A történészek máig kutatják a 45 éve kirobbant válság lefolyását. A túszdráma nem csak az amerikai-iráni kapcsolatok végzetes megromlását hozta, hanem lefékezte a közel-keleti viszonyokat, amelyek előtte a megbékélés felé indultak el.
HIRDETÉS
Máig sem teljesen tisztázott, hogy ki tervezte meg és rendelte el a teheráni amerikai nagykövetség megrohanását, elfoglalását és a diplomáciai alkalmazottak túszul ejtését 1979 november 4-én. Egyes visszaemlékezések spontán népharagról beszélnek, mások viszont gondosan kitervelt akciót emlegetnek.
Az elemzésekben közös az, hogy a követségfoglalás fő motívuma az Egyesült Államok elleni bosszú és megalázás volt, amiért Washington fél évszázadon át támogatta az ország előző urának, Reza Pahlavi sahnak a rendszerét, melyet népelnyomónak és az iszlám értékek meggyalázójának tartottak, és mélységes gyűlöletet tápláltak vele szemben.
A franciaországi száműzetésből februárban hazatért 77 éves Ruhollah Khomeini ajatollah éles hangú írásai és szónoklatai folyamatosan szították a közhangulatot az „amerikai Sátán” ellen. Ugyíanakkor nincs megbízható adat arra nézve, hogy ő maga adott volna parancsot a követség megtámadására.
A felszínen csak az volt látható, hogy a vallási vezetőt feltétel nélkül támogató radikális egyetemisták csoportja rontott be a külképviseletre, akiket buszokon a helyszínre szálított tömeg követett, ami a spontaneitással szemben a szervezettségre utal.
A rajtaütés hangadói között olyan személyek voltak, akik később az iráni hadsereg és a Forradalmi Gárda vezetőivé léptek elő. A támadók között azonosították az akkor még főiskolás Mahmúd Ahmadinezsádot is, akit később kétszer is az Iráni Iszlám Köztársaság elnökének választottak.
A követségfoglalók legfőbb követelése az volt, az USA adja ki Iránnak az Amerikába menekült egykori uralkodót, hogy népi bíróság ítélkezhessen felette az iráni nép ellen elkövetett bűneiért. Jimmy Carter amerikai elnök a kérést elutasította, és engedélyezte a sah távozását Egyiptomba, ahol 1980 nyarán végzett vele elhatalmasodott rákbetegsége.
A hosszúra nyúló válságot tetézte, hogy annak második szakaszában tört ki az Irak és Irán közti háború, amelyet a teheráni rezsim az USA újabb kísérletének tartott a forradalom megroppantására, és ezzel az ügy végleg összekuszálódott.
A kaotikus állapotokat súlyosbította, hogy 1979 decemberében a Szovjetunió offenzívát indított a szomszédos Afganisztán ellen. Ez újabb negatív dimenziót nyitott a térségben, és olyan terrorszervezetek létrejöttét hívta elő (al-Kaida, Talibán, Hamász), melyek mindmáig a térség destabilizáló tényezői.
A válság 1980 elején érte el a tetőpontját, miután a túszokat diplomáciai úton nem sikerült kiszabadítani, és Washington erőszakos eszközökhöz nyúlt. Carter elnök tavasszal utasította a Pentagont, hogy kíséreljenek meg egy mentőakciót Operation Eagle Claw kódnév alatt, felvonultatva a USS Nimitz anyahajót és az amerikai flotta több egységét is.
Az 1980 április 24-i sikertelen kísérlet nyolc amerikai katona halálát okozta, miután az egyik helikopter egy szállítógépbe csapódott. Sivatagi homokvihar vakította el a szárazföldi kommandósokat is, akik kénytelen voltak visszavonulni a küldetésből.
A kudarcba fulladt akció miatt Cyrus Vance amerikai külügyminiszter lemondott posztjáról, ami tovább rontotta a diplomáciai megoldások kilátásait.
A krízis során a Fehér Ház az amerikai média példátlan nyomása alá került, ami napról-napra rombolta az elnök tekintélyét. Emlékezetes a CBS News veterán híradósának, Walter Cronkite-nak a napi jelentése, amely minden adás végén megemlítette, hogy hányadik napja megoldatlan a túszválság, tudatosan növelve a pressziót a Fehér Házra, hogy tegyen végre valamit.
