A hazatérésre áhítozó száműzött ajatollah fűt-fát ígért Amerikának, hogy vegye le a kezét a Sahról, engedje őt hazatérni, és cserébe kap egy barátságos és békés Iránt. Az első ajánlat teljesült, a második már kevésbé.
1979. január elején Ruhollah Khomeini ajatollah – az iráni Iszlám Köztársaság későbbi megalapítója, aki az Egyesült Államokat „Nagy Sátánnak” nevezte – titkos üzenetet küldött Washingtonnak. Az ezután elindult átverés-sorozat főbb egyes részleteit az amerikai hírszerzés nagyjából már nyilvánosságra hozta, de néhány tétel azóta is titkos, vagy egyszerűen csak rejtélyes.
Különösen azok a pszichés és tudati okok nem világosak, hogy Jimmy Carter miért ült fel végül Khomeini ígéreteinek, és miért nem vette észre, hogy ezzel olyan fejezetet nyit a Közel-Közép-Kelet történetében, amit az Egyesült Államok később már nem tudott befolyásolni - miként azt napjainkban is látjuk. Miként nem ismerte fel azt sem, hogy olyan folyamatot enged útjára, ami végül saját magát is elsodorta, így 1948 óta egyike lett azon kevés amerikai elnököknek, akik első mandátumuk után megbuktak.
Carter akkoriban úgy gondolhatta, hogy érti és irányítja a Közel -Kelet folyamatait
1978 szeptemberében az amerikai elnök hozta tető alá az egyiptomi-izraeli szerződést (a Camp David-i egyezményt) Anvár Szadat és Menáchem Begin között, amitől tartós békét várt. A hármas kézfogást Szadat és Begin Nobel-békedíja, sőt még egy színdarab is megünnepelte, Carter pedig befejezett tényként közölte, hogy „ezzel lezártuk a háborúk korszakát a véres hadszíntéren”.
A hangulatot kihasználva, a békülékeny szakaszban a száműzetésben élő Khomeini titkos egyezséget ajánlott a Carter-kormányzatnak
A iszlamista iráni forradalmi mozgalom dacos vezetője azt üzente Washingtonnak, hogy „az iráni katonai vezetők hallgatnak rátok, de az iráni nép az én parancsaimat követi”. Ha Jimmy Carter elnök az iráni hadseregre gyakorolt befolyását felhasználja, az utat nyithatna a hatalomátvételének, és megnyugtatná a nemzetet, javasolta Khomeini. Így a stabilitás helyreállítható, miközben Amerika érdekei és polgárai Iránban védve lennének.
Mindezek előfeltétele az volt, hogy Amerika áruja el és hagyja cserben Reza Pahlavi iráni uralkodót, akinek pozíciója folyamatosan destabilizálódott. A kaotikus helyzetben a tüntetők összecsaptak a csapatokkal, az üzletek zárva voltak (a bazár bezárt), a közszolgáltatások szüneteltek. A sztrájkok szinte teljesen leállították az olajáramlást, veszélyeztetve a létfontosságú nyugati érdekeket.
A vezérkar is erodálódni kezdett, miközben függősége az amerikai fegyverektől és tanácsadóktól még létezett. Carter megbízottja, Robert Huyser tábornok állandó ingajáratban volt Washington és a teheráni hadvezetés között, ami erősen nyugtalanította Khomeinit.
Erről persze az ajatollah is rendszeresen értesült teheráni kádereitől a vezérkarban és a hírhedt SAVAK titkosszolgálatban, és ez növelte köreiben a sürgősség érzetét, attól tartva, hogy ha a sah rendszere visszaerősödik, a történelmi lehetőség elszáll. Attól féltek, hogy a sahot az USA gazdaságilag kisegíti, az iszlamista erőket felszámolják és a forradalom feltételei megszűnnek.
Ezekről a veszélyekről győzték meg Khomeinit az elszigetelt francia falucskába érkező hazai hírek, melyekkel a CIA titkos megbízottja látta el, orvosán és legközelebbi tanácsadóján, Ebrahim Yazdin keresztül. Ugyanakkor az értesülésekből azt is kiolvasható volt, hogy az amerikai vezetés megosztott, bizonytalan, és erősek még a köreikben az iszlamizmus elleni fenntartások.
Maga a főpap ügyelt arra, hogy soha ne kerüljön személyes kapcsolatba az amerikaiakkal, mert azt a hívei árulásnak tartották volna. Miközben az USA-val alkudozott, fenn kellett tartania az iszlám forradalom egyedüli képviselőjének arculatát.
Khomeini félt az ideges hadseregtől, mert egész addigi élete, korábbi bebörtönzése és száműzetése meggyőzte arról, hogy a monarchista felső vezetés változatlanul gyűlöli őt. Ezért Huyser egyik látogatása után olyan személyes hangú üzenetet küldött a Fehér Háznak, hogy ne essenek pánikba egy 37 éves stratégiai szövetséges - vagyis a sah - elvesztése miatt, és biztosította az amerikaiakat, hogy ő is a barátjuk lesz, az USA-t nem éri kár, és a feszültségek eloszlanak.
Addigra egyre szélesebb konszenzus alakult ki az amerikai nemzetbiztonsági bürokrácián belül, hogy végül is üzletelhetnek az ajatollahhal és belső körével
„Véleményem szerint a legjobb, ami ebből adódhat, egy katonai puccs Bahtiar ellen, majd egy megállapodás a hadsereg és Khomeini között, amely végül megbuktatja a sahot a hatalomból” – írta David Aaron nemzetbiztonsági tanácsadóhelyettes főnökének, Zbigniew Brzezinskinek 1979. január 9-én.
