Andy Weir (A marsi) világsikerű regénye nyomán készült Project Hail Mary megható, régi vágású blockbuster, de a humor olykor gyengíti érzelmi erejét.
Legutóbb 2018-ban láttuk Ryan Goslingot az űrben, amikor Neil Armstrongot játszotta Damien Chazelle komolykodó életrajzi drámájában, a First Man-ben.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A Project Hail Mary első pillanataitól könnyű azt hinni, hogy a nézők ismét egy embert próbáló űrutazásra fizettek be, hiszen Andy Weir (a „The Martian” szerzője) azonos című, 2021-es regényének adaptációjáról van szó...
Úgy nyitunk, hogy Gosling egy mesterséges kómából ébred, majd kioldja magát egy biozsákból. Haja hosszú, szakálla barlanglakó-módra burjánzik, és fogalma sincs, kicsoda. Még rosszabb, azt sem tudja, miért van egy űrhajón, és mi a küldetése.
Gyorsan rájön, hogy bármi is a feladata, az már két kollégája életébe került, akik hiperalvás közben meghaltak. És tekintve, hogy 11,9 fényévnyire jár a Földtől, segélykérő üzenet küldésére esély sincs.
Nem éppen derűs kezdet... De nem kell félni, a tarkovszkiji melankólia nem tart sokáig. Ez mégiscsak egy Phil Lord és Christopher Miller-féle űrkaland, így a habókos vígjáték hamar befordul a sarkon. Már ha lenne sarka az űrnek.
A film ezután visszavág a Földre, ahol kiderül, hogy Gosling figurája nem valami űrbéli Jason Bourne. Ryland Grace-nek hívják, visszafogott molekuláris biológus, aki általános iskolai természettudomány-tanárként tengeti napjait, mert az akadémiai világ még nem áll készen, hogy elismerje zsenialitását.
Felkeresi a humortalan német tisztviselő, Eva Stratt (Sandra Hüller), a Hail Mary-projekt vezetője. Kiderül, hogy egy űrvonalat fedeztek fel, amely a Vénuszt köti össze a Nappal – egy galaktikus szálat, amelyet Petrova-vonalnak kereszteltek.
Rylandet tanácsadóként vonják be a több kormány által finanszírozott projektbe, és hamar rájön, hogy a Petrova-vonal csillagközi mikroorganizmusokból áll, amelyek lassan felfalják a Napot. Szerencsére ezek az apró „űrpöttyök”, az Astrophage-ek rakéta-üzemanyagként is használhatók, így meghajthatnak egy űrhajót, amely egy csapatot küld a Tau Cetihez, ahhoz a csillaghoz, amelyet látszólag nem fertőzött meg az űrherpesz.
A bökkenő csak az, hogy ez a kihalást megelőzni hivatott küldetés egy egyszeri, odaútra szóló út... És az űrben senki sem hallja a félvállról odavetett poénjaidat.
Sok minden működik a _Project Hail Mary_ben. Bőven jut tudományos eszmecseréből; a visszaemlékezések fokozatosan világosítják fel Rylandet – és vele együtt a nézőt – arról, hogyan jutott el ez a sármos prof az űrhajóig, így végig megmarad egy adag rejtély; Gosling pedig megbízhatóan karizmatikus jelenlét a vásznon. És aztán jön az igazi móka, amikor egy idegen űrhajó „leparkol” a sajátja mellé. Ez vezet az első kapcsolatfelvételhez, egy meglepően cukira sikerült földönkívüli formájában, akit „Rockynak” keresztel el – mintha a Fantasztikus Négyes Lénye és egy rák kereszteződése volna, megspékelve egy adag kölyökkutya-energiával.
Az idegen nemcsak közel kerül hozzá, hanem lassan a szívéhez is nő. Miután megtanulnak kommunikálni (a nyelvi akadályt olyan villámgyorsan küzdik le, hogy ahhoz képest az Arrival Louise Banks-e teljes újoncnak tűnik), Ryland és Rocky összefognak, hogy mindkét világukat megmentsék, mivel Rocky bolygóját is fenyegetik a falánk mikrobák.
Ezzel indul egy furcsa párosra építő buddy-komédia, amely millió fényévnyire van a film nyitójelenetétől. A játékidő nagy részében Lord és Miller működőképessé teszik ezt a „Közeli találkozások a bolondos fajtából” felállást: a poénok jó arányban ülnek, Gosling pedig bizonyítja, hogy pusztán lehengerlő vállain elbír egy egész filmet.
Csakhogy minél jobban rákapcsol a rendezőpáros a bohóckodásra, annál inkább kioltják a regény sötétebb tónusait. Ráadásul a végig komikus hangvétel a túlságosan elnyújtott, 158 perces játékidőben több érzelmileg erősebb pillanat élét is tompítja.
Az sem segít, hogy a film hossza alatt egyes nézőknek bőven van idejük felismerni, milyen mértékben „ha működik, ne javítsd meg” jellegű egyveleg Drew Goddard forgatókönyve – ő korábban Ridley Scott _The Martian_jét is Weir regényéből adaptálta –, amely számos korábbi űrklasszikusból ollóz.
A nosztalgikusan megnyugtató hangütés egyértelműen kikacsint az E.T.-re és a _Close Encounters of the Third Kind_re; az alapfelállás a Silent Running, a Sunshine és az Interstellar előtt hajt fejet; Ryland, aki egyszerre űrben rekedt átlagember és tudományos csodagyerek, simán lehetne rokona The Martian főhősének, Mark Watney-nak; és kevésbé hízelgő párhuzamként az ember–többkarú idegen páros dinamikája néhány balszerencsés nézőnek a csapnivaló, 2024-es Adam Sandler-filmre, a _Spaceman_re emlékeztethet. Mindez végül szívmelengető egésszé áll össze, de a _Project Hail Mary_ben aligha akad olyan elem, amit ne láttunk volna már valahol.
Ismerős húrokat pengetni nem bűn, de amikor a túl hosszúra nyújtott sci-fi szórakoztató csomag a remek Hüllert egy újabb száraz, germán szerepre redukálja, két kínos karaoke-jelenetet vonultat fel, és egy komolyabb finálét délutáni iskolatévére emlékeztető befejezéssel húz keresztbe, a báj óhatatlanul erodálódik – mintha egy kozmikus kórokozó kapott volna rá a csipegetésre.
Marad egy galaktikus kaland, amely tisztességesen elkészített, régi vágású közönségfilmnek működik. Unalmasnak sosem unalmas, de a _Project Hail Mary_nek kevésbé származéknak kellett volna hatnia ahhoz, hogy a barátság központi motívuma igazán betaláljon.
Project Hail Mary már látható.