A helyzet megoldatlansága és Carter tehetetlensége nem csak a washingtoni kormányt, de a Demokrata Pártot is meggyöngítette, hiszen a krízis az 1980-as elnökválasztási kampány idejére esett
A korabeli közvéleménykutatások és elemzések alapvetően a teheráni kudarcnak tulajdonítják Jimmy Carter pusztító vereségét Ronald Reagannel szemben, ami a legnagyobb arányú volt a 20. században (489-49).
Ezzel meg is torpant a korábban beindult közel-keleti enyhülési folyamat, ami sok tekintetben Carter nevéhez fűződött, de Teherán után 20 évig lekerült a napirendről.
Az iraki csapásoktól meggyöngült Irán - érzékelve a választást nyert Ronald Reagan hajthatatlanságát a túszok ügyében - végül tárgyalóasztalhoz kényszerült. Algéria közvetítésével viszonylag gyorsan sikerült elérni, hogy a túszokat az új elnök eskütételével egy napon engedjék vissza az Egyesült Államok őrizetébe, ami Reagan népszerűségét az egekbe emelte.
Ugyanakkor a Khomeini-rezsim is erősödött a válság nyomán, mert a 444 nap azt bizonyította, hogy az új hatalom képes tartósan ellenállni a nyugati nyomásnak és a katonai beavatkozásnak.
Nem ez volt az első bosszúterv
A novemberi túszejtés nem az első kísérlet volt, mert már februárban történt behatolás a követségre, ahonan elraboltak egy amerikai tengerészgyalogost. Akkor még viszonylag könnyebben sikerült az esetet tárgyalásokkal megoldani, és a halálra ítélt Kenneth Kraust kimenteni. Hat diplomatát, akik nem voltak az épületben a támadás idején, de az országban rekedtek, a CIA és a kanadai titkosszolgálat januárban kimentette.
Egy szeptemberi újabb rajtaütés terve nem jutott el a megvalósításig, mert a szervezkedő radikális iszlamista diákok nem tudtak megegyezni abban, hogy az amerikai vagy a szovjet követséget, vagy esetleg mindkettőt szállják-e meg, mivel egyaránt sátáni ellenségként kezelték az akkori két vezető világhatalmat.
A bizonytalankodás közepette azt az utasítást kapták Khomeini ajatollahtól, hogy tegyenek le az akcióról. A szovjet követség megtámadásának gondolatáról Jasszer Arafat palesztin vezető beszélte le az ajatollahot.
Ennek ellenére az egyetemisták folyamatos megfigyelés alatt tartották az amerikai követséget, és viszonylag pontos képük volt a védelem pozícióiról és az őrségváltások időpontjairól, amit a novemberi támadás során fel is használtak.
Ekkor már Khomeini is nyilvánosan támogatta és „második forradalomnak” nevezte a támadást, a nagykövetséget pedig amerikai kémbarlangként emlegette. Ezt a tézist később igyekeztek igazolni azokkal a dokumentumokkal, melyeket a követségen foglaltak le, és szerintük az USA destabilizáló törekvéseit leplezték le Iránban és a térségben.
A dokumentumok kutatása olyan alapos volt az épületben, hogy még az iratdarálókból kiszedett maradványokat is összeillesztették.
A foglyokat rendszeresen és nyilvánosan megalázták és töbször mutogatták őket bekötött szemmel az iráni médiában, de komolyabb fizikai sérelmet nem szenvedtek
A novemberben elfogottakat nagyon rideg körülmények között és egymástól szigorúan elkülönítve tartották. Verések és kisebb bántalmazások történtek, de senki nem szenvedett maradandó sérülést. Az algériai tárgyalások idején jutottak először melegvízhez és higiéniai eszközökhöz.
A fogság során a túszok állandó pszichikai nyomás alatt sínylődtek, többször meghallgatva a fenyegetéseket, hogy élve megfőzik vagy darabokra szabdalják őket. Két fogoly öngyilkosságot kísérelt meg, négyen pedig szökéssel próbálkoztak, de sikertelenül.
Az algériai megállapodás után 56 túsz érkezett a németországi Wiesbaden katonai bázisra, ahonnan orvosi felülvizsgálat után hazatérhettek.