Brzezinski pesszimista volt, mert álnoknak tartotta Khomeinit, és tartott félt, hogy egy iszlamista hatalomátvétel ártani fog Amerikának és a Nyugatnak. Ezzel szemben Cyrus Vance külügyminiszter a sah helyzetének külső-belső tarthatatlanságára figyelmeztetett, mert uralma során elveszítette korábbi befolyását és népszerűségét a szövetségesek körében is.
A Vance-kör, de a CIA is úgy gondolta, hogy üzletelni a mudzshedinekkel, a fegyveres vallási fanatikusokkal is lehet, viszont ha ragaszkodnak Pahlavihoz, az polgárháborúhoz vezethet Iránban, a lehető legrosszabb következményekkel.
Ebben a hangulatban érkezett meg Khomeini újabb üzenete, amely szerint „látni fogják, hogy nem vagyunk különösebben ellenségesek az amerikaiakkal” – és megígérte, hogy az általa létrehozott Iszlám Köztársaság „humanitárius lesz, amely az egész emberiség békéjének és nyugalmának ügyét szolgálja”, a zsidókat is beleértve.
Két nappal később Carter elnök elszánta magát, és azt üzente vissza az egyre depressziósabb és ráadásul rákbeteg sahnak, hogy legjobb lenne, ha távozna.
Reza Pahlavi értett a szóból, hiszen jól emlékezhetett arra, hogy őt magát is a CIA helyezte hatalomba az 1953-as "Ajax-művelet" során. Felismerve, hogy Amerika támogatása elfogyott, végül Törökországba utazott „pihenésre”, ahol nem sokkal később el is hunyt.
Az uralkodó hátra hagyta a népszerűtlen Bakhtiar miniszterelnököt, és még inkább az egyre zavarodottabb félmilliós hadsereget, amelynek katonái kezdtek átszivárogni a vallási radikálisok oldalára. (Magát a miniszterlnököt 1991-ben, Párizsban ölte meg egy iszlamista merénylet, mint a sah utolsó ismert és hűséges hívét.)
Az ajatollah végső üzenete Washingtonba valójában egy két hétig tartó közvetlen tárgyalás csúcspontja volt legbizalmasabb embere és az Egyesült Államok kormányának franciaországi képviselője között. Ez készítette elő Khomeini biztonságos visszatérését Iránba és gyors hatalomra jutását.
A forradalomról szóló hivatalos narratívában az imám bátran dacolt az Egyesült Államokkal, és legyőzte "a Nagy Sátánt", szót sem ejtve a kérésekről és alkudozásokról
miközben az kétségbeesetten igyekezett hatalmon tartani a sah-ot.
A dokumentumok azonban azt mutatják, hogy Homeini sokkal jobban elkötelezett volt az Egyesült Államok iránt, mint azt bármelyik kormány valaha is beismerte. A főpap helyesen ismerte fel és használta ki, hogy a sah rendszere megrendült, héy hogy ígérgetésekkel és hízelgéssel át tud lépni a holdponton. Az ajatollah ahelyett, hogy szembeszállt volna Amerikával, udvarolt a Carter-kormánynak, csendes jeleket küldve arról, hogy párbeszédre vágyik, majd a potenciális iszlám köztársaságot az amerikai érdekek számára nyitottnak állította be.
Végül Washington - jobb híján - ezt el is hitte
A Carter-kormányzat korábbi tisztviselői a mai napig azt állítják, hogy Washington – annak ellenére, hogy élesen megosztott volt a teendők menetét illetően – szilárdan kiállt a sah és kormánya mellett. A későbbi fejlemények ezt nem igazolják vissza.
A dokumentumok azonban árnyaltabb amerikai viselkedést mutatnak be a színfalak mögött. Mindössze két nappal azután, hogy a sah elhagyta Teheránt, az Egyesült Államok közölte Khomeini küldöttjével, hogy – elvileg – nyitottak az iráni alkotmány megváltoztatásának ötletére, ami gyakorlatilag a monarchia eltörlését jelentené. Emellett kulcsfontosságú információkat adtak adtak az ajatollahnak, és az iráni katonai vezetők kezdhettek idegeskedni nem csak a politikai jövőjüket, de a puszta életüket illetően is.
Ami négy évtizeddel ezelőtt Amerika és Khomeini között történt, nem pusztán diplomáciai történelem. Az Egyesült Államok azon vágya, hogy megállapodásokat kössön az Iráni Iszlám Köztársaság pragmatikus elemeivel, a mai napig tart, sikertelenül. Mint ahogy Khomeini határozottan Amerika-ellenes öröksége is, miként a jelen napokban láthatjuk.
Az első jéghideg zuhany
Alighogy Khomeini visszatért Iránba, a beíért békés átmenet helyett véres bosszú és leszámolás kezdődött. A nem megbízhatónak vagy árulónak tartott katonatiszteket hármasával lőtték agyon a toronyházak tetején, majd a mélybe vetették őket. Az utcákon válogatás nélküli terror lett úrrá, majd elérkezett Amerika megalázása is a nagykövetség megszállásával és a túszejtésekkel. A dráma részleteiről korábbi cikkünkben beszámoltunk.
A követségfoglalás megoldása lehetetlen feladatnak bizonyult Jimmy Carter számára, aki pedig katonai akcióval is próbálkozott, de eredménytelenül. Ráadásul beköszöntött asz elnökválasztási kampány, aminek fő témája Irán és a túszok lettek, amit Carter az utolsó napokban elrendezett, de annak diadalát már választási ellenfele, Ronald Reagan zsebelte be. Így lett egy jónak ígérkező ötletből katasztrofális kudarc a legrosszabbnak tartott amerikai elnök számára.