mondta Guiterrez, mert üzleti modelljük a Starship sikerétől függ, beleértve a SpaceX-et is.
Az indítási költségek mellett azonban az is kérdés, mennyire megvalósítható az adatközpontok alkatrészeinek javítása.
Pályán a komponensek jellemzően csak nagyjából öt évig bírják a sugárzási ártalmak miatt. Az infrastruktúra fenntartásához robotokra lenne szükség az űrben, ezek viszont ma még nem rendelkeznek az ehhez szükséges képességekkel. Elképzelhető azonban, hogy Musk másik cége, a Tesla éppen ebbe az irányba tart.
Az Egyesült Államok uralhatja az űralapú számítástechnikát?
Gutierrez szerint bár az űrbeli adatközpontok még 20 évre vannak, ez a 20 év csak akkor reális, ha már most elkezdünk dolgozni rajtuk, és akié lesz ez az MI-infrastruktúra, az a technológiát is uralhatja.
Az OpenAI vezérigazgatója és társalapítója, Sam Altman azt mondta, az MI-számítási kapacitás költségei idővel magához az energiaköltséghez fognak közelíteni.
Föld körüli pályán a napenergia lényegében ingyen és folyamatosan rendelkezésre áll. Aki olcsó, űralapú energiatermelést tud uralni, az a jelenlegi gazdasági viszonyoktól függetlenül dominálhatja az MI-szolgáltatásokat. „Ha hagyjuk, hogy az űrbeli napenergia-infrastuktúrát teljes egészében az amerikaiak uralják, talán ez jelenti az igazi kockázatot” - fogalmazott Guiterrez.
Himanshu Tyagi, a nyílt forráskódú MI-vel foglalkozó Sentient társalapítója szerint ugyanakkor az, hogy ki irányítja a műholdakat, még nem dönti el, ki nyeri az MI-versenyt: „A valódi kockázat nem valami sci-fibe illő, elszabadult szuperintelligencia, hanem az, hogy végül kinél lesznek a kulcsok.”
Szerinte a modellek műholdakon való futtatása alapvetően nem különbözik attól, mintha gyárakban működnének, mivel a peremhálózati, úgynevezett edge MI mindenhol jelen lesz. Azt tartja aggasztónak, ha a hatalom az ellátási lánc teljes vertikumában - a számítási kapacitástól a telepítésen és terjesztésen át a tőkéig és az irányításig - néhány szereplő kezében koncentrálódik.
„Amikor ugyanaz a szűk kör több szűk keresztmetszetet is ellenőriz - például az indításokat és a kommunikációt, plusz az MI-t, plusz a robotikát, plusz a fogyasztói platformokat - akkor egy olyan oligopóliumhoz jutunk, amelyet szinte lehetetlen szabályozni, versenyezni vele, vagy akár érdemben ellenőrizni” - mondta Tyagi.
Az Egyesült Államok azonban nem az egyetlen ország, amely űrbeli adatközpontokon dolgozik. Kína már pályára állította a Three Body nevű konstellációját, amelynek műholdjai aktívan fejlesztik a peremhálózati számítástechnikai képességeket, és MI-rendszereket futtatnak fedélzeten.
Hol a helye Európának?
Európában bár megfogalmazódott az érdeklődés az űrbeli adatközpontok iránt, konkrét terv még nincs.
Ahogyan a kontinens ma sem rendelkezik versenyképes felhőinfrastruktúrával - a piacot az Amazon Web Services és a Google uralja -, ugyanúgy fennáll a veszélye, hogy ezt a függőséget az űrben is megismétli.
Az amerikai Cloud Act értelmében az Egyesült Államokban bejegyzett vállalatokat bárhol a világon, így Európában is kötelezhetik szolgáltatásaik lekapcsolására.
Az uniós szabályozók már értik, hogy a digitális szuverenitáshoz saját infrastruktúra tulajdonlása és üzemeltetése kell, nem pedig külföldi szolgáltatókra támaszkodás.
„Európában hiányzik az a fajta márka- és célorientált hozzáállás” - mondta Guiterrez, emlékeztetve, hogy utoljára az Ariane–4 hordozórakéta idején volt világos európai űrvízió, amely egykor a világ legversenyképesebb indítórendszere volt.
Miközben az űrbeli adatközpontok megjelenése még két évtizedre lehet, az olyan alkalmazások, mint a peremhálózati számítási kapacitás űrállomásokon, akár öt éven belül megérkezhetnek, ha az indítási költségek és a hőtechnikai megoldások fejlődése ezt lehetővé teszi.
„Európának komolyan kell vennie a saját adatai jövőjét, és dolgoznia kell a saját képességein” - hangsúlyozta Izquierdo, hozzátéve, hogy ez a kontinens kiberbiztonsága szempontjából is kulcsfontosságú, mivel „az űrben nehezebb feltörni a rendszereket”.
Olyan európai vállalatok, mint például a Thales már most külön csapatokat tartanak fenn az űrbeli adatközpontok technológiájának kutatására. Ám összehangolt európai támogatás és megrendelők nélkül ezek az erőfeszítések könnyen elszigetelt technikai kísérletekké válhatnak.
„A Thalesnek van egy csapata, amely ezen dolgozik, de nincsenek megrendelőik, nincsenek partnereik, mert nincs átfogó európai koordináció” - mondta Guiterrez.
A kérdés nem az, hogy ma gazdaságilag megtérülnek-e az űrbeli adatközpontok, hanem az, hogy a nemzetek megengedhetik-e maguknak, hogy megvárják, amíg ez bekövetkezik.
Amire az orbitális számítástechnika és az adatközpontok valóban életképesekké válnak, addigra az infrastruktúrát már lefoglalhatja az az ország és az a vállalat, amelyik a leghamarabb kezdte meg a munkát.