A Trumpnak a Nobel-békedíját átadó venezuelai ellenzéki vezető hatalomra jutása esetén szorosabbá válhatnak a Caracas és Washington közötti kereskedelmi és politikai kapcsolatok, aminek Peking és Moszkva aligha örülne. Elemzés az olajipar és a politika szemszögéből.
A venezuelai olajüzletet leginkább úgy lehet félreérteni, ha egy szokásos iparági történetként értelmezzük, tehát kizárólag az olajtartalékok, a fúrótornyok, a beruházások és a kitermelés szempontjából vizsgáljuk – csakhogy ezek a dolgok kevésbé számítanak, ha onnan nézzük, hogy az olaj mennyire szervesen beépült Venezuela politikai DNS-ébe.
Venezuela rendelkezik a világ egyik legnagyobb kőolajtartalékával, de történelme során az átlagpolgárok csakis korlátozott mértékben részesültek a geológiai adottságaikból esetlegesen fakadó nyereségből. Az olajtartalékok nagyrészt az Orinoco folyó medre és a korábban erősebben kiaknázott Maracaibo-tó környékén találhatóak.
A január eleji amerikai beavatkozást követően (amikor Nicolás Maduro venezuelai elnököt és feleségét elfogta, majd kivitte az országból az amerikai haderő) a venezuelai olajtartalékok jövője ismét elsődleges kérdéssé vált, miként az is, hogy az olajtartalékok mit jelenthetnek a hétköznapi polgárok megélhetése szempontjából. "A helyzet bizonytalan. Egyelőre képlékeny, hogy merre tartanak a dolgok" - summázta Tiziano Breda, az Armed Conflict Location and Event Data projekt Latin-Amerikáért és a Karib-térségért felelős vezető elemzője.
Elemzők szerint három olyan "bizonytalansági" faktor van, mely vaskosan kihat az olajpiac jövőjére:
- az olajcégek azt mérlegelik, hogy beindítsák-e a fúrást Venezuelában,
- a biztosítók azt, hogy a karibi hajózási útvonalakon csökkentsék-e a kockázati díjakat,
- a finomítók pedig azt, hogy átálljanak-e arra a nehezebben feldolgozható kőolajra, melyet Venezuela "alól" bányászhatnak.
A két leginkább valószínű forgatókönyv
Breda szerint előfordulhat, hogy az Egyesült Államok ellenőrzi a venezuelai olajfúró platformokat, vagy kedvezményes hozzáférést kap hozzájuk, sőt kedvezményes feltételeket kap a befektetésekhez és az olajipar profitjának a lefölözéséhez. Ez a forgatókönyv az amerikai befektetésekkel együtt elhozza az infrastruktúra fejlesztését, minek köszönhetően a jelenlegi 800 ezer hordó körüli napi kitermelés megugrana. "Így az amerikai vállalatok profitálnák a legtöbbet, viszont a venezuelai nép haszna ahhoz képest elenyésző lenne" - magyarázza Breda.
Venezuelában az olajipart pártok és különböző szervezetek ellenőrzik, az iparág nyereségéből keveset lát a a társadalom egésze. Ehhez a rendszerhez simul a venezuelai olajipar jövőjének másik lehetséges forgatókönyve, melyben Breda szerint "a chavista hatalmi struktúrák a helyükön maradnak, csak éppen Maduro nélkül." A szakértő szerint ez a variáció a nemzeti kitermelést igyekezne megvédeni ahelyett, hogy minden engedélyt átadna a külföldi vállalatoknak, tehát így a venezuelai-amerikai kapcsolatok sem javulnának.
Nem elég jó a biztonság?
Francis Perrin, a francia Nemzetközi és Stratégiai Ügyek Intézetének (IRIS) energetikai kérdésekre szakosodott munkatársa az Euronewsnak nyilatkozva azt mondta, hogy "a multinacionális olajtársaságoknak több tíz milliárd dollárt kellene befektetniük, amihez három feltételre van szükség: biztonságra, stabilitásra és jövedelmezőségre, és nemcsak most és az elkövetkező hónapokban, hanem hosszútávon is."
Perrin szerint egyelőre képtelenség megjósolni az ország jövőbeli stabilitását, és emlékeztetett, hogy "az amerikai külügyminisztérium nemrég felszólította az amerikai állampolgárokat, hogy hagyják el Venezuelát." A szakértő úgy véli, hogy legnagyobb valószínűséggel azok a vállalatok fognak többet invesztálni Venezuelában, melyek már eleve jelen vannak az országban, például a Chevron, a Repsol és az Eni.
