Európa évtizedeken át lemondott a nagy hatótávolságú szárazföldi rakétákról, és a stratégiai mélységben fekvő célpontok megsemmisítését jórészt az Egyesült Államokra bízta. Most egymás után indulnak a több száz, sőt több ezer kilométeres fegyverprogramok.
Mindez némileg Donald Trumpnak és az ő hektikus NATO-politikájának is az eredménye, de már korábban megkezdődött, és az amerikai elnök inkább ráerősített. A kontinens már az ukrajnai háború kitörésekor ráébredt a mélységi csapásmérés erejére – és vele együtt annak politikai, ipari és nukleáris kockázataira is.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Kétezer kilométeres európai tervek
A legambiciózusabb európai együttműködés a European Long-Range Strike Approach, vagyis az ELSA. A kezdeményezést Franciaország, Németország, Olaszország és Lengyelország indította el 2024-ben, majd az Egyesült Királyság és Svédország is csatlakozott. A részt vevő országok célja közös követelmények kialakítása, a fejlesztési idő lerövidítése, valamint olyan európai ipari háttér megteremtése, amely nagy hatótávolságú fegyvereket képes sorozatban előállítani.
A program mögött nem csupán technológiai, hanem politikai felismerés áll: Európa nem támaszkodhat korlátlanul amerikai készletekre, amerikai engedélyekre és amerikai célfelderítésre.
Nagy-Britannia és Németország külön is bejelentette egy több mint 2000 kilométeres hatótávolságú mélységi csapásmérő rendszer közös fejlesztését. A fegyver várhatóan a 2030-as években állhat szolgálatba.
A kétezer kilométer stratégiai szempontból hatalmas ugrás. Egy ilyen rendszer Európa belsejéből indítva is képes lehet távoli repülőterek, flottabázisok, radarok és logisztikai csomópontok fenyegetésére. Az indítóállványokat nem kell közvetlenül a határ közelébe telepíteni, így könnyebb őket rejteni, védeni és mozgatni.
Emellett a francia MBDA egy szárazföldi indítású nagy hatótávolságú robotrepülőgép, az Land Cruise Missile koncepcióját is bemutatta. A gyártó szerint alacsony radarkeresztmetszettel, terepkövető repüléssel és méteres pontossággal hatolhatna át az összetett légvédelmen.
A közös felismerés
A modern háborúk egyik legfontosabb kérdése nem az, hogy egy hadsereg hány harckocsit vagy katonát tud felsorakoztatni a fronton, hanem az, hogy képes-e elérni az ellenség hátországában működő parancsnoki központokat, repülőtereket, lőszerraktárakat, kikötőket, a vasúti csomópontokat és főként a légvédelmi állásokat.
A frontvonalon harcoló alakulat már inkább csak egy hosszú rendszer utolsó eleme. Mögötte üzemanyag-szállítók, javítóbázisok, kommunikációs hálózatok, műholdas kapcsolatok, vasúti terminálok és parancsnokságok sorakoznak. Ha a mögöttes rendszer megbénul, a fronton álló hadsereg akkor is elveszítheti ütőképességét, ha magukat a katonákat és harcjárműveket nem éri közvetlen csapás, csak éppen benzin nincs vagy nem jön a pótalkatrész.
Ezt nevezi a katonai szaknyelv mélységi vagy nagy hatótávolságú precíziós csapásmérésnek. Európa jelenleg ezt a képességet próbálja visszaszerezni.
A fegyver, amely nem a frontvonalra céloz
A mélységi csapás célja nem feltétlenül egy egész város vagy iparvidék elpusztítása. Sokkal inkább néhány gondosan kiválasztott csomópont kiiktatásáról van szó, mint egy híd, egy légiirányító központ, egy radar, egy üzemanyagraktár vagy egy olyan vasúti átrakóhely, amelyen naponta több hadosztály ellátmánya halad keresztül.
A valódi értéket ezért nem pusztán a rakéta hatótávolsága vagy robbanófejének tömege adja, hanem az úgynevezett kill chain, a gyilkos lánc, ami a felderítéstől a célazonosításon és a döntéshozatalon át a becsapódásig vezet.
Egy kétezer kilométeres rakéta kevés hasznot ér, ha nincs információforrás (műhold, drón, lehallgatórendszer vagy hírszerzési hálózat), amely megmondja, hol van a célpont. Ugyanígy értéktelen lehet a pontos céladat is, ha a parancsnoki rendszer órákig késlekedik az engedéllyel, és mire a fegyvert elindítják, a mozgó rakétaüteget vagy vezetési pontot már áthelyezték.
A hidegháború árnyékában
A most kibontakozó rakétafegyverkezés szellemi előzménye az 1970-es és 1980-as évek európai rakétaválságáig vezet vissza. A Szovjetunió az 1970-es évek végétől SS–20-as közepes hatótávolságú ballisztikus rakétákat állított rendszerbe. A mozgatható indítóállványokról kilőhető fegyverek több nukleáris robbanófejet vihettek, és Európa jelentős részét elérhették.
