Az Arktisz, azon belül Grönland birtokbavételébe számosan belevágtak a történelem során. A sziget az amerikai felvásárlási tervek, az ügyetlen német meteorológiai háború és a kerékbe tört brit igények koszorújában továbbra is dán fennhatóság alatt van, mint autonóm terület.
Alig eszmélt fel a világpolitika a venezuelai elnökrablásból, az amerikai elnök legújabb nyilatkozataiban már másik korábbi tervének, Grönland megszerzésének elkerülhetetlenségét magyarázza. Donald Trump az amerikai területi igényeketnemzetbiztonsági okokkal indokolja mondván, hogy amennyiben az Egyesült Államok nem szerzi meg a szigetet, akkor majd más fogja.
A terület soha nem volt amerikai fennhatóság alatt, amióta említik, mindig norvég vagy dán birtok volt. Az első dokumentum, ami Grönlandot a norvég területek közé sorolja a Hákonar saga Hákonarsonar, azaz a IV. Haakon norvég király (1204-1263) uralkodásáról szóló középkori krónika. A sziget a napóleoni háborúkat lezáró 1814-es kieli béke óta különböző jogi keretek között – 1953-ig gyarmati státuszban – a dán korona fennhatósága alá tartozó terület.
Az amerikai elnök érvelését a szakértők túlzó és üres politikai narratívaként azonosítják, hiszen Dánia mellett az Egyesült Államok az egyetlen ország, amely katonailag igénybe veheti a területet: 1941-ben a dán kormány ezt átmenetileg azért engedélyezte, hogy az Egyesült Államok ideiglenesen katonai védelmet telepítsen a szigetre, mert a náci megszállás miatt Dánia képtelen lett volna megvédeni azt. Ekkor kezdték el felépíteni az első amerikai katonai támaszpontokat Grönlandon. Dánia 1940. április 9-i megszállását követően a britek is megpróbálták volna átvenni az ellenőrzést a stratégiailag fontos grönlandi kikötők felett, azonban az agresszív amerikai politika ezt nem hagyta.
A földjük fölött torzsalkodó nagyhatalmak szorításából a grönlandiaknak korábban úgy sikerült kibújniuk az észak- és dél-grönlandi seriffek ötleteinek és a grönlandi dán nagykövet rátermettségének köszönhetően, hogy egy húsz évvel korábbi törvény vészhelyzeti záradékára és a dániai náci megszállásra hivatkozva országukat autonóm területnek nyilvánították, és ideiglenesen függetlenítették magukat mindenkitől. Átmeneti amerikai katonai védőernyő alatt figyelmen kívül hagyták a náci ellenőrzés alatt lévő dán kormány utasításait, a kanadai és német hatalmi törekvéseket pedig megpróbálták aláásni.
A második világháború lezárása után, 1946-ban Truman elnök száz millió amerikai dollár értékű aranyért megvásárolta volna a szigetet, azonban az ajánlatot Dánia elutasította. Az akkori dán miniszterelnök az USA erőszakos területi igényeit akkoriban azzal tudta leszerelni, hogy politikai alkut kötött a nagyhatalommal: 1951-ben a két ország képviselői aláírtak egy szerződést, amelynek értelmében innentől fogva az Egyesült Államok katonai bázisokat üzemeltethet Grönlandon. Nem véletlen, hogy amikor 1955-ben Eisenhower elnök idején az amerikai vezérkar újból Grönland felvásárlását javasolta a külügyminisztériumnak, azt a választ kapták, hogy elmúltak azok az idők, amikor ez megvalósítható lett volna, a sziget megszerzésére irányuló kísérlet veszélyeztetheti az amerikai hozzáférés lehetőségét, és különben is, ez felesleges, hiszen Grönlandon „szó szerint szinte bármit megtehetünk, amit csak akarunk”.
A Grönlandon felhúzott amerikai katonai létesítmények közül a legfontosabb a korábban Thule légibázisnak, ma Pituffik Űrállomásnak nevezett katonai támaszpont, ami az amerikai légierő és űrhaderő legészakibb bázisa, ahol tavaly márcus végén a helyiek „Grönland nem eladó táblákkal” fogadták JD Vance alelnököt, Koppenhágában pedig tüntetéseken tiltakoztak az amerikai vizit ellen. A kormányzati szervezők, észlelve a helyiek ellenérzését, lemondták az alelnök indiai feleségének, Ushanak a programját, ami egyébként ez esetben is a second ladyk hagyományos, kulturális rendezvényekből álló körútja lett volna.
Miért fontos Grönland az Egyesült Államoknak?
A Pituffik támaszponton a NATO ballisztikus rakétaelhárító rendszert működtet, amelynek egy további lényeges funkciója, hogy a bázisra telepített berendezésekkel a katonai szövetség képes korábban észlelni egy esetleges rakétatámadást. Ez nagyban javítja az Egyesült Államok és a szövetség reakcióidejét egy északról érkező katonai légicsapás esetében. A létesítményt az Egyesült Államok 2020 óta űrmegfigyelő központként is használja.
