Orbán Viktor az Európai Unió zöldítésének farvizén tenné naggyá Magyarországot, de sokan nem örülnek annak, hogy az állítólagos sikerhez vezető út mentén egy szennyező iparág gyárai sorakoznak.
Sóskúton még soha nem történt ilyesmi, a rendszerváltás óta legalábbis biztosan nem. 2024 januárjában feldühödött tömeg nyomakodott be a helyi iskola tornatermében tartott lakossági fórumra, ahová eredetileg csak a sóskúti lakcímkártyával rendelkezőket akarták beengedni.
„Nyugodt volt az éjszakád? Látod ezt a sok embert? Nem szeretnék a helyedben lenni, meg a képviselők helyében sem!” – kérdezte fel egy nyugdíjba vonult tanár, Pluhár Márta a sápadt és láthatóan eléggé összezavarodott polgármestert, König Ferencet. König már több mint 20 éve vezette a falut, de ekkor a kamerák előtt megtörtént vele az, ami korábban még nem: kicsúszott a kezéből az irányítás. Berekesztette a fórumot, arra hivatkozva, hogy nem tudja garantálni a résztvevők testi épségét, majd „mondjon le” és „hazaáruló” bekiabálások közepette kimenekült az épületből, és rendőri segítséget kért, hogy elhagyhassa a környéket.
A polgármester, akinek a saját nevét viselő étterme is van Sóskúton, nagyjából egy héttel korábban még nyugodtabb körülmények között, az ATV stúdiójában került kamerák elé. A zakóba és ingbe öltözött König itt magabiztosan mesélt arról, hogy milyen tervei vannak Sóskút számára. A Budapestről fél órányira lévő, 3500 fős faluban egy szlovén cég, az Andrada akart létrehozni egy új üzemet, 13 milliárd forintos beruházás keretében. Az üzem célja a leselejtezett és az életciklusuk végén járó akkumulátorok újrahasznosítása lett volna. Az akkufeldolgozó a tervek szerint jól megfért volna a szintén az akkumulátoriparhoz kapcsolódó sóskúti elektrolitgyár mellett amit a dél-koreai Dongwha üzemeltet.
Akkumulátorgyár a hátsó kertben
Magyarország az elmúlt évtizedekben fontos járműipari központtá vált, nem függetlenül az ország 2004-es EU-csatlakozásától. A Suzuki már 1991 óta itt van, aztán pedig jött az Audi, az Opel (ami csak motorokat gyárt itt) és a BMW, a következő nagy üzem pedig a BYD szegedi gyára lesz. A gyártók Magyarországra vonzásában a viszonylag olcsó és képzett munkaerő, valamint a nyugat-európai piacokhoz való hozzáférés mellett az is sokat segített, hogy a kormányok különböző adókedvezményeket és támogatásokat ígértek nekik.
A hazai járműipar ma már jó 150 ezer embert foglalkoztat, és a magyar gazdaság egyik legnagyobb ágazatának számít. A szektor fejlődésének legújabb ütemében akkumulátorgyárak kezdtek el feltűnni az ország különböző pontjain, az Orbán-kormány hathatós támogatásával és azzal a céllal, hogy az elektromos átállás után is megmaradjon az ország fontos járműipari szerepe.
Az akkumulátorgyártás az egész világon NIMBY-iparágnak számít. Az angol rövidítés a „Not In My Backyard” szókapcsolatot takarja, és magyarul nagyjából úgy lehetne fordítani, hogy „csak ne a hátsó kertemben”. A kifejezés leginkább olyan iparágakra vonatkozik, amelyeknek a fontosságát bár sokan elismerik, senki nem akarja azt, hogy a gyárak az ő közelükben épüljenek meg.
Az akkumulátorgyárak reputációja meglehetősen rossz: sokan attól tartanak, hogy a termelés következtében veszélyes vegyületek kerülnek a levegőbe és a talajvízbe, és a gyárakban rendszeresen megsértik a környezetvédelmi és munkavédelmi előírásokat. Magyarországon ráadásul az üzemek jó részét lakott területek közelében húzzák fel, ami még olyan településeken is tüntetésekhez vezetett, amelyek egyébként stabilan kormánypártinak számítanak, és a nagyberuházások fő kedvezményezettjei között vannak.
