A 2026-os olasz költségvetés egysoros módosítása újra felvetette, ki rendelkezik az ország 300 milliárd dollárnyi aranytartaléka felett, és veszélyeztetheti a jegybank függetlenségét.
Olaszországban ismét fellángolt egy régi, politikailag érzékeny vita: kié valójában az akár 300 milliárd dollár értékű nemzeti aranytartalék, és ki dönthet a sorsáról, az Olasz Nemzeti Bank vagy a nép?
A vita szerdán, a Szenátusban a 2026-os költségvetés vizsgálata közben került ismét napirendre, ahol a javasolt változtatások széles körű elkaszálása közepette egy apró, de szimbolikus módosítás túlélte a rostát.
A indítvány, amelyet Lucio Malan, a Giorgia Meloni miniszterelnök pártját, a Fratelli d’Italiát (Olasz Testvérek) képviselve terjesztett be, kimondja, hogy „az Olasz Nemzeti Bank által kezelt és tartott aranytartalékok az állam tulajdonában vannak, az olasz nép nevében”.
Ugyanebben a vitában további 105 módosítást nyilvánítottak elfogadhatatlannak. A visszadobott indítványok tömege azt jelzi, mennyire szűk a költségvetési mozgástér, amelyben a kormány megpróbálja átszabni a költségvetést.
Olaszország tartalékaiban mintegy 2452 metrikus tonna arany van, ami az Egyesült Államok és Németország után a világ harmadik legnagyobb nemzeti készlete. Jelentős része Rómában található, a többi pedig az Egyesült Államokban, a Fort Knoxban, valamint Londonban és Bernben.
Noha mindig is egyértelmű volt, hogy a tartalékok végső soron a nemzeti érdekeket szolgálják, formálisan az Olasz Nemzeti Bank mérlegében szerepelnek.
Az Eurorendszer keretei között a nemzeti jegybankok, így a Banca d’Italia (Olasz Nemzeti Bank), az Európai Központi Bankkal párhuzamosan és annak koordinációja alatt működnek. Végrehajtják az EKB monetáris politikáját, kezelik az euróövezet hivatalos tartalékainak rájuk eső részét, és mérlegük tekintetében önállóságot élveznek. Nem kapnak azonban utasítást a nemzeti kormányoktól, ahogyan azt egyesek szerint ez a módosítás sugallta.
Az arany, akárcsak a devizatartalékok, a monetáris eszközök része, amelyek az egységes valuta hitelességét támasztják alá, és nem költségvetési forrásként, hanem a monetáris stabilitás eszközeként kezelik.
Ez a jogi keret azt jelenti, hogy az aranyat nem lehet átvezetni az állami költségvetésbe, sem közkiadások finanszírozására felhasználni anélkül, hogy megsértenék a jegybanki függetlenségre és a monetáris finanszírozás tilalmára vonatkozó európai szabályokat.
Ha az olasz jegybank hipotetikusan a kormány utasítására járna el, és értékesítené aranytartalékait, azt a közös valuta stabilitására leselkedő veszélynek tekintenék.
A módosítás maga nem kísérel meg ilyen átvezetést, de az, hogy a költségvetésben kapott helyet, meglepetést keltett Olaszországban közgazdászok és volt tisztviselők körében, akik rámutatnak, hogy az éves költségvetési törvény általában nem fórum az intézményi tulajdonról szóló elvi nyilatkozatokra.
A Malanhoz tartozó jobboldal ugyanakkor régóta azt hangoztatja, hogy a bank, amelynek részvényesei között kereskedelmi hitelezők és biztosítók is vannak, nem tekinthető a szuverenitás végső biztosítékának tartott vagyon „tulajdonosának”.
Az olasz aranytartalékokról szóló viták az elmúlt két évtizedben időről időre újra felbukkantak. Gyakran nacionalista vagy radikális jobboldali, euroszkeptikus pártok gerjesztik őket, szuverenitást hangsúlyozva vagy az EU pénzügyi architektúráját bírálva.
A Fratelli d’Italia és a Liga (Lega) is korábban felvetett már elképzeléseket a tartalékok „népi tulajdonáról” vagy a parlamenti ellenőrzés erősítéséről.
A Liga egy olyan módosítást is megpróbált átvinni, amely a jövőbeli adócsökkentések finanszírozását Olaszország Európai Stabilitási Mechanizmusban (ESM) meglévő részesedésének eladásából fedezte volna, ám ezt megfelelő pénzügyi megalapozottság hiányában elutasították.
Az ESM az euróövezet nem kereskedhető eszközökből álló mentőalapja, amelyet a 2012-es államadósság-válság idején hoztak létre, hogy rendkívüli hiteleket nyújtson pénzügyi nehézségekkel küzdő tagállamoknak; minden résztvevő ország tőkét fizet be, és olyan részesedést tart, amelyet nem lehet könnyen likvidálni.
Közben a koalíció vezetői a Palazzo Chigiben találkoztak Meloni miniszterelnökkel, hogy véglegesítsék a költségvetési csomagot, amely meghatározza, miként kívánja finanszírozni egy kulcsfontosságú, ám gyakran ingatag euróövezeti gazdaság a következő költségvetési évre eső szükségleteit.