Az „idővakság” az ADHD egyik jól dokumentált jellemzője, de szakértők szerint ez nem automatikus mentség, és nem minden későn érkező ADHD-s.
Alice Lovatt, zenész és egy liverpooli lakóotthon dolgozója, gyakran bajba került, mert elkésett.
Zavarban volt, amikor késései miatt cserbenhagyta a barátait, és gyakran stresszelt azon, hogy időben beérjen az iskolába.
„Egyszerűen úgy tűnik, nincs az a ketyegő óra a fejemben” – mondta Lovatt.
Csak 22 évesen, amikor figyelemhiányos hiperaktivitás-zavart (ADHD) diagnosztizáltak nála, jött rá, hogy annak, amit átél, neve is van.
Néha idővakságnak nevezik, és 1997-ben Russell Barkley, a Massachusettsi Egyetem nyugalmazott klinikai neuropszichológusa „időbeli rövidlátásnak” nevezte.
Az idővakság arra utal, hogy valaki nehezen ítéli meg, mennyi ideig tartanak feladatok vagy mennyi idő telt el. Régóta hozzák összefüggésbe az ADHD-val, és egyes esetekben az autizmussal is.
Az utóbbi időben a fogalom a közösségi médiában is egyre nagyobb teret nyert, ami vitát indított arról, hol húzódik a határ egy elismert állapot és az olyan viselkedés között, amelyet mások szétszórtnak vagy akár udvariatlannak látnak.
Szakértők szerint az idővakság az agy homloklebenyeinek végrehajtó funkcióival függ össze, és az ADHD jól dokumentált jellemzője.
„Bárkinél előfordulhat, hogy késik, az ADHD esetében viszont ez már működésbeli károsodással jár” – mondta Stephanie Sarkis pszichoterapeuta, a 10 Simple Solutions to Adult ADD című könyv szerzője.
„Hatással van a családi és társas életre. Hatással van a munkára, a pénzkezelésre, az élet minden területére” – tette hozzá.
Lehet-e kifogás az ADHD?
Sarkis szerint ha a krónikus késés „egy csillag a tünetek konstellációjában”, az egy kezelhető állapotra utalhat.
Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy nem mindenki, aki késve érkezik, ADHD-s, és nincs automatikus mentsége sem.
Kutatásokra hivatkozott, amelyek szerint az olyan ADHD-tünetekre, mint a figyelmetlenség vagy a nyugtalanság, felírt stimuláns gyógyszerek az idővakságot is mérsékelhetik.
Jeffrey Meltzer, egyesült államokbeli terapeuta, aki a pontossággal küzdő emberekkel foglalkozik, azt mondta, fontos megérteni a visszatérő késés mögötti okokat.
Vannak, akik azért nem szeretnek korán érkezni, mert kerülik a csevegést, ami gyakran szorongással függ össze. Mások úgy érezhetik, nincs elég kontrolljuk az életük felett, és a késést arra használják, hogy visszaszerezzenek valamiféle autonómiát.
„Ugyanaz a pszichológiai mechanizmus, mint a bosszúból halogatott lefekvésnél” – mondta, utalva arra, amikor valaki egy megterhelő nap után későig fennmarad, hogy visszaszerezzen magának némi személyes időt.
Meltzer egy egyszerű „megküzdőkártya” használatát javasolja: az egyik oldal a mögöttes félelmet kérdőjelezi meg, a másik pedig emlékeztet a késés következményeire.
Például az egyik oldalra ezt írjuk: „Az, hogy részt veszek ezen a megbeszélésen, nem jelenti, hogy elveszítem a szabadságomat.” A másikra pedig: „Ha megint elkések, az fel fogja bosszantani az embereket a munkahelyen.”
Nehezebb kezelni – mondta –, amikor a késést a feljogosítottság érzése hajtja. Akik úgy érzik, az ő idejük fontosabb másokénál, gyakran megengedik maguknak, hogy késve érkezzenek; ez gyakran más, felsőbbrendűséget sugalló viselkedéssel is együtt jár.
Meltzer szerint az ilyen embereknél más területeken is megjelenik a feljogosítottság érzése, például a fogyatékkal élők számára kijelölt parkolóhelyre állnak, vagy szeretnek látványos belépőt tenni egy rendezvényen.
„Lehet, hogy 20-30 percet késnek, és azt sugallják: ‘Na, nézzétek, ki érkezett’” – mondta. „Így tulajdonképpen figyelmet akarnak kapni.”
Az okoktól függetlenül – mondta Sarkis –, az embereknek továbbra is felelősséget kell vállalniuk azért, hogyan hat a viselkedésük másokra. Az ADHD-val élők támogatására használt eszközök bárkinek segíthetnek, aki az idővel küzd.
Sarkis azt javasolja, hogy az okosórák vagy több óra segítségével csökkentsük a telefon miatti figyelemelterelést, a feladatokat bontsuk kisebb lépésekre, és kerüljük a túlszervezést.
Lovatt sokat átvett ezekből a stratégiákból. Sokkal több időt hagy magának, mint amennyire gondolja, hogy szüksége lesz, alkalmazásokat használ a zavaró tényezők blokkolására, és részletes listákat vezet arról, valójában mennyi ideig tartanak a mindennapi teendők.
Ami korábban 20 perces reggeli rutinnak tűnt, lépésről lépésre lebontva 45 percnek bizonyult, az ágyból felkeléstől a cipő megtalálásáig.
„Nem működik minden alkalommal 100 százalékosan” – mondta. „De általában most már sokkal megbízhatóbb vagyok.”