A felháborodás politikai következményeit eddig jórészt kordában tudta tartani a kormánypárt. Az ország második legnagyobb városában, Debrecenben például korábban nem nagyon látott kormányellenes tüntetések voltak a kínai CATL akkumulátorgyár-építése miatt, ezek azonban idővel veszítettek az erejükből, 2024 júniusában pedig a helyiek újraválasztották a fideszes polgármestert, Papp Lászlót (igaz, csak 48 százalékot kapott, míg 2019-ben még 61-et).
Egy másik agglomerációs településen, a Samsung óriásgyárának otthont adó Gödön a függetlenként induló, de a kormány támogatását élvező jelölt, Kammerer Zoltán győzni tudott, pedig 2019-ben még ellenzéki polgármestert választottak itt. Sóskút viszont a ritka kivételek egyike: az akkufeldolgozó miatt felháborodás elsöpörte a helyi vezetést a tavalyi választáson, és helyi aktivistákat juttatott hatalomra.
„Szekunder szégyent éreztem”
De vissza az ATV stúdiójába, ahol a független, de kormánybarát polgármester, König Ferenc fontos feladatának érezte, hogy eloszlassa az aggályokat a tervezett akkufeldolgozó környezeti hatásaival kapcsolatban. A politikus magával vitt egy akkumulátorcellát, hogy megmutassa, hogy nem kell félni tőle, ez azonban balul sült el: a cellából fekete por hullott ki az asztalra, mire König elkezdte belesöpörni a ki tudja, milyen összetételű anyagot a zsebébe.
„Szekunder szégyent éreztem” – emlékezett vissza a sóskúti Roller Tibor arra az estére, amikor a tévé előtt ülve nézte a polgármestere szereplését. Az ötvenes évei elején járó, magabiztosságot sugárzó, rövid ősz hajú és szemüveges férfi a mérnökké válás küszöbén áll. Jelenlegi munkahelyén az is a feladatai közé tartozik, hogy vegyi üzemeket látogasson, így képben van az akkumulátorgyártás veszélyeivel is.
Az interjúban a legjobban azonban nem is a fekete por bosszantotta, hanem az, amikor a polgármester arra utalt, hogy nincs mit tenni, mert a nagypolitika már döntött az üzem létrehozásáról. Roller az interjú után elkezdett járni az akkufeldolgozó elleni tüntetésekre, az egyik ilyenen pedig találkozott egy helyi üzletemberrel, aki azt mondta neki, hogy semmi esély nincs a településen már nagyon is beágyazódott polgármester leváltására. Rollernek ez volt az utolsó csepp a pohárban: „fogd meg a söröm”, mondta magában, és hamarosan belépett a Sóskúti Civil Körbe, abba a civil szervezetbe, amit az akkufeldolgozó elleni tiltakozás megszervezéséért hoztak létre helyiek.
A tavaly júniusi választáson elindult a Civil Kör is, majd egy önkéntes alapon végigcsinált kampány után kisebb meglepetésre leváltotta a polgármestert, és kizárólag saját jelöltjeivel töltötte fel az önkormányzati testületet. Az önkormányzat azóta konkrét eszközökkel akadályozza az Andradát az akkufeldolgozó üzem létrehozásában, Roller hathatós segítségével, aki önkormányzati képviselő lett a Sóskúti Civil Kör színeiben. Csakúgy, mint Pluhár Márta, akivel már találkoztunk: ő volt az, aki a botrányba fulladt fórumon még azt mondta az előző polgármesternek, hogy nem lenne a helyében, ahogy a képviselőtestület tagjainak a helyében sem.
