A híres francia színésznő és énekesnő jövőbeli terveiről és első filmélményéről is mesélt a lyoni Lumière Fesztiválon.
HIRDETÉS
Isabelle Huppert és Benicio del Toro mellett a legendás Vanessa Paradis az idei Lumière Filmfesztivál díszvendége. Az 51 éves művész már szinte mindent kipróbált pályafutása során. 14 éves korában a Joe Le Taxi című kislemezével nemzetközi hírnévre tett szert, majd sikeres zenei karriert futott be olyan, a kritikusok által is elismert albumokkal, mint az 1988-as M et J, a 2000-es Bliss és a 2007-es Divinidylle. Emellett ott volt a modellkedés, és persze a filmművészet: pályafutása során a legnagyobb francia filmrendezőkkel dolgozott együtt, például Jean-Claude Brisseau-val (Noce Blanche), Patrice Leconte-tal (Une Chance Sur Deux, La Fille Sur Le Pont), Jean-Marc Vallée-vel (Café de Flore) és Yann Gonzalezzel (Knife + Heart).
A bulvársajtóban persze akkor esett róla a legtöbb szó, amikor Johnny Depp párja volt. Karrierje azonban minden bulvárpletykánál beszédesebb, számtalan díjat nyert a zenéhez és a filmművészethez való hozzájárulásáért. A Lumière Filmfesztivál a színésznői pályafutását ünnepli azzal, hogy idén három legkedveltebb filmjét is levetítik: a Lány a hídont, a Café de Flore-t, valamint Pascal Chaumeil Szívrablók című romantikus sikerfilmjét.
A művésznő az Euronews Culture csapatának a fesztiválról, musicalszínészi terveiről és a mesterséges intelligenciával kapcsolatos félelmeiről is mesélt, na meg azt is megosztotta velünk, hogy mit tartogatnak a következő évek Franciaország egyik legnépszerűbb színésznője számára.
Euronews Culture: Ön az egyik díszvendége az idei Lumière Filmfesztiválnak - milyen érzés, hogy a filmművészet szülőhelyén, Lyonban ünneplik a filmes karrierjét?
Vanessa Paradis: Mielőtt eljöttem a fesztiválra, tudtam, hogy lesz egy mesterkurzus, amelyen részt kell vennem, és azon gondolkodtam, hogy vajon lesz-e valami érdekes mondanivalóm. De ez egy csodálatos fesztivál, amely a mozit és a mozi örökségét ünnepli. Annyi ember van itt, és mind igazi mozirajongók! Úgy értem, én is szeretem a filmeket, de gyakran hiányoznak azok az utalások és félinformációk, amik hiányában egy kicsit kevésbé izgalmasan lehet a moziról beszélgetni. A mesterkurzuson történetesen az általam készített filmeket tárgyaltuk. És nem tudtam, hogy készültek egy ötperces montázzsal is, rengeteg kivonattal azokból a filmekből, amelyekben szerepeltem. Szinte beleszédültem ebbe, és nagyon meghatódtam. Féltem, hogy könnyes szemmel fogok válaszolni a kérdésekre.
Való igaz, hogy ez egy olyan fesztivál, amely sok érzelmet vált ki az emberekből.
Igen, hiszen a vendégek azért jönnek ide, hogy beszélgessenek a saját filmjeikről és másokéról, verseny viszont nincsen. Nincs tétje a fesztiválnak, így mindenki sokkal nyugodtabb. Ez ritkaságszámba megy. Az életünkben, a munkánkban mindig, minden mögött valamilyen szándék húzódik meg. Kihasználjuk egymást. De itt ez inkább egy ünnep, egy ajándék. Valami természetes. Filmeket nézni, régi filmeket, amiket máshol nem láthatsz a vásznon... Ez az egész nagyon megható.
Egyszerre meghitt és grandiózus...
Pontosan.
A megnyitó előtt volt alkalmunk megkérdezni Önt , hogy mi a rózsabimbó-filmje - azaz az a film, ami miatt megszerette a mozit, és amelyiket a legtöbbször nézi újra. Azt mondta, hogy ez a Singin' In The Rain, amit énekesnőként és színésznőként is tökéletesnek tart. Ezután adja magát a kérdés: mikor fog musicalben szerepelni?
Az az álmom, hogy szerepeljek egy musicalben! Ajánlottak már nekem musicalszerepeket, de nem igaziakat. Felkértek, hogy szerepeljek a Poiraud testvérek Atomik Circus című filmjében, amelyben énekelhettem néhány dalt és táncolhattam néhány számra... De ez nem volt igazi musical. Álmaim musicaljére egy egész évig kellene készülnöm - meg kellene tanulnom olyan táncokat, amiket nem ismerek, lenyűgöző dalokat kellene énekelnem, miközben egy pazar történetet mesélek el. Ez az én álmom! Szidhatom magamat, amiért ennyi évnyi munka után még nem jutottam el idáig. Talán nem kerestem eléggé a lehetőséget. De sosem késő!
