Az EU első, júniusban aláírt háromoldalú energiatárolási megállapodása a napelem- és szélenergia-hasznosítás középpontjába az akkumulátorokat állítja. Bár a technológia kész és egyre olcsóbb, a piaci szabályok, a hálózati késedelmek, az iparpolitika és a nyersanyagok körüli politika fékezi.
A június 26-i Energiaügyi Tanács ülésén létrejött megállapodás az Európai Bizottságot, 22 tagállam energiaügyi minisztereit, tárolókapacitás- és megújulóenergia-fejlesztőket, energiaintenzív iparágakat, valamint olyan pénzintézeteket, mint az Európai Beruházási Bank, fogja össze.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A megállapodás aláírói vállalták, hogy 2028-ig 30–35 GW új tárolókapacitást építenek ki, az alapul szolgáló szöveg szerint 45 GW-ot. Ez a villamosenergia-csúcsigényen belül a tárolás részesedését a jelenlegi mintegy 5 százalékról 10 százalékra növelné. Az EU-ban jelenleg mintegy 55 GW tárolókapacitás üzemel, miközben a 2030-ra becsült igény 200 GW.
A számok mögött olyan probléma húzódik meg, amelyet a szabályozók többé nem hagyhatnak figyelmen kívül. Ahogy megugrott a nap- és szélerőművek termelése, úgy szaporodtak meg azok az órák is, amikor az áram ára nagyon alacsony, negatív, vagy egyszerűen leállítják a termelést, mert a hálózat nem képes felvenni.
„Jelenleg rengeteg negatív árat és nagyfokú termeléskorlátozást látunk” – mondta Walburga Hemetsberger, a SolarPower Europe vezérigazgatója. „Ez rendkívül kedvezőtlenül hat a megújulóenergia-beruházások megtérülésére” – tette hozzá, megjegyezve, hogy akkumulátorok nélkül, amelyek stabilizálják a rendszert, „2030-ig a megújulóenergia-célokat sem fogjuk tudni elérni”. Szerinte az energiatárolás „az egyetlen módja annak, hogy szerkezetileg csökkentsük az árakat, növeljük az ellenálló-képességet, és leváljunk a fosszilis energiahordozókról”.
Az akkumulátorok a megállapodás igáslovai?
A kereskedelmi és ipari akkumulátoros energiatároló kapacitás várhatóan nagyjából a háromszorosára nő, 2026-ra 9 GWh-ról 2028-ra 24 GWh-ra. A tárolókapacitással megtámogatott áramvásárlási megállapodások (PPA-k) ugyanebben az időszakban 1,5 GW-ról 4,5 GW-ra bővülhetnek. A gazdasági racionalitás egyre inkább alátámasztja ezeket az ambíciókat: az IRENA adatai szerint 2010 és 2024 között az akkumulátorok költsége mintegy 93 százalékkal csökkent. Európa 2024-ben önmagában 21,9 GWh új akkumulátoros rendszert telepített, sorozatban a tizenegyedik rekordévet produkálva.
Jacopo Tosoni, az Energy Storage Europe főtitkárhelyettese szerint az akkumulátorok túlléptek a tartalékmegoldás szerepén, és mára a hálózati infrastruktúra részévé váltak. „2030-ig nagyjából harmincszor annyit fogunk telepíteni, mint öt évvel ezelőtt” – mondta.
Néhány ország már ennek megfelelően kezeli a tárolást. Németország létrehozta a „grid boosters” kategóriát: ezek olyan akkumulátorok, amelyeket kifejezetten a hálózati kapacitás jobb kihasználását szolgáló infrastruktúraként sorolnak be. A balti államokban az energiatárolás „biztonsági hálóként” működött, amikor a régió évtizedekig tartó orosz és belarusz kapcsolatok után szinkronizálta hálózatát a kontinentális európai rendszerrel.