„Igazából nem tudtam, hogy mire vállalkoztam, de most már nagyon örülök, hogy vállalkoztam rá” – mondta Pluhár találkozásunkkor azzal kapcsolatban, hogy végül mégis pont az egykori képviselők helyére került. Az energikus, határozott nő életszemléletét jól példázza, hogy a gyerekeit arra tanította, hogy tanuljanak minél többet, mert a buta emberekkel a hatalom azt csinál, amit akar. A tanulás mellett pedig a lokálpatriotizmus is nagyon fontos érték számára. A családja már a 19. század végén is biztosan Sóskúton élt, az egyik felmenője szekérrel vitte a híres sóskúti mészkövet az Országház építkezésére. A mészkő egyébként a helyi büszkeség egyik fő forrása, a parlament mellett ugyanis más híres épületek is sóskúti kőből épültek. A helyi legendárium még azt is nyilvántartja, hogy hol „aludtak” a Lánchíd kőoroszlánjai a kibányászásuk előtt, bár ezügyben nincs egyetértés, három helyszín is közszájon forog.
Márta egy időben a helyi kultúrházat is vezette, de azt soha nem gondolta volna, hogy egyszer politikus lesz belőle. Még akkor sem, amikor először megjelent az akkumulátoripar Sóskúton. Ez 2020-ban történt, amikor is kiderült, hogy a dél-koreai Dongwha elektrolitgyárat akar építeni a település határában.
„Ott volt bennem az indulat, hogy nekem a felmenőim itt dolgosan művelték a földet, gyarapodtak, igyekeztek, és honnan veszik vadidegenek a bátorságot, hogy egy tollvonással áthúzzák ezt az egészet, és az én falumba ilyen gyárakat telepítsenek” – mesélt Márta az ekkori haragjáról, amit főleg a közösségi médiában vezetett le. A koronavírus-járvány közepén nem alakult ki jelentős helyi ellenállás, a Dongwha gyárát pedig felépítették az eredeti terveknek megfelelően. 2024 elején aztán, amikor kiderült, hogy újabb üzem jönne Sóskútra, már sokkal könnyebb volt mobilizálni az embereket.
„Minket meg se kérdeztek. Ez a pofátlanság magas foka, amikor csak a pénz, a tőke számít, az emberek véleménye egyáltalán nem. Én elképzelni nem tudtam, hogy ezt meg lehet csinálni egy olyan országban, ahol állítólag demokrácia van” – írta le Márta az akkori döbbenetét.
Visszatér a Rákosi-korszak iparpolitikája
Orbán Viktor minden év júliusában nagy hatású szónoklatot tart a székelyföldi Tusnádfürdőn. Itt beszélt először arról, hogy illiberális demokráciát épít, és 2022-ben itt mutatta be azt a tervet is, amit Magyarország felvirágoztatására szőtt. Orbán elmondása szerint a megoldás az, ha az ország kihasználja a világban zajló technológiai változásokat – mindenekelőtt úgy, hogy a járműipar elektromos átállása miatti keresletnövekedés kiszolgálására akkumulátorgyárakat épít.
„Mi leszünk pillanatokon belül a világ harmadik legnagyobb akkumulátorgyártója… és az ötödik legnagyobb exportőr a világon” – ígérte Orbán három és fél éve Tusnádfürdőn.
A magyar kormányfő víziója egybevág az Európai Unió geopolitikai céljaival. Jelenleg tíz elektromos meghajtású járműből hetet Kínában gyártanak le, az akkumulátorgyártásban pedig még nagyobb a távol-keleti szuperhatalom előnye: a világ gyártási kapacitásának közel 85 százaléka Kínában van. Az EU ezért arra törekszik, hogy ellensúlyozza Kína dominanciáját a világpiacon. Az Európai Parlament egyik jelentése szerint 2030-ra a hatszorosára emelkedik az európai gyártási kapacitás a 2023-as állapothoz képest. Az azonban, hogy ennek a kapacitásnak az ötöde az EU lakosságának és területének is 2 százalékát adó Magyarországon legyen, igen ambiciózus vállalkozás. Márpedig a kormány ezt tűzte ki célul, és egyelőre úgy néz ki, hogy tartja is magát hozzá.
