Visszatér a Foo Fighters: kritika az új Your Favorite Toy albumról és kötelező lemezeikről

A Foo Fighters három évtizedes pályafutása során bőven volt része hullámhegyekben és -völgyekben, de legutóbbi, 2023-as „But Here We Are” című albumuk az életmű egyik késői csúcspontja lett.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

Ez volt a rockerek első kiadványa a hosszú idő óta velük játszó dobos, Taylor Hawkins, valamint Dave Grohl édesanyjának váratlan halála óta; a megmaradt Foók a gyászt és a szívfájdalmat egy katartikus lemezbe csatornázták, amely azóta is lenyűgöz. Olyan album született, amely végre lesöpörte róluk a sokszor rájuk sütött „középutas apuka-rock” bélyegét.

Most pedig a zenekar tizenkettedik albumára Grohl olyan lemezt ígért, amely „újnak érződik” – egy friss fejezetet a veszteség utórezgéseiben.

Ami elsőre szembeötlik a „Your Favorite Toy” hallgatásakor, hogy... nos, egyáltalán nem hangzik újszerűnek. Energiában nincs hiány, izmos riffek sorjáznak, és Grohl is újra előveszi rekedt morgását. Mégis olyan ismerősen cseng az egész, hogy elődjéhez képest csalódásnak hat.

A 2011-es „Wasting Light” – egy frissítő, szalagra rögzített, az alapokhoz visszatérő rockpofon – hangulatát próbálják újrateremteni; a „Your Favorite Toy” valóban meggyőző, ha a nyers, csibészes érzetét nézzük. A „Caught In The Echo” tiszta nagyfeszültség, az „Of All People” remekül hozza a punkos beütést, az album csúcspontjának számító „Spit Shine” pedig az új dobos, a korábban a Nine Inch Nailsben játszó Ilan Rubin parádés játékát emeli ki – Rubin az egész lemezen ragyog.

A vallomásosság és az önostorozás visszatérő témák – nem is csoda, hiszen Grohl hűtlenségi vallomása és Hawkins utódjának, Josh Freese-nek a menesztése a „Your Favorite Toy” megjelenése előtt folyamatosan a címlapokon tartotta a zenekart. A bökkenő az, hogy bár ezek a botrányok akár kreatív Viagraként is hathattak volna, a lemez egészén végighúzódó esetlen szövegírás aláássa a szándékot. Az olyan sorok, mint „I move in complication / Waiting for intersection / I wanna take it back / Nobody here is truly free”, „You know you should be dead / But you’re alive instead”, vagy „Was it ever good enough? / Anything to be the person you want” inkább sekélyesnek hatnak, mintsem őszinte, saját démonokkal való szembenézésnek.

Persze, a zenekar hosszú történetét és viharálló képességét látva ennyi idő után már nehéz teljes megújulást számon kérni rajtuk. A „Your Favorite Toy” 36 perces energialöketként működik, pillanatnyilag bőven kielégít, és könnyedén túlragyogja a 2017-es „Concrete And Gold”-ot és a 2021-es „Medicine At Midnight”-et. Hosszú távú hatása azonban kétséges, és könnyen lehet, hogy a rajongóknak ismét meg kell majd védeniük a Foókat attól a vádtól, hogy immár csak megbízhatóak, de nem nélkülözhetetlenek.

Ha már itt tartunk (milyen elegáns átkötés, ugye), következzen a zenekar kihagyhatatlan lemezeinek listája – hogy az újoncok se érezzék magukat sokáig elveszettnek, a rajongók pedig emlékeztetőt kapjanak arról, milyen kincsekhez volt részünk az évek során.

