Az ősi kobyz és a nomád jurta, Üzbegisztán, Kazahsztán és Kirgizisztán közös öröksége, felkerültek az UNESCO szellemi kulturális örökség listáira.
Egy hideg reggelen, az Üzbegisztán északnyugati részén fekvő Karakalpakisztán Csimbaj nevű kisvárosában egy idős mester egy félig elkészült fa váz fölé hajol. Kezei lassan, mégis biztosan járnak: formáz, hajlít, igazít. Ugyanolyan jurtát épít, mint valaha az apja, és előtte a nagyapja.
Néhány utcával arrébb egy fiatal tanonc lószőrből készült vonót szorít egy befejezetlen, két húros hangszerhez, és próbál előcsalogatni egy hangot, amelyet a tanára „olyan réginek” nevez, „mint a sztyeppe”.
E képek Közép-Ázsia-szerte egy tágabb felismerést tükröznek. Az UNESCO Kormányközi Bizottságának 20. ülésén Újdelhiben az üzbég, kazah és kirgiz közös jelölésben szereplő Kobyz, a vonós hangszer, valamint a jurta felkerült az UNESCO szellemi kulturális örökség listáira. Az UNESCO arra figyelmeztetett, hogy az örökség egyes elemei „súlyos veszélyben vannak a tapasztalt mesterek számának csökkenése miatt”.
A Kobyz: évszázadok formálta hang
A Kobyz a türk világ egyik legkorábbi vonós hangszere, amelyet a kutatók az i. sz. 5. és 8. század közé vezetnek vissza. Kagylóformájú fa test, ívelt nyak és tevőbőrből készült membrán: ettől rezonáns, felhangokban gazdag a hangja, amely sámánisztikus hagyományokban gyökerezik. A türk népek körében a qobuz szó egykor magát a „hangszert” jelentette, ami mutatja központi kulturális szerepét.
Kazahsztánban a Kobyz hagyománya különösen erős a Kyzylorda és Mangisztau térségben, ahol baky és kyuishe néven ismert mesemondók és muzsikusok nemzedékei tartották életben a hangszer repertoárját. Kirgizisztánban a hagyomány elemei az Isszik-Kul és a Narin térség zenei örökségében maradtak fenn, ahol a Kobyzhoz rokon vonós hangszereket ma is előadják az epikus történetmondásban.
A Kobyz készítése különleges tudást kíván: a megfelelő fa kiválasztását, a test egyetlen darabból való kifaragását, valamint a húrokhoz és a vonóhoz használt lószőr előkészítését. Ez a tudás hagyományosan családokon belül öröklődik.
Ma Karakalpakisztánban a Kobyz főként a zhyrauk, az epikus énekmondók révén él tovább, akik hangszerük játékával kísérik előadásukat. A hagyomány azonban gyorsan sorvad.
Ermek Bajnijazov, egy Nukuszhoz közeli faluból származó zhyrau azt mondja, a mesterség riasztó ütemben halványul. „Amikor fiatal voltam, bármelyik faluban akadt valaki, aki tudta, hogyan kell behangolni vagy megjavítani egy Kobyzt. Most egy kezemen meg tudom számolni az igazi mestereket. Ha egyikük felhagy a munkával, a tudás vele tűnik el.”
Hozzáteszi: „A Kobyz nem olyan, mint egy gitár, amit a boltban meg lehet venni. A testet egyetlen tömbből kell kivájni. A lószőrt egy meghatározott módon kell kimosni, megszárítani és megcsavarni. Még a megfelelő fa kiválasztása is művészet volt. Ma vannak olyan előadók, akik nem tudják, hogyan épül fel a hangszer, és ez intő jel a jövőre nézve.”
A jurta: az otthon, amely formálta a nomád életet
Ha a Kobyz a sztyeppe hangja, akkor a jurta annak építészete. Közép-Ázsia nomád és félnomád népei, a karakalpakok, kazahok és kirgizek körében a jurta egészen a 19. század végéig az elsődleges lakóforma maradt. Az 1930-as, 40-es évekre már főként a pásztorok őrizték meg az évszakos vándorlások idején.