Tosoni az Aurora/Amber előrejelzéseire is hivatkozott, amelyek szerint az energiatárolás 2030-ig akár a gázimport 60 százalékát is kiválthatja, nagyjából 9 milliárd eurónyi gázbeszerzést megtakarítva. A Közös Kutatóközpont (JRC) becsléseit is idézte, amelyek szerint a tárolókapacitások jobb kiépítése és a piaci jelzések javítása több mint 60 százalékkal csökkentheti a megújulók integrációjához kapcsolódó hálózati torlódási költségeket, 100 milliárd eurós megtakarítást hozva.
A megállapodás ugyanakkor elismeri, hogy csak részben tudja lebontani azokat az akadályokat, amelyek visszafogják az akkumulátoros tárolás terjedését. A legközvetlenebb gát továbbra is a piac kialakítása. Számos tagállamban az akkumulátorokra még mindig hálózati díjakat és illetékeket vetnek ki, mind a töltés, mind a kisütés során.
Ez a kettős elszámolás egyszerre termelőnek és fogyasztónak tekinti őket. A piacok gyakran nem fizetik meg teljes mértékben az akkumulátorok által nyújtott „szolgáltatáscsomagot”: a kapacitást, a rendszerkiegyenlítést és a hálózati torlódások enyhítését. Ennek következtében sok projekt bevétele ingadozó, rövid távú piacoktól függ.
A hálózati csatlakozás tovább súlyosbítja a helyzetet.
Az energiatárolást gyakran olyan tervezési folyamatokhoz illesztik, amelyek hagyományos erőművekre épülnek. Az akkumulátoros rendszerek besorolása – termelőként, fogyasztóként vagy valami másként – sokszor nem egyértelmű, így a projektek ugyanazokat az engedélyezési és hálózati csatlakozási sorokat kénytelenek kivárni, mint az új megújuló erőművek, anélkül hogy a rugalmassági eszközök státusza miatt előnyt élveznének.
Az iparpolitika további korlátot jelent. Az EU egy egész támogatási architektúrát épített ki: IPCEI-ket, a BATT4EU partnerséget és az akkumulátorszabályozást. Az Európai Számvevőszék ugyanakkor megállapította, hogy a blokk továbbra sincs pályán egy önellátó akkumulátoripar kialakításához, amit növekvő kereskedelmi hiány és az ázsiai celláktól való függés jelez.
Hemetsberger így jellemezte a háromoldalú megállapodás korlátait ezen a téren: „Fontos első jelzés, de korántsem elegendő ahhoz, hogy teljes akkumulátor-ellátási lánc jöjjön létre Európában.” Rámutatott, hogy a készülő Ipari Gyorsító Törvény lehet az az eszköz, „amelynek működnie kell”, feltéve, hogy a „Made in Europe” fogalmát elég szűken határozza meg ahhoz, hogy valóban az uniós gyártást támogassa. Ugyanakkor óva intett attól, hogy a még kialakulóban lévő ágazatban a gyors telepítést és a termelés visszatelepítését egymás rovására próbálják elérni; szerinte a kettő között egyensúlyt kell találni.
Mindkét kérdés mögött a nyersanyag-politika áll. A JRC adatai szerint az EU gyakorlatilag egyáltalán nem önellátó grafitból, és alacsony az önellátottsága lítiumból, kobaltból és nikkelből is. Az újrahasznosítási arányok szerények: kobaltnál nagyjából 22 százalék, lítiumnál közel nulla. A kínálat biztosítására irányuló erőfeszítések – a Kritikus Nyersanyagok Rendelet, illetve új bányászati vagy feldolgozó projektek – rendszeresen helyi ellenállásba ütköznek.
A háromoldalú megállapodás kifejezetten rövid távú, nem kötelező érvényű átmeneti megoldás, és az első egy tervezett, más ágazatokat is lefedő sorozatban. Az energiatárolási ágazat szereplői – köztük a SolarPower Europe Battery Storage Platformja – már most egy külön uniós akkumulátoros energiatárolási cselekvési tervet sürgetnek, hogy be lehessen zárni a szakadékot a jelenlegi pálya és a 2030-ra szükséges 200 GW között. Ez is jelzi, hogy az akkumulátorok esetében ezt a megállapodást sokan nem végpontként, hanem inkább előlegként értékelik.