Miért van golyónyom az Alagút látványtervén? Hogy jelezte finoman a nő a férfinak, hogy szabad az út? Tényleg van humor a biedermeierben? Már az elnevezés önmagában is az.
HIRDETÉS
Azt hinnénk, hogy poros, a mai ember számára érdektelen a biedermeier, de erre rácáfol a Magyar Nemzeti Galéria kiállítása. Humort, szenvedélyt, olykor tragédiát, sőt, ami negédesnek hat: szépséget és szeretet látunk a korszak festményein. Ezek a műtárgyak nem adják könnyen magukat. Közel kell menni hozzájuk, hagyni kell nekik pár másodpercet, és egyszer csak elkezdenek mesélni. Ha mégsem, ott a sztori pár sorban a falon, mellettük. Az Euronews szubjektív tárlatvezetése, néhány művet emelünk ki.
Egy már elfeledett kód
Egy mára elfeledett kódot mutat Barabás Miklós képe a pillanatnyi, de önfeledt boldogság ábrázolásakor. Egy porcelánarcú szép, fiatal nőt és egy jóképű, fess férfit látunk. Gyanítjuk, hogy nem ez az első romantikus együttlét kettejük között, de ezt csak a gesztusokból érezzük. Pedig a kód akkoriban érthető volt: a nő kezében tartott szalagfű illedelmesen jelezte a férfi számára, hogy a nő elfogadja közeledését.
Az egyértelműség kedvéért egy cserépben is ugyanez a növény került a kompozíció előterébe. A biedermeier teljes arzenálját bevetette az alkotó: nem csak az emberek szépek, hanem a ruhák is, illetve a csak sejtetett környezet idilliént hat a belógó zöld bujaságától és a háttérben hívogatóan lankásra festett kék hegyektől.
A hölgy ruháján újabb kódot fedezünk fel, ez még manapság is értelmezhető. Néhány évvel az 1848-49-es szabadságharc előtt járunk, a nemzeti öntudat erősödésekor, a reformkor idején. A ruha a nemzeti színekből készült, de oly remek kreációban, hogy nem hat erőltetetten.
Hogy kerül golyónyom az Alagút látványtervére?
Rossz tréfának, egyenesen tiszteletlenségnek hat, hogy egy lövészegylet céltáblaként használta az Alagút egyik látványtervének nyomatát. Került mindenféle ábrázolás céltáblára a XIX. században, számos esetben a szép kivitelezés miatt műtárgy maradt csupán egy-egy darab, de ebben az esetben a nyom egyértelműsíti: erre rálőttek.
Az Alagút már építésekor is több volt, mint egy szükséges és hasznos közlekedési megoldás: az erősödő nemzet jelképe, illetve a haladás szó szerinti és átvitt értelemben vett szimbóluma. Előbbi az a mérnöki bravúr, hogy a 350 méter hosszú alagút fúrásakor csupán két centiméter volt az eltérés, amikor a Várhegy belsejében találkoztak a két oldalról, a Duna és a Krisztinaváros felől egyszerre indult alagútfúrók.
Ennyi szép jelképet ilyen csúnyán megalázni azzal, hogy céltáblának használták az Alagút látványtervét, megrökönyödve nézi egy mai budapesti. A furcsa érzést fokozza bennünk, hogy Barabás Miklós kőnyomata egyszerre tűnik ismerősnek és valótlannak. Az Alagút bár hasonló lett, de nem ilyen. A nyílás alakja és a homlokzat tagolása stimmel, de a látványterven látható oszlopok inkább Karnak templomát juttatják eszünkbe. Az oszlopok végül dór stílusban épültek meg, helyet hagyva közöttük az ablakoknak: egyik oldalon a hídmester lakása, másikon hivatala számára.
Ezen a festményen nem lehet nem nevetni
A biedermeier humora ma is mosolyra fakaszt, Borsos József festményét látva nem lehet nem nevetni. A festő (bal szélen, fehér keretben), elégedetten pihen le, fárasztó volt a remekművet elkészíteni. Miközben ő alszik, a keretbe feszített vászon frissen szárad az állványra támasztva.
A művész csintalan gyerekei azonban székre állnak, és a még nedves ecsetekkel belemázolnak a képbe, oda a remekmű.
A művész álma című festményen a műterem berendezése előkelő: nehéz szőnyeg, aranyozott kárpitszék, drága hangszer és gyöngysor utal a befutott zseni jólétére, de a Magyar Nemzeti Galéria tárlatán ennek a fonákját is látjuk. Ahogy manapság, akkoriban is szerény körülmények között tengődött kortárs művészek tömege, akiknek megélhetése a megrendelésektől függött. A bécsi Josef Danhauser műteremképei ezt dokumentálják, éles kontrasztot látunk a kiállításon az egymás mellé került képeket nézve.
Tragédia szép köntösben
Milyen lehetett a nagy pesti árvíz? Nem ilyen. 1838-ban a Duna az akkori Pest nagy részét elöntötte. Hat kerületben 17 emléktáblán jelezték az ár elvonultával, hogy milyen magasan állt a víz. A gyengeépítésű házak megrogytak vagy összedőltek. Akiket elsodort vagy csapdába ejtett a víz, meghaltak. 153-an vesztek oda.