Történetileg a jurta mély társadalmi jelentéssel bírt. A házasságra készülő fiatal férfitól elvárták, hogy legyen sajátja; a karluk és kipcsak csoportoknál a szülők nem adták férjhez lányukat olyasvalakihez, akinek nem volt jurtája. A lakodalmi jurtákat fehér nemezzel fedték, míg a mindennapiakat – kara ui – sötétebb anyag borította.
Szerte a térségben a jurta a folytonosságot és a földhöz való kötődést jelképezte. Sok közösség számára belső tere a rend mikrokozmoszát jelentette, míg a nemezfalakon túl húzódó világ a tágabb univerzumot.
Üzbegisztánban Karakalpakisztánban, Szurkhandarjában, Navoi és más régiókban ma is része a kulturális életnek. Nyáron még mindig víz vagy fák közelében állítják fel, a nemezlapokat megemelve a jobb szellőzés érdekében.
Csimbaj a hagyományos kézművesség kevés megmaradt központjainak egyike, ahol a műhelyek a jurtakészítés technikáit őrzik, miközben a hímzőműhelyek szuzanit és más textíliákat készítenek. A mesterek ritkán használják az „örökség” szót, tudásuk mégis azt támasztja alá, amit az UNESCO meg kíván óvni.
Ma a jurták kevésbé mindennapi otthonként, inkább kulturális térként szolgálnak, többek között olyan helyekként, ahol a látogatók első kézből tapasztalhatják meg a nomád hagyományokat. Vohid Pirmatov, a navoi „Kyzylkum Safari” jurták tulajdonosa az Euronewsnak azt mondja, hogy az autentikus nemezszerkezetek ritka kapcsolatot kínálnak a múlttal. „Jurtáink természetes nemezből készülnek, abból az anyagból, amelyet hagyományosan is használtak a nomád otthonokban. A falak lélegeznek, átfúj rajtuk a levegő, így hűvös marad odabent.”
Azt is megjegyzi, hogy nő az érdeklődés az utazók körében: „Sok turistát látunk, főleg Németországból, Franciaországból és Olaszországból. Szeretnék saját maguk érezni a hangulatot, nem csak olvasni róla.”
Miért fontos most az UNESCO elismerése
A felvétel egyszerre emeli ki e gyakorlatok kulturális mélységét és megőrzésük sürgősségét. A Kobyz mesterei fogynak. A környezeti nyomás csökkenti a megfelelő faanyag elérhetőségét a jurta vázához. A fiatalok gyakran a modern zenét és a digitális eszközöket választják a hagyományos kézművességgel szemben.
Gulbakhar Izentaeva, a nukuszi Szavickij Állami Képtár igazgatója az Euronewsnak elmondta, hogy most először került fel Karakalpakisztánból származó elem az UNESCO szellemi örökség listáira, és ez az első olyan üzbegisztáni bejegyzés is, amely a Sürgős védelmet igénylő listára került. Arra figyelmeztet, hogy „a fiatalok ritkán hallgatnak hagyományos zenét, és nem akarják megtanulni a Kobyz készítését”.
Izentaeva hozzáteszi, hogy az évszázadokon át fennmaradt tudás ma már kevés mesterre és egy gyorsan változó társadalmi környezetre van utalva.
Szaida Mirzijojeva, az Elnöki Adminisztráció vezetője közösségimédia-felületein megjegyezte, hogy a felvétel a nemzedékeket összekötő mélyebb folytonosságra mutat rá. „Ez hagyományaink mélységét, szellemi örökségünk erejét és a nemzedékek közötti folyamatos kapcsolatot tükrözi.”
Közép-Ázsia-szerte úgy tekintenek a felvételre, mint az élő tudáslánc elismerésére. Miközben a mindennapi élet átalakul, a Kobyz és a jurta továbbra is a régió kulturális identitásának sarokkövei, olyan közösségek tartják őket életben, amelyek ma is gyakorolják és továbbadják.