A kitermeléstől a háztartásokig
Az olajpénzekről gyakran beszélnek úgy, mintha azok automatikusan a közjó érdekét szolgálnák, holott ez a logika csak akkor működik, ha a vezetők a hozamot ennek megfelelően használják. Az olajbevételekből lehet kórházakat és iskolákat építeni, de lehet a társadalom felett álló elit réteget, illetve diktatórikus államot is finanszírozni. Breda emlékeztet, hogy "amikor Chávez (Venezuela Maduro előtti elnöke) hatalomra került, akkor az olajiparban bent tartotta a külföldi szaktudást és a cégeket, és szerencsével is járt, mivel a nyersanyagárak a 2000-es évek elején emelkedtek, ő pedig a pénzt a politikájának megerősítésére használta fel az országban és a régióban egyaránt."
A szakértő szerint ez az örökség Maduróra maradt, csakhogy ő Chávez olajipari embereit lecserélte azokra, akik hozzá hűségesek, hiszen így sikerült megszilárdítania a hatalmát. Breda úgy véli, hogy ez a sorcsere, valamint az olajárak 2014-ben kezdődő erőteljes csökkenése olyan vihart eredményezett, amit az amerikai szankciók csak súlyosbítottak.
Egy rendszer az elit számára?
"Bár a venezuelai ipar Maduro idején elérte a mélypontot, puszta mérete mégis lehetővé tette, hogy eleget termeljen ahhoz, hogy az ország gazdasági, politikai és katonai elitjét boldoggá tudja tenni" - emeli ki Breda, hozzátéve, hogy Venezuela vezetői közül sokan elégedetlenek az amerikai beavatkozással, mert így csak keveset profitálhatnak a korábbi status quóból.
Maduro elfogása óta Delcy Rodríguez korábbi alelnök Venezuela ideiglenes elnöke, María Corina Machado ellenzéki vezető viszont megfogadta, hogy ő fogja vezetni az országot. Breda szerint a venezuelai elithez tartozó emberek közül sokan bizalmatlanok Machado olajipari terveivel szemben, mivel Machado lehetővé tenné az amerikai vállalatok számára, hogy "a venezuelai olajból úgy termeljék ki a lehető legnagyobb hasznot, hogy azzal aligha járnának jól a venezuelaiak."
Machadót 2025-nen Nobel-békedíjjal tüntették ki, ő pedig hivatalosan átadta a díjjal járó kitüntetést Donald Trump amerikai elnöknek "a szabadságunk iránti elkötelezettségének" elismeréseként. Machado közölte, hogy várja az amerikai szerepvállalást Venezuelában, és hogy szoros kapcsolatra törekszik Trumppal.
A politikus támogatói számára az amerikai beavatkozásra való nyitottság ígéretes eszköznek hangzik a beruházások, a termelés és a rend helyreállítására, de másoknak ez sötét jövő, egyben egy olyan ipari modell, ami szerintük egyszer már kudarcot vallott.
Mi a helyzet Oroszországgal és Kínával?
Venezuela nyersolaj- és üzemanyag-kereskedelme az amerikai szankciókkal terhelt években nagyrészt Kína felé irányult, ugyanis így közvetítőkön keresztül ki tudták kerülni a ellenük hozott rendelkezések sorát. 2024-es hajózási adatok szerint Peking maradt Caracas legfőbb vevője, naponta körülbelül 351 ezer hordóval, a második helyre az Egyesült Államok csúszott be, miután tengernyi engedélynek köszönhetően naponta nagyjából 222 ezer hordót vásároltak a dél-amerikai országból.
2025 januárjában a venezuelai olajexport 15 százalékkal, körülbelül napi 867 ezer hordóra emelkedett, ebből Kína 442 ezer hordót vásárolt, a Chevron pedig 294 ezer hordót küldött az amerikai finomítóknak. Az állami olaj- és gázipari vállalathoz tartozó belső dokumentumok a 2025-ös év egészére vonatkozóan a Kínába irányuló átlagos exportot naponta 642 ezer hordóra teszik, ami Venezuela tavalyi teljes olajexportjának mintegy háromnegyede. Ez a történet nagyjából abban a pillanatban véget érhet, ha az Egyesült Államok tartja a kezében a gyeplőt: Marco Rubio amerikai külügyminiszter korábban hangsúlyozta, hogy a Trump-kormányzat meg fogja akadályozni, hogy ellenfelei birtokba vegyék vagy ellenőrizzék az amerikai kontinens, és különösen a nyugati félteke stratégiai erőforrásait.
"Egyértelmű, hogy Oroszországnak és Kínának nem sok lapot osztanak Venezuelában. Oroszország és Kína elvesztett egy fontos szövetségest, ami rossz hír Moszkva számára a szíriai Aszad-rezsim 2024 végi bukását követően, és hogy az utóbbi két évben Irán is meggyengült" - közölte Perrin, hozzátéve, hogy amennyiben Kína többé nem lesz képes Venezuela olajexportjának legnagyobb részét kifejezetten kedvező feltételekkel megvásárolni, akkor máshonnan és drágábban kell beszerezze a szükséges mennyiséget.