Grönland partmenti vizeinek mélyén telekommunikációs kábelek húzódnak: ezek Japántól, Észak-Amerikán át Európáig érnek. A sziget legdélibb pontjáról a NATO képes ellenőrizni a GIUK-átjárót, ami az Atlanti-óceán Grönland, Izland és az Egyesült Királyság között húzódó, haditengerészeti szempontból kiemelt fontosságú térsége. Ez lehetővé teszi az összes áthaladó hajó és tengeralattjáró mozgásának követését, amivel a NATO garantálni tudja, hogy az orosz haditengerészet nem hajózhat ki az óceánra. A globális felmelegedés miatt a sziget jégsapkái olvadnak, amivel a sarkkör földrajza “mozgásba lendül”: új öblök, félszigetek, keletkeznek, és új hajózási útvonalak nyílnak meg, amelyek ellenőrzése stratégiai jelentőségű. A sarkköri vizeken elsősorban az orosz hadiflotta hajózik, kereskedelmi flottájával pedig Kína is egyre szívesebben használja ezeket az útvonalakat: az északi tengeri útvonalak ellenőrzéséért folytatott versenybe az Egyesült Államoknak is érdeke beszállni.
Donald Trump védelmi indítékai félmagyarázatok. A szakértők szerint a venezuelai gazdasági ambíciókhoz hasonlóan Grönland esetében is felmerülhet a biznisz. Fontos érv lehet, hogy Grönland Kína mellett az egyik legfontosabb lelőhelyük az elektromos-, autó- és technológiai iparban kulcsfontosságú ritkaföldfémeknek. Bányászható Grönlandon az akkumulátoriparban nélkülözhetetlen cink és grafit, titán és alumínium, arany és platina, a vegyiparban fontos ólom, sőt, energiahordozók, elsősorban kőolaj, földgáz, urán és szén.
Vannak olyan elemzők, akik tovább mentek Trump Grönland-ambícióinak értelmezésében: egyesek szerint az elnöknek egyedül azért kell a sziget, hogy más ne kaparinthassa meg, míg mások azt mondják, hogy az elnök eltökéltségét az fűti, hogy polgári foglalkozását tekintve ingatlanmágnás. Donald Trump a nemzetbiztonsági okok állandó hangoztatása mellett az utóbbi feltételezést is megerősítette mondván, Grönland megszerzése „pszichológiailag fontos a sikerhez”.
Ami a második Trump-adminisztráció kezdeti szakaszában a szakértőket megmosolyogtató retorikai húzás volt, az a venezuelai intervenció óta a világpolitikát meghatározó fenyegetés. Az újabban „Donroe-doktrinaként” emlegetett beavatkozó amerikai külpolitika értelmében ma elegendő indok az Egyesült Államok erőszakos fellépésére, ha biztonságpolitikai érdekeket hangoztat. Ennek ugyanakkor gátat szabnak a szembenállók érdekei és jogai, így a konkrét esetben a dán nemzetállami status quo, az Európai Unió, illetve a NATO kiállása Dánia mellett.
A napokban az Egyesült Államok érdekellentétre hivatkozva hatvanhat nemzetközi szervezet támogatását függesztette fel, és ezeknek a többsége nem ENSZ-szervezet. A Grönland-ügy kapcsán, illetve az amerikai elnök nyilatkozatai és a második Trump-adminisztráció NATO-politikája nyomán több szakértő azt feltételezi, hogy az amerikai kormány elkezdte kivezetni az USA-t a többi között az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéből is. Az európai politikusok, köztük a leginkább érintett dán miniszterelnök azzal vádolják Donald Trumpot, hogy az hátat fordított a NATO-nak. Ebből Donald Trump nem is csinál titkot: miután azt már bejelentette, hogy a szövetségen belül a vezető szerepet át akarja adni Németországnak, az amerikai elnök úgy fogalmazott január második hetében egy sajtótájékoztatón, hogy meglehet, az Egyesült Államoknak választania kell Grönland ellenőrzése és a NATO-szövetség között.
A korábbi amerikai elnökök Grönland-ambíciói
Nem Trump, és nem is Truman volt az első amerikai elnök, aki megpróbálta megszerezni Grönlandot. A szigetvásárlás ötletgazdája Andrew Johnson demokrata elnök külügyminisztere, William Henry Seward, aki azután kezdett lobbizni az arktiszi terjeszkedésért – és Grönland felvásárlásáért –, hogy az Egyesült Államok 1867-ben 7,2 millió dollárt adott Oroszországnak Alaszkáért. Seward fő érvei a grönlandi ásványkincsek voltak. Kézzelfogható ajánlat Grönlandra azonban nem született a kormányban, talán azért sem, mert Dánia teljesen elzárkózott attól, hogy eladja a területet.
1910-ben William Taft republikánus elnök diplomatáinak lobbitevékenysége is az ötlet szintjén maradt. Maurice Francis Egan koppenhágai amerikai nagykövet megpróbált előkészíteni egy komplex „földcsere-tervet”, amelynek keretében Grönlandot a Fülöp-szigetekhez tartozó legnagyobb egybefüggő földterület, a Mindanao-szigetért cserébe az Egyesült Államokhoz csatolták volna, azonban a dán külügyminiszter-helyettes azonnal elutasította a javaslatot. Mivel az első világháború és annak következményei lekötötték az amerikai külpolitika kapacitásait, a Grönland-kérdés évtizedekig lappangott, egészen Dánia náci megszállásáig, és az offenzíva farvizén felúszó brit és kanadai törekvésekig.