Íme a legjobb Foo Fighters-albumok – rangsorolva –, amelyeknek minden gyűjteményben ott a helyük:

The Colour And The Shape (1997)

Ha csak egy Foo Fighters-lemezt tarthatsz meg, ez legyen az. A „The Colour And The Shape” a zenekar második nekifutása, és minden benne van: riffek („Monkey Wrench”), himnuszok („Everlong”), balladák („Walking After You”), fülbemászó dalok („See You”), szenvedély („Hey, Johnny Park”), elementáris dobok („Up In Arms”) és egy tökéletes zárótétel („New Way Home”)... Ez egy olyan lemez, amelyről egy számot sem kell átugrani, és a kilencvenes évek egyik meghatározó rockalbuma. Közel harminc évvel később is ez a legösszeszedettebb és legütősebb munkájuk. És ha a hangszálaid még sosem fenyegetőztek felmondással, miután megpróbáltad teli torokból üvölteni, hogy „One last thing before I quit / I never wanted any more / Than I could fit into my head / I still remember every single word you said / And all the shit that somehow came along with it / Still there’s one thing that comforts me / Since I was always caged and now I’m freeeeeeeeeee...” a „Monkey Wrenchben”, akkor nem vagy igazi, elkötelezett Foo-rajongó.

There Is Nothing Left To Lose (1999)

A „The Colour And The Shape”-hez képest a zenekar harmadik albuma valamivel rádióbarátabbnak hatott, ami meg is osztotta a korai rajongókat. Mégis megérdemelten áll a dobogó második fokán, hiszen a poposabb számokat („Learn To Fly”, „Next Year”) tökéletesen ellensúlyozzák a keményebb gyöngyszemek, mindenekelőtt a Courtney Love-nak odaszúró „Stacked Actors” és az energikus „Breakout”. És ott a „Aurora” című ballada, egy nosztalgikus, hibátlan dal, amely magába sűríti a „There Is Nothing Left To Lose” őszinteségét és telitalálat jellegét. Igen, ez már a harapós pop-rock hangzása volt, eltérés a „Foo Fighters” és a „The Colour And The Shape” által kijelölt úttól. De működött.

Wasting Light (2011)

A Foo pályafutásának második felében a „Wasting Light” számít a legerősebb lemeznek. Megjelenése idején afféle visszatérés volt a formához: visszafordulás a nyersebb rockalapokhoz, rajta az együttes addigi legkeményebb felvételeivel az előző évtizedből. A karcos „Rope”-tól és „White Limo”-tól az himnikus „Arlandriáig” és a stadionokra szabott „Walkig” ez az újraindítás Dave Grohlt és csapatát a frontember garázsába vitte vissza, ahol analóg felszereléssel rögzítették a dalokat. Az eredmény: dühödt riffek, fülbemászó refrének és öt Grammy-jelölés – köztük az év albuma díjának elnyerése.

Foo Fighters (1995)

A debütalbum ilyen hátul? Igen, klasszikus, de dönteni kellett. Lényegében szólóprojektként készült, Dave Grohl hat nap alatt minden hangszert maga játszott fel; a „Foo Fighters” számára a Nirvana frontembere, Kurt Cobain 1994-es halálának feldolgozását jelentette. Erőteljes iránykijelölés volt: katartikus gyakorlat, amelynek során az egyik legjobb rockdobos igazi frontemberré lépett elő. Az olyan energikus dalok, mint a „This Is A Call”, a „Big Me” vagy az „I’ll Stick Around” egyértelművé tették, hogy van élet a Nirvana után is – és mind a mai napig erővel szólnak.

But Here We Are (2023)

Ahogy az első Foo Fighters-album, úgy a „But Here We Are” is szívfájdalomból született. Néhány csalódást keltő lemez után a zenekar tizenegyedik nagylemeze a dobos Taylor Hawkins hirtelen halála után jelent meg; Hawkins 2022 márciusában, 50 évesen hunyt el. A veszteség fájdalmát csak fokozta, hogy néhány hónappal később Grohl édesanyja is meghalt. A „But Here We Are” a Foo Fighters hangja, ahogy szembefordul a halállal és a gyásszal. Nem tökéletes album, de kétségkívül az együttes egyik legfontosabb és leginkább érzelmekkel telített kiadványa – egyben az a magas léc, amelyet a későbbi lemezeknek meg kellene ugraniuk. A „Your Favorite Toy” ezt nem éri el, de legalább a borítója nem olyan egyhangúan monokróm.

A Foo Fighters „Your Favorite Toy” című albuma már megjelent.