A kiállításon több alkotás idézi fel a pusztító tragédiát. Stephan Kaszás éjjeli jelenete a szegények zsúfolt tutaját mutatja egyetlen fáklya imbolygó fényénél, Kaerling Henrietta a gazdagok csónakját és a tehetős polgárság meseszerűen idilli házsorát ábrázolja.
A tárlat rendezése pont ettől zseniális: egyszerre volt ilyen és olyan a valóság. A tragédia idején is alig keveredtek a társadalmi rétegek, a cilinderesek csónakjában csak az evezősök ruházata egyszerű, míg a tutajon szorongó túlélők közül alig visel valaki magas kalapot. Számos képzőművészeti alkotás, szépirodalmi mű vagy film mesél erről a párhuzamos valóságról.
Kossuth Lajos gyermekei
A családi idill talán némi túlzás. Kossuth Lajos gyermekei ugyanis nem tartózkodtak egy helyen a kép megfestésekor. Ferenc és Lajos Tódor a francia fővárosban tanultak, Vilma pedig Londonban élt a családdal. Mégis fontos volt együtt ábrázolni a gyerekeket, hogy Kossuth torinói lakásának falára akasztva egy képen legyenek.
Ez minden, ami bizonyos. Nem tudni, hogy ki az alkotó. A dátum is homályba vész, az 1850-es évek második felében készülhetett a mű, amiről másolat is született, de annak az alkotója is ismeretlen. Az sem egyértelmű, hogy melyik került Kossuth torinói lakásába, a kiállítás műtárgyismertetője úgy fogalmaz: "az egyik változat".
Túl azon, hogy intimitást ad bepillantani Kossuth családjába, és megnézhetjük, milyenek voltak a történelmi figura gyermekei, egy friss képmentést is megcsodálhatunk. Közvetlenül a kiállítás előtt, aprolékos munkával, a 2023/24-es tanévben restaurálta Rinkács Beatrix, a Képzőművészeti Egyetemen.
Időkapszula
Már szinte semmi nem olyan, de mégis. Mint Dante Firenzéje: évszázadok után is eligazodunk benne. A tabáni kapu, az onnan levezető utca, a házsorok, mindezek így már nem léteznek. Csupán a templomtorony része a mai sziluettnek.
Persze ezer részlet érdekes az arcoktól, a viseleteken át a hintókig, de elnézünk a szereplők fölött Warschag Jakab 1836-ban készült festményén. Mélyet sóhajtunk, hogy akkoriban a legszegényebbek laktak a Gellérthegy oldalában, ma pedig fordítva. Minél magasabban volt egy utca, annál szegényebb családok lakták a parasztházakat a filoxéra előtt még termő szőlődűlők mentén.
A kadarka, a budai borvidék bora a városi asztalokra került, miközben a József nádor kezdeményezésére létrehozott Szépítési Bizottmány már azon fáradozott, hogy világvárossá rendezze a XIX. század elején még együtt lélegző falusias és városi környezetet. Óriási lendületet vettek az építkezések, a Magyar Nemzeti Múzeum, a régi Vígadó vagy a Széchenyi téri palotasor a klasszicizmus eleganciájával adott rangot a születő metropolisznak.
A biedermeier elnevezés a korstílus saját paródiája
József nádor portréja már a kiállítás elején fogadja a látogatókat, hiszen a reformkor elejétől a kiegyezésig mutatja be a korstílust, vagyis a biedermeier mindennapjait a kiállítás.
A mai lakásokban is akad egy-egy komód, támlás szék, festmény, porcelán- vagy dísztárgy a biedermeier idejéből. Ezért is érezzük otthonosan magunkat a tárlaton, ahol bútoroktól a kiegészítő iparművészeti alkotásokig számos darab látható a festmények mellett.
Több közgyűjteményi műremekhez sietünk oda, a viszontlátás örömével, például a jelenleg zárva tartó nagytétényi kastélyból ismerős varrógömbhöz, kagylós konzolhoz vagy faliórával kombinált festményhez.
Kevéssé köztudott, de a Nemzeti Galéria egyik videójában Prágai Adrienn, a kiállítás kurátora elárulja, hogyan született a biedermeier elnevezés, nem kevés öniróniával: "Ez a kifejezés német nyelvterületről származik, mégpedig egy költői álnévnek volt az elnevezése, Bieder Meier formában. Ezt a költői gúnynevet arra használták, amikor egy nagyon negédes és bájolgó stílusú költő műveit igyekeztek kifigurázni."
A Meier akkoriban az egyik leggyakoribb családnév volt, a bieder pedig szerényet jelent. Olyan, mintha valakinek ma azt a gúnynevet adnánk, hogy Szabó Szerény. Innen eredt tehát először a negatív megítélésként, ironikusan hangzó elnevezés, aztán fordult át pozitívvá, és a stílus népszerű lett Közép-Európában, sőt, egyes kutatók állítják, később az Egyesült Államokban is. Prágai Adrienn szerint elkezdték értékelni a stílust és az ahhoz tartozó tárgykultúrát.
A kiállítás címe: Biedermeier mindennapok. Művészet és polgárosodás a 19. századi Magyarországon (1815–1867)
Helyszín: Magyar Nemzeti Galéria, földszint, időszaki kiállítótér
Nyitva: 2024. október 29. – 2025. február 9.
Az esetleges hosszabbításról később ad hírt a múzeum.