Kik sültek fel az Arktisz meghódításával?
Az Arktiszt, köztük Grönlandot az Egyesült Államok mellett többen megpróbálták feltérképezni, majd „megszállni”, azonban elsősorban a környezeti viszonyok miatt kevesen értek célba, az expedíciók jelentős része elbukott. A felfedezők első generációjával, többek között a holland Barentssel, a dán Beringgel, vagy az orosz Fedot Alekszejevvel és Szemjon Gyezsnyovval szemben a legtöbben nem fedeztek fel semmit, és nem is tértek vissza, vagy ha a legénység egy része életben is maradt, a vállalkozás rengeteg emberáldozattal járt.
Elvérzett többek között az Északnyugati átjáró feltérképezésére indított két brit felfedező-út, a Knight (1721) és Franklin-expedíció (1845). Az utóbbiról a kutatók már azt is kijelentették, hogy az útnak indult két hajó 129 fős legénysége nem egyszerűen kihült, hanem hosszan szenvedett. Többek között ólommérgezésben, cinkhiányban, skorbutban is, mindennek tetejébe pedig azt is valószínűsítették, hogy a haldokló legénység körében a kannibalizmus is felütötte a fejét.
Az orosz expedíciók közül többnek nyoma veszett: a többi között a nemlétező Szannikov-szigetek feltérképezésére indított 1900-es felfedezőút, tizenkét évvel később az Északi-tengeri út hajózhatóságát feltérképező orosz Bruszilov-expedíció és ugyancsak 1912-ben a Spitzbergákon lévő ásványkincsek feltárására indított Rusanov-expedíció is.
Mindezek sorában óriási szenzáció volt, amikor 1888-ban a norvég Fridtjof Nansen és ötfős csapata síléccel szelte át Grönlandot, és túl is élték az utat.
Náci próbálkozások az észak-atlanti meteorológiai háborúban
A második világháború alatt az amerikaiak mellett a britek és a németek is megpróbálták megszerezni Grönlandot, a többi között azért, hogy időjárási adatokat gyűjthessenek, hogy aztán azokat katonai céljaikra fordíthassák. A harcoló felek a meteorológiai információk segítségével stratégiai előnyt tudtak szerezni: a hajókonvojok útvonalait hatékonyabban lehetett megszervezni, a partraszállásokat vagy a hágókon való átkelést pedig át lehetett ütemezni. Ennek ékes példája, hogy James Stagg brit meteorológus figyelmeztetésére egy nappal elhalasztották a D-Dayt.
1942 és 1944 között a németek négy titkos meteorológiai állomást telepítettek vagy foglaltak el a keleti parton. Ebből csak kettőben zajlott sikeresen a munka. Kettőt a grönlandi parti őrség még az előtt leleplezett, hogy a németek a helyszínen valóban telepíteni tudták volna a meteorológiai berendezéseket. A Hanza-öbölben található német Holzauge meteorológiai állomás lelepleződésekor a parti őrök a náci telepítőtiszteket olyan vehemenciával kezdték üldözni, hogy azok kénytelenek voltak hátrahagyni felszerelésüket és szánhúzó kutyáikat, majd felgyújtani az általuk elfoglalt Eskimonæs meteorológiai állomást. A grönlandiak amerikai segítséggel két másik nácik által megszállt állomást lebombáztak, egy negyediket pedig hajókról rohamoztak meg, hogy aztán elfogják az ott dolgozó német meteorológusokat.
A náci Németország próbálkozott időjárási adatokat szerezni az Osztrák-Magyar Monarchia egyetlen arktiszi expedíciója során felfedezett, 191 szigetből álló és orosz fennhatóság alatt lévő Ferenc József-földön (1873) is. A Schatzgräber-hadművelet azonban balul sült el, mert az expedíció során a tízfős legénység egy jegesmedve húsát nyersen, tatárbifsztekként elkészítve ette meg. A legénységből kilencen betegek lettek, hét katonának magas láza és komoly izomfájdalmai voltak, ráadásul az expedíció tudományos vezetője, Walter Dress beszámíthatatlan állapotba került. Minderről rádión keresztül értesülve az oslói egészségügy megállapította, hogy a legénységet sújtó „ételmérgezés” trichinellosis lesz, ami egy paraziták által terjesztett betegség.
Mivel a jéghelyzet miatt reménytelen lett volna a tengeren evakuálni a legénységet, a betegeknek azt a feladatot adták, hogy készítsenek egy 1600 méter hosszú leszállópályát, amiből azonban csak 650 métert építettek meg, majd miután ezt látva az első repülőgép pilótája le sem szállt a kifutóra, egy másodiknak kellett bevégeznie a küldetést, és ki is mentette a legénységet. Wilhelm Dege, az expedíción résztvevő német geográfus naplója szerint mindegyikük felépült a betegségből.