„Teljesen abszurd cél, hogy Magyarország legyen a világ harmadik vagy negyedik legnagyobb akkumulátorgyártója. Ennek semmi értelme” – értékelte a kormány terveit a Magyar Tudományos Akadémia közgazdász doktora és a Budapesti Corvinus Egyetem professzora, Győrffy Dóra. Szerinte a hazai akkumulátoripar nem az ország adottságaival összhangban épül ki, hanem éppen az adottságok hiánya ellenére. Az akkugyártáshoz ugyanis gyártási technológia, sok áram, valamint rengeteg víz és munkaerő kell, ebből pedig egyik sem adott Magyarországon. Az áram jó része fosszilis import, így drága, márpedig 2030-ig 30 százalékkal nő az ország áramfelhasználása az új gyárak miatt. Munkaerőből szintén nem nagyon van többlet, sőt: egyre többen érkeznek a távol-keleti országokból vendégmunkásnak a helyi igények kielégítésére, ami élesen szembemegy az Orbán-kormány idegenellenes retorikájával. Sok vendégmunkás éppen az akkumulátorgyárakban helyezkedik el.
A Győrffyéhez hasonló kritikákat a kormány azzal szokta lesöpörni az asztalról, hogy a megfogalmazóik nem örülnek Magyarország sikereinek, sőt, inkább aláásni próbálják azokat. Az akkumulátorgyárak építése mögött pedig természetesen ott van az a kormányzati érv is, hogy Magyarország számára kulcsfontosságú a járműipar sikere. A szektor a magyar feldolgozóipar kivitelének harmadát adja, bevételeinek 96 százalékáért pedig azok a külföldi cégek felelnek, amelyek ráadásul jelentős bérfelhajtó hatást is gyakorolnak arra a régióra, ahol üzemelnek.
Így a külföldi cégek megtartása kulcsfontosságú feladat az elektromos átállás közepette is, ami nem könnyű ebben a turbulens időszakban. Az elmúlt néhány évben több nagy gyártó és beszállító, köztük a Volkswagen, a Daimler, a Ford, a Bosch és a Michelin is leépítéseket és gyárbezárásokat jelentett be Németországban, Franciaországban, Svájcban, Spanyolországban, Belgiumban és az Egyesült Királyságban. Az indoklásokban jórészt a kereslet csökkenése, a gyártási költségek emelkedése, a Kínából érkező kihívás nagysága és az elektromos járművek viszonylag lassú elterjedése szerepelt. Orbán úgy látja, hogy az új akkumulátorgyárakra szükség van ahhoz, hogy működésben lehessen tartani a Mercedes, az Audi és a BMW gyártósorait.
„Időtlen idők óta most először nem követői vagyunk egy technológiai forradalmi átalakulásnak, hanem globális éllovasai. És ezzel megmentjük az autógyárainkat is. A nyugati világban sok autógyárat zárnak be és helyeznek át. Ezt Magyarországon el kell kerülni” – mondta 2024-es évértékelő beszédében.
A kormány akkumulátor-stratégiájának kritikusai azt elismerik, hogy van értelme akkumulátorgyárakat nyitni Magyarországon. Inkább a mértéket kérdőjelezik meg: úgy látják, hogy a szektor erőltetett és nagyarányú fejlesztése több hátránnyal jár, mint előnnyel.
Győrffy szerint az Orbán-kormány most éppen a Rákosi-korszak erőltetett iparosítását ismétli meg. A pártvezetés az ötvenes években a vas és acél országává akarta tenni Magyarországot, annak ellenére, hogy ehhez nem voltak meg a szükséges természeti erőforrásaink. Most valami hasonló történik, pusztán politikai döntés, és nem józan számítások alapján.
„Ebben a rendszerben, ahol nincsenek fékek és ellensúlyok, egy ember meggyőződése számít, és senki nem kérdezett vissza, hogy biztosan jó ötlet-e ez. Az EU pedig kvázi szemet hunyt efölött, mert neki jó, hogyha a gyártás és a környezetszennyezés itt, a periférián történik” – magyarázta a szakértő.
Súlyos kihágások, jelentéktelen büntetések
Felmerül a kérdés, hogy ha Magyarországnak nincsenek jó adottságai, akkor miