Irán hetek óta forrong, de vajon összesűrűsödött-e az a kritikus társadalmi töréspont, amely a zárt rendszer összeomlását elindíthatja – vagy a rezsim újra átvészeli a válságot? Eközben Donald Trump beavatkozási terveket mérlegel.
A jelenleg leginkább izgalmas kérdés az, hogy a fegyvertelen lázongó tömegek számíthatnak-e külső támogatásra, és egyáltalán elfogadnák-e az Egyesült Államok (vagy netán Izrael) beavatkozását a javukra.
A The New York Times úgy tudja, hogy Donald Trumpot tájékoztatták az Irán elleni katonai csapások új lehetőségeiről, és az elnök komolyan fontolgatja is a lépéseket, válaszul az iráni rezsim erőszakos fellépésére a tüntetőkkel szemben, mint azt korábban jelezte is.
A Fehér Házi források szerint a lehetőségek között nem-katonai célpontok megtámadása is szerepel, de bármilyen esetleges döntés előtt a vezérkar időt kér, mert a bonyolult műveleteket nem lehet sebtében elvégezni.
Itt meg kell jegyezni, hogy a tágabb körzetben több mint egy tucat országban állomásoznak amerikai erők, és a régió legnagyobb támaszpontja, az Al Udeid légibázis Katarban közvetlenül Irán hatótávolságán belül van. Bahreinben az ötödik flotta, Kuvaitban és más Öböl-államokban is jelentős csapásmérő kapacitások állnak készenlétben, köztük B-2 stratégiai bombázók és F-35 lopakodó vadászgépek. A brit fennhatóság alatt álló Diego Garcia-i támaszponton is várakozik 3 darab B-2 gép.
Nyitott kérdés, hogy a teheráni vezetés kivárja-e az amerikai elnök döntését, és ahhoz igazítja majd a lépéseit, vagy megelőző cselekvésre szánja el magát, és még a beavatkozás előtt keményíti vagy be is fejezi a belső rendfenntartást.
A külső beavatkozás a jelen folyamatban korlátozott értékű lehet. Az Egyesült Államok nyílt katonai támogatása a rezsim narratíváját erősítené, és nacionalista érzületeket válthat ki. A reális eszköztár inkább a pénzügyi nyomás és a technológiai korlátozások, de ezek lassan hatnak, és nem forradalmi katalizátorok, mert az kontraproduktív lehet, tovább növelve az áldozatok számát..
A beavatkozás ugyanakkor növelné az eszkalációs kockázatot Izrael irányába. Azért, mert a rezsim történelmileg hajlamos külső konfliktussal levezetni a belső feszültségeket, különösen ha a túlélését fenyegetve érzi. Viszont egy újabb iráni-izraeli ütésváltás, fél évvel a júniusi háború után áttekinthetetlenné tenné a jelenlegi konfliktust, és nem feltétlenül a lázadók javára.
Mi várható Trump döntéséig, és melyek a múlt tapasztalatai?
Iránban a tiltakozás nem rendkívüli állapot, hanem vissza-visszatérő ciklus. A rendszer lassan már ötödik évtizede periodikusan szembesül a társadalmi elégedetlenséggel, a gazdasági sokkokkal, a generációs és legitimitási válságokkal. Ezért minden esetben újra felmerül a kérdés: mikor válik a lázadás rendszerváltóvá, és mikor marad lokalizált krízis?
47 év során eddig minden esetben az utóbbi történt: a papi rezsim bevetette teljes erőszakszervezetét, leverte vagy kifárasztotta az ellenállást, majd irgalmatlanul megtorolta a lázadást.
1988-ban, az Irán–Irak háború lezárása után, egy sikertelen fegyveres betörés ürügyén a rezsim tömeges politikai tisztogatást hajtott végre a börtönökben és a társadalomban. Néhány hét alatt több tízezer politikai foglyot végeztek ki a gyorsított „vallási bizottsági” eljárások után. Az egyik ilyen vérbíróságnak az előző köztársasági elnök, Ebrahim Raiszi is a tagja volt.
A cél nem csak a megtorlás és a bosszú volt, hanem legalább ennyire a jövőbeli lázadások megelőzése. A traumák hosszú időre megfagyasztották a nyílt politikai szerveződéseket, és világossá tették a társadalom számára, hogy a rendszer végső esetben a korlátlan erőszakot is legitimnek tekinti önmaga védelmében.
A 2022-es „Woman, Life, Freedom”, azaz a hidzsáb elleni tiltakozásként induló kulturális lázadás leverése ugyanennek a hatami logikának a modern változatát mutatta be. A Mahsa Amini halála után kibontakozó tiltakozások országosak voltak, generációkon és társadalmi rétegeken íveltek át, és nyíltan megkérdőjelezték a papi rend egyik morális alapkövét. A rezsim kezdetben taktikai bizonytalanságot mutatott, majd fokozatosan visszatért a bevált recepthez: célzott letartóztatások, példát statuáló ítéletek, halálos erőszak, információs elszigetelés, és a mozgalom vezetőinek szisztematikus szétzilálása következett.
Bár a tiltakozás máig ható nyomot hagyott, de politikai áttörést nem ért el. Nem tudta megbontani a biztonsági apparátus kohézióját, és nem alakult ki tartós és szervezett ellenállási struktúra sem.
Mindkét eset arra mutat rá, hogy amikor a rezsim a túlélését érzi fenyegetve, nem a fokozatos reformlogikában gondolkodik, hanem a megelőző erőszakban, elrettentésben és intézményes félelemtermelésben. Ez eddig minden alkalommal elegendő volt ahhoz, hogy a lázadások lokalizált válsággá zsugorodjanak, ne pedig rendszerváltó folyamattá.
A jelenlegi okok erősek és sokrétűek, de vajon elegendőek-e?
A mostani hullám a felszínen gazdasági természetű - infláció, a nemzeti valuta drámai leértékelődése, a szankciós nyomás okozta torzulások, pusztító energia- és vízhiány, és főként a középosztály elnyomorodása. Ezek önmagukban veszélyesek egy autoriter rendszerre, mert elérkezhet egy pont, amikor a gazdasági frusztráció átalakul legitimációs kérdéssé, és a társadalom már nem csak jobb életfeltételeket, hanem másfajta politikai rendet kezd elképzelni.
Az optimista forgatókönyvek már a berlini fal leomlásának pillanatához hasonlítják a formálódó helyzetet, de figyelmen kívül hagyják, hogy az NDK megroppant vezetése nem vetette be rendszerének teljes erejét a folyamat megállítására, és a megegyezéses utat választotta. Teherán esetében viszont minden eddigi tapasztalat arra mutat, hogy a papi rendszer nem adja olcsón a bőrét.
Az átalakulás igénye már évek óta látványosan megmutatkozik, mert a fiatal generáció számára a forradalmi iszlám nyelve nem jelent erkölcsi horizontot, hanem csak adminisztratív kényszert. Ugyanakkor tévedés lenne azt gondolni, hogy a vallási befolyás eltűnt, mivel jelentős mobilizáló ereje maradt a mélyen hívő tömegekben, akiket a hatalom képes szembe fordítani a változást követelőkkel. A fejkendő-forradalom idején például szervezetten vitték utcára a konzervatív női bázist, amely demonstrációkon vette védelmébe a kötelező hidzsábot, a „morális rendet” és ezzel magát a teokratikus államot.
A rendszer merev és erőszakos ideológiája bürokratikus formalitássá vált, miközben a társadalom kulturálisan, információs értelemben és életstílusában - például a fogyasztásban - már rég túllépett rajta. Ezért a tiltakozás nem pusztán megélhetési lázadás, hanem posztiszlamista tendencia is, ami a lényege nem feltétlenül vallásellenes, de egyértelműen a teokratikus (papi vezetésű) államrend ellen irányul.
Mi kell egy sikeres rendszerváltó forradalomhoz?
A történelem azt mutatja, hogy az elégedetlenség – még ha tömeges és látványos is – önmagában nem dönt meg rendszereket. A forradalomhoz három feltétel egyidejű teljesülése szükséges: hiteles politikai vezetés és széles körben ismert, elfogadott politikai program; országos szervezeti infrastruktúra; valamint a hatalom erőszakmonopóliumának megbillenése. Iránban jelenleg egyik sem teljes.
E feltételek bármelyikének hiánya sorra termelte ki a bukott forradalmakat a modern történelemben. Az 1905-ös orosz forradalom tömeges, országos megmozdulás volt, de nem rendelkezett egységes politikai vezetéssel és koherens programmal. A munkássztrájkok, parasztfelkelések és liberális reformkövetelések egymás mellett léteztek, de nem olvadtak össze kormányképes alternatívává. A cári hatalom erőszakapparátusa egységben maradt, és részleges engedmények után fokozatosan visszaállította a kontrollt.
A 2011-es egyiptomi forradalom ezzel szemben képes volt megbuktatni a formális vezetést, de nem rendelkezett stabil intézményi infrastruktúrával és közmegegyezéses politikai tervvel az átmenetre. A hadsereg megtartotta az erőszakmonopóliumot, és rövid időn belül visszaszerezte a politikai kezdeményezést, miközben a civil politikai erők töredezettek és szervezetlenek maradtak.
A 2019-es hongkongi tiltakozások a modern digitális mobilizáció mintapéldái voltak, tömeges részvétellel, nemzetközi figyelemmel és magas társadalmi támogatottsággal, de hiányzott belőlük az erőszakmonopólium megbillentésének reális lehetősége. A mozgalom nem tudta áttörni a kínai állam biztonsági és politikai kontrollját, és fokozatos represszióval leszerelték.
E példák közös tanulsága, hogy a tömeg önmagában még nem hatalom, hanem csak lehetőség
A belső tiltakozásoknak nincs egységes vezetése. A spontán hálózati mobilizáció képes tömegeket utcára vinni, de nem tud tárgyalni, stratégiát alkotni, vagy hatalmi alternatívát felmutatni. A sztrájkok időszakosak, országosan nem koordináltak, és szervezésük is egyre nehezebb.
Ebben a vákuumban újra és újra felmerül a „külső vezető” gondolata. Reza Pahlavi, az 1979-ben elmenekült sah fia monarchikus szimbolikával, nyugati kapcsolatrendszerrel és mérsékelt retorikával próbál politikai alternatívát kínálni. Valós támogatottsága azonban Iránon belül nehezen mérhető, és minden jel szerint korlátozott. A monarchia emléke a városi középosztály egy részében talán még nosztalgikus, de a társadalmi többség szemében egy történelmileg lezárt fejezet. Pahlavi karizmája inkább a médiatérben létezik, mint az intézményes politikában.
Egy másik gyakran emlegetett név Masih Alinedzsad – a hajában mindig virágot viselő, francia Becsületrenddel is elismert aktivista más típusú legitimitást képvisel, ami erkölcsi, szimbolikus és emberi jogi. Alinedzsad széles körben képes globális figyelmet generálni, de aligha alkalmas politikai koalíciót szervezni egy töredezett társadalomban. A perzsa diaszpóra amúgy is korlátokkal küzd, mert egészen más információs térben él, és gyakran túlbecsüli saját befolyását a belső társadalmi folyamatokra.
Kérdés az is, hogy az iszlám alapú társadalom vajon elfogadna-e vezetőként egy nőt, noha akadt már erre példa, így Benazir Bhutto (Pakisztán), Khaleda Zia (Banglades), Tansu Çiller (Törökország) vagy Megawati Sukarnoputri (Indonézia) esetében.
A rezsim ezzel szemben nem ideológiai állam, hanem biztonsági-gazdasági konglomerátum. Az Iszlám Forradalmi Gárda nem pusztán katonai szervezet, hanem párhuzamos gazdaság, logisztikai hálózat, informális patronázsrendszer és politikai döntéshozó központ. A Baszidzs és a rendőri struktúrák tömeges kontrollra alkalmasak, a reguláris hadsereg pedig történelmileg távol maradt a belpolitikai beavatkozástól, és nem mutat szervezett dezertálási hajlandóságot. A rendszer megtanulta, hogyan kell szelektív represszióval, időszakos engedményekkel és információs kontrollal túlélni.
Az elmúlt negyed évszázad nagy megmozdulásai mind ezt igazolják. Az 1999-es diáktiltakozás elitkoordináció hiányában kifulladt. A 2009-es Zöld Mozgalom tömeges volt, de nem tudta megbontani a biztonsági apparátus egységét. A 2017–18-as és a 2019-es gazdasági lázadások széles társadalmi bázisúak voltak, de politikailag amorfak. A 2022-es „Woman, Life, Freedom” mozgalom kulturálisan mélyre hatolt, de intézményi áttörést nem ért el. A kudarc oka minden esetben az volt, hogy a társadalmi energia nem találkozott hatalmi repedéssel.
Ám ha mégis bekövetkezne egy rendszerszintű megbillenés, az utórezsim-forgatókönyvek nem egyértelműen liberálisak. Elképzelhető egy elitpaktum és kontrollált átmenet, de ugyanígy a nyílt katonai uralom, vagy egy puha autoriter, nacionalista modell is. A társadalmi modernizáció nem jelenti automatikusan a demokratikus intézményépítést. Ugyanakkor egy politikai alku esetén Ali Khamenei papi vezető hatalmon maradása nehezen képzelhető el, hiszen ő a megtestesítője mindannak, ami ellen a tiltakozás folyik.
Regionális szinten egy iráni megingás láncreakciót indítana el, amivel az amerikai-izraeli szövetségnek számolnia kell. A proxyhálózatok autonómiája megnőne, Oroszország és Kína igyekezne behatolni a résekbe, az Öböl-államok pedig opportunista módon új pozíciót keresnének. Mindez növelné a bizonytalanságot, nem pedig csökkentené.
Összességében a jelenlegi lázongás mélyebb, mint puszta gazdasági elégedetlenség, de vélhetően még nem rendszerváltó erejű. A rezsim továbbra is rendelkezik kohézióval, erőforrásokkal és elnyomó kapacitásokkal. A forradalmi pillanat nem kizárt, de nem látható közvetlenül a horizonton, ezért az iráni rezsim inkább egy hosszú porladásos szakaszban van, mint egy azonnali összeomlás küszöbén.