A minap újra megnéztük az 1998-as Két apának mennyi a fele? című filmjét, amelyben a francia filmművészet két, sajnos már elhunyt titánjával játszik: Jean-Paul Belmondoval és Alain Delonnal, aki csak néhány hónapja halt meg.
Hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy én voltam az, aki ott lehetett a forgatáson Delon és Belmondo között, Patrice Leconte rendezése mellett. Ki ne akart volna együtt játszani ezzel a két színésszel, akik oly sok év után újra találkoztak a vásznon? És én lehettem az a fiatal nő, akiért ez a két férfi küzd. Elmondhatom, hogy volt szerencsém velük kettejükkel forgatni, de Jeanne Moreau-val, Depardieu-vel, Bruno Crémerrel, Daniel Auteuil-val is... Sokakat elfelejtek megemlíteni, de őrület, hogy milyen szerencsés voltam, és hogy mindez milyen érzelmeket vált ki belőlem.
A filmlistájából kitűnik a vígjátékok iránti vonzalma, valamint egyfajta antikonformizmus is a szerepválasztásokat illetően.
Ez a kalandvágy. A vágy, hogy olyan dolgokat tapasztalj meg, amik a hétköznapi életben elérhetetlenek. Erős szerepeket játszani, változatos szerepeket játszani és kifejezni önmagad: ez az, ami izgalmas. Volt szerencsém olyan emberekkel dolgozni, akik tele voltak humorral és költészettel. És persze szerelemmel is.
Visszatérve a Lumière-fesztiválra: a mozirajongók itt régebbi, felújított filmeket láthatnak. A filmvilágban is egyre elterjedtebb mesterséges intelligencia viszont ellentmondani látszik annak, amit ez a fesztivál a kulturális örökség szempontjából képvisel. Mit gondol ezekről a technológiai fejlesztésekről? Kíváncsi, vagy tart tőle, hogy ez a vég kezdetét jelentheti az Önhöz hasonló művészek számára?
Engem ez megijeszt. Nem tudok eleget a mesterséges intelligenciáról ahhoz, hogy pontosan tudjam, mit tud és mit nem, de azt tudom, hogy például az orvostudomány számára ez valami rendkívüli dolog, és hogy életeket ment. Ebben az esetben szerintem ez egy mesés újítás. A művészetben viszont szörnyűnek tartom a mesterséges intelligencia használatát. Ráadásul rengeteg ember van, aki átalakítja a képeinket, a dalszövegeinket, a dalainkat, aki becsapja a közönséget... Ezt helytelen dolognak tartom. Ebből megint csak az látszik, hogy az emberek mindig egy kicsit túl messzire mennek olyan dolgokkal, amelyekben egyébként megvan a lehetőség, hogy jók legyenek. Mindig ez van, túl messzire megyünk.
Az emberi faj nem a visszafogottságáról híres.
Ez igaz. Azt viszont nem hiszem, hogy a mesterséges intelligencia kiirthatja a kreatív szakmákat. Úgy értem, nem akarom elhinni, hogy ez megtörténhet. Az élő előadásokat például nem veszélyeztetheti, azok mindig megmaradnak. Ami a mozit illeti... Nos, nézzük csak meg az idei Lumière-díj győztesét, Isabelle Huppert-et. Az AI soha nem lesz képes arra, amit ő a színészi játékával és erőteljes érzelmeivel ki tud váltani belőlünk. Nem hiszem, hogy a mesterséges intelligencia fel tudná venni vele a versenyt.
Mit tartogat Önnek a jövő? Zenét, mozit, vagy színházat?
Elég jónak ígérkeznek a következő évek. A jövő héten el is kezdek forgatni egy filmet. Ez Jérôme Commandeur következő alkotása, François Damiens és Laurent Lafitte is játszik benne. Alig várom, hogy elkezdjük. Aztán egy új albumon is dolgozom, és ha elkészül, akkor ki kell adnom és turnézni kell vele. Szóval a következő néhány év elég sűrű lesz. És majdnem elfelejtettem, ott van még az Anne Le Ny-film is, amit tavaly forgattam, és jövő februárban kerül a mozikba. Szóval mint látják, nagyon elfoglalt vagyok.
És hamarosan remélhetőleg álmai musicaljét is megtalálja.
Igen, remélhetőleg... Szorítsanak!
A Lumière Filmfesztivál október 20-ig tart.