A NATO válaszul amerikai Pershing II ballisztikus rakétákat és BGM–109G földi indítású manőverező robotrepülőgépeket telepített Nyugat-Európába. A döntés hatalmas békemozgalmakat, tüntetéseket és politikai vitákat váltott ki. A kritikusok attól tartottak, hogy Európa nem megvédett területté, hanem a két szuperhatalom nukleáris csataterévé válik.
A válság végül az 1987-ben aláírt INF-szerződéshez vezetett. Ronald Reagan amerikai elnök és Mihail Gorbacsov szovjet vezető megállapodása felszámolta az 500 és 5500 kilométer közötti hatótávolságú, szárazföldről indított ballisztikus és manőverező rakéták teljes kategóriáját.
A szerződés történelmi jelentőségű volt, mert nem egyszerűen korlátozta, hanem ténylegesen megsemmisíttette a fegyvereket. Közel 2700 amerikai és szovjet rakétát vontak ki.
Csakhogy az egyezmény kizárólag az Egyesült Államokra és a Szovjetunióra, majd annak jogutódjára, Oroszországra vonatkozott. Kína, India, Pakisztán, Észak-Korea és más államok tovább fejleszthették saját közepes hatótávolságú arzenáljukat.
Washington 2019-ben kilépett a szerződésből, miután éveken át azzal vádolta Moszkvát, hogy az orosz 9M729-es, NATO-kódnevén SSC–8-as robotrepülőgép megsérti az egyezményt. Moszkva tagadta a vádat, és az amerikai rakétavédelmi rendszereket kifogásolta.
Ezzel eltűnt az a jogi korlát, amely több mint három évtizeden át távol tartotta a földi indítású közepes hatótávolságú rakétákat Európától.
A kontinens "kiszervezte" a távoli csapásmérést
A hidegháború után az európai hadseregek nem egy nagy intenzitású kontinentális háborúra, hanem békefenntartó, válságkezelő és expedíciós műveletekre készültek.
A hangsúly a kisebb, könnyebben telepíthető haderőkre került. A nehéztüzérség, a rakétacsapatok, a légvédelem, a lőszerkészletek és a tartalékos rendszerek leépültek. Az európai országok abból indultak ki, hogy komolyabb háború esetén rendelkezésükre áll majd az amerikai felderítés, légi fölény, műholdas rendszer, logisztika és a nagy hatótávolságú tűzerő.
Az európai légierők egy része megtartotta a légi indítású robotrepülőgépeket – például a brit–francia Storm Shadow/SCALP-EG-t vagy a német–svéd Taurust –, de ezekből kevés készült, és bevetésükhöz drága harci repülőgépeket kell az ellenséges légvédelem közelébe küldeni.
A szárazföldi haderők többsége ezzel szemben alig rendelkezett 100–300 kilométernél messzebbre elérő fegyverrel.
Ez a hiányosság azért különösen fontos, mert a nagy hatótávolságú csapásmérés nemcsak támadó, hanem védelmi képesség is. Egy potenciális ellenfélnek számolnia kell azzal, hogy a támadásához szükséges repülőterek, rakétabázisok, hídfők és parancsnokságok már a háború első óráiban célponttá válhatnak.
A Bundeswehr 2026-os összefoglalójában úgy fogalmazott: a nagy hatótávolságú fegyverekre azért van szükség, hogy az ellenséges erők ne tudjanak büntetlenül, biztonságos távolságból támadásokat előkészíteni. A német tervekben a Tomahawk, a JASSM, a továbbfejlesztett Taurus, valamint több közös európai program is megjelenik.
ATACMS-t is indíthat, majd néhány percen belül elhagyhatja a tüzelőállást. Az ATACMS azonban az 1980-as évek technológiája, és az amerikai hadsereg már a Precision Strike Missile, röviden PrSM rendszerrel váltja fel. Az alapváltozat hatótávolsága meghaladja a 400 kilométert, a gyártó pedig 499 kilométernél nagyobb hatótávolságot ad meg. Egy HIMARS-indító az ATACMS egyetlen rakétájával szemben két PrSM-et vihet, egy M270 pedig négyet.
A későbbi változatok hatótávolsága tovább nőhet, és mozgó tengeri célpontok – például hadihajók – támadására is alkalmassá válhatnak. Ez azt jelenti, hogy ugyanaz a szárazföldi rakétaüteg egyszerre lehet a szárazföldi hadműveletek mélységi tüzérsége és a partvédelem egyik eszköze.
Ballisztikus rakéta vagy robotrepülőgép?
A mélységi csapásmérő rendszerek között alapvetően két nagy család különíthető el.
A ballisztikus rakéta nagy sebességgel emelkedik magasra, majd meredek pályán zuhan a célra. Repülési ideje rövid, elfogása nehéz, becsapódási energiája nagy. Hátránya, hogy pályája könnyebben észlelhető, és az indítás politikailag különösen veszélyes lehet, mert a korai előrejelző rendszer nem feltétlenül tudja azonnal megállapítani, hagyományos vagy nukleáris robbanófejet hordoz-e.
