A furcsa, Amerikából származó élőlény világít a sötétben és ha nem talál táplálékot, az utódait is képes elfogyasztani, ez pedig komoly ,,versenyelőnyt" jelent számára a Balti-tenger többi halfajával szemben. .
Egy medúzára emlékeztető, ám csalánsejtekkel nem rendelkező tengeri élőlény jelent meg az európai vizekben az 1980-as években, és azóta komoly problémát okoz több tengeri élőhelyen.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A Mnemiopsis leidyi nevű bordásmedúza-faj (amely valójában nem is egy medúza) az Atlanti-óceán amerikai partvidékéről érkezett Európába. A kutatók szerint kereskedők szállíthatták be a Fekete-tenger térségébe, ahol a hajók ballasztvizével kerülhetett új élőhelyére.
A faj rendkívül gyorsan elszaporodott, és rövid idő alatt a Fekete-tenger egyik meghatározó élőlénye lett.
1988-ban, az invázió csúcspontján a sűrűsége elérte a köbméterenkénti 400 egyedet is. A populáció később visszaesett, mivel a bordásmedúza hatalmas mennyiségű zooplanktont fogyasztott el, ez pedig saját táplálékforrásának jelentős csökkenéséhez vezetett.
A Balti-tengerben egyelőre nem érte el ezt a rendkívüli egyedszámot, de a legújabb kutatások szerint terjedése felgyorsult. Ennek egyik oka lehet az úgynevezett oxigénhiányos zónák, vagyis „oxigénsivatagok” terjedése a tengerben.
A „tengeri kannibál”
Ez a különleges gerinctelen állat – amely a kutatások szerint még biolumineszcenciára, vagyis fénykibocsátásra is képes – komoly veszélyt jelenthet a halállományra.
Különösen veszélyeztetettek az olyan fajok, mint a sprotni és a szardínia, mivel a Mnemiopsis leidyi ezeknek a halaknak a petéivel és lárváival is táplálkozik. Ez hosszú távon csökkentheti a halpopulációk utánpótlását.
A kutatások szerint a bordásmedúza óriási mennyiségű zooplanktont fogyaszt, így közvetlen versenybe kerül számos más tengeri élőlénnyel a táplálékért. Ez felboríthatja az ökoszisztéma természetes egyensúlyát.
A faj ráadásul különleges túlélési stratégiát fejlesztett ki. Amikor kevés a táplálék, képes saját lárváit elfogyasztani, miközben a kifejlett példányok nagy mennyiségű petét termelnek. Ezek a peték táplálékhiány idején szintén energiaforrásként szolgálhatnak számára.
Ez a sajátos kannibalizmus lehetővé teszi, hogy még kedvezőtlen körülmények között is fennmaradjon.
A legjobban azonban a sekély, meleg és tápanyagban gazdag parti vizekben érzi magát.
A természetes ellenségek eltűnése segítheti a terjedését
Az új élőhelyeken a Mnemiopsis leidyi gyakran nem talál olyan természetes ragadozókat, amelyek hatékonyan visszaszoríthatnák az állományát. A Balti-tengerben valamivel kedvezőbb a helyzet, mert él itt egy olyan őshonos faj, amely képes fogyasztani a bordásmedúza lárváit: a háromtüskés pikó.
A legújabb kutatások azonban arra utalnak, hogy a romló környezeti körülmények gyengítik ezt a természetes védelmi mechanizmust. A Journal of Plankton Research folyóiratban 2026 januárjában publikált tanulmány szerint a Balti-tengerben élő háromtüskés pikó fontos szerepet tölthet be a Mnemiopsis leidyi visszaszorításában, mivel táplálékául szolgálnak a bordásmedúza lárvái.
A kutatók szerint azonban az egyre súlyosbodó hipoxia, vagyis a víz oxigéntartalmának csökkenése miatt a pikók aktivitása visszaesik, így kevesebb lárvát fogyasztanak el.
Ez azt jelenti, hogy a faj terjedését nemcsak a klímaváltozás miatt melegedő tengervíz segítheti, hanem az is, hogy eltűnnek azok az élőhelyek, ahol természetes ellenségei élnek.
A Balti-tenger változó egyensúlya
A klímaváltozás ugyanakkor a Balti-tenger sótartalmára is hatással van. A csökkenő sótartalom önmagában nem kedvez feltétlenül a Mnemiopsis leidyinek, mert a faj inkább a magasabb sótartalmú vizekben érzi jól magát.
A Balti-tengerben zajló folyamatok azonban rendkívül összetettek, ezért a kutatók számára továbbra is nehéz pontosan megjósolni, hogyan változik majd a faj elterjedése a jövőben.
A Balti-tenger veszélyben van
A „tengeri kannibál” megjelenése csak egyike azoknak a jeleknek, amelyek azt mutatják, hogy a Balti-tenger ökoszisztémája egyre nagyobb terhelésnek van kitéve.
Az elmúlt években a tudósok több aggasztó folyamatot figyeltek meg:
- az oxigénmentes területek terjedését,
- szélsőséges vízszint-ingadozásokat,
- valamint a klímaváltozással összefüggő egyre gyakoribb szélsőséges eseményeket.
Ezek a változások megnehezítik az őshonos fajok túlélését, miközben kedvezhetnek azoknak az idegenhonos élőlényeknek, amelyek könnyebben alkalmazkodnak az új körülményekhez.
Ugyanakkor nem minden betelepült faj jelent automatikusan veszélyt. Egyes távolról jött élőlények idővel beilleszkedhetnek a helyi táplálékláncba, sőt akár növelhetik is a biológiai sokféleséget.
Erre példa az amerikai parti rák, amely ma már fontos táplálékforrás a tőkehalak, lepényhalak és vízimadarak számára. Hasonló szerepet tölt be a homoki kagyló is, amely mélyen a tengerfenék üledékébe ássa magát, és ezzel segíti annak fellazítását, valamint oxigénellátását.