A manőverező robotrepülőgép ezzel szemben általában alacsonyan, a terep domborzatát követve halad. Lassabb, de képes elkerülni a radarokat és kerülő útvonalon megközelíteni a célpontot. Pontossága rendkívül nagy lehet, de egy korszerű légvédelmi rendszer kedvező körülmények között lelőheti.
A hiperszonikus fegyverek ezt a kettősséget próbálják feloldani: nagy sebességet, manőverezőképességet és kiszámíthatatlanabb pályát kínálnak. Csakhogy egy hiperszonikus rendszer fejlesztése és darabonkénti ára nagyságrendekkel meghaladhatja egy hagyományos robotrepülőgépét.
A háborús gazdaság szempontjából pedig nem mindig az a legjobb fegyver, amelyik a leggyorsabb vagy legkorszerűbb. Az is fontos, hogy évente hány darab gyártható belőle, mennyibe kerül, és képes-e az ipar pótolni a néhány hét alatt felhasznált készleteket.
A közelmúlt háborúi megmutatták, hogy a nagy hatótávolságú csapásmérés nem feltétlenül igényel több millió eurós rakétát. Az MBDA ezért dolgozik a One Way Effector nevű, földről tömegesen indítható eszközön. A vállalat leírása szerint a fegyver feladata az ellenséges légvédelem kifárasztása és telítése, miközben robbanófeje elég nagy ahhoz, hogy a védő fél ne hagyhassa figyelmen kívül.
A jövő csapásmérő köteléke így nem feltétlenül néhány azonos rakétából áll majd. Először olcsó drónok kényszeríthetik működésre a radarokat, utánuk elektronikai zavaróeszközök és csalik érkezhetnek, végül pedig a drágább, pontos robotrepülőgépek támadhatják a felderített légvédelmi állásokat és parancsnoki központokat.
Elrettentés vagy eszkaláció? A rendszerek növelhetik a válság instabilitását.
A nagy hatótávolságú fegyverek támogatói szerint a mélységi csapásmérés csökkenti a háború veszélyét. Ha egy ellenfél tudja, hogy repülőterei, rakétaállásai és parancsnoki központjai már a támadás első óráiban megsemmisülhetnek, kevésbé valószínű, hogy egyáltalán elindítja a háborút.
Egy mozgatható rakétaindítóról nem mindig állapítható meg, milyen fegyvert hordoz. Egy közeledő ballisztikus rakétáról pedig a védő hosszú perceken keresztül nem feltétlenül tudja, hagyományos vagy nukleáris robbanófej közeledik-e felé. Ez arra ösztönözheti az ellenfeleket, hogy válsághelyzetben minél gyorsabban használják fel saját fegyvereiket, mielőtt azok megsemmisülnének. A stratégák ezt nevezik use it or lose it, vagyis „használd, különben elveszíted” dilemmának.
A politikai vezetésre nehezedő időnyomás közben drámaian csökkenhet. Egy nagy sebességű rakéta indítása után nem órák, hanem percek maradhatnak annak eldöntésére, hogy valódi támadásról, korlátozott hagyományos csapásról vagy akár téves riasztásról van-e szó.
A gyártás lesz a következő csatatér
Európa rakétaprogramjainak legnagyobb próbája nem az első sikeres tesztindítás, hanem a sorozatgyártás lesz.
Egy modern fegyverhez hajtóművek, robbanóanyagok, érzékelők, navigációs berendezések, mikroelektronikai alkatrészek és különleges ötvözetek szükségesek. A gyártólánc egyetlen hiányzó eleme az egész termelést megszakíthatja.
A békeidőben néhány tucat fegyver előállítására kialakított üzem nem feltétlenül képes évente több ezer rakétára átállni. Ehhez új gyártósorok, hosszú távú megrendelések, kiképzett munkaerő és biztos alapanyag-ellátás kell. A NATO ezért a haditervek mellett külön védelmi termelési programot fogadott el, amely a közös beszerzések, a gyártókapacitások és a szabványosítás növelését célozza.
A hadseregeknek azt is el kell dönteniük, hány rakéta birtoklása számít elegendőnek. Ötven rendkívül korszerű fegyver elegendő lehet egy büntetőcsapáshoz, de aligha egy hónapokig tartó nagy háborúhoz. A modern rakétaverseny ezért legalább annyira ipari, mint katonai kérdés.
Európa újra stratégiai mélységben gondolkodik
A kontinens évtizedeken át úgy viselkedett, mintha a háború legfeljebb távoli missziókban, korlátozott célokért és teljes nyugati technológiai fölény mellett zajlana.
A mélységi rakétaprogramok ennek a korszaknak a végét jelzik. Európa ismét arra készül, hogy egy konfliktusban ne csak a támadó ékeket próbálja feltartóztatni, hanem az egész mögöttes hadigépezetet fenyegetni tudja. Nem csupán légvédelmi rakétákat akar, amelyek megállítják a beérkező csapást, hanem olyan fegyvereket is, amelyek elpusztíthatják annak forrását.
A kontinens most tanul messzire ütni. A nehezebb feladat az lesz, hogy közben azt is megtanulja: mikor, milyen cél ellen és milyen politikai következmények vállalásával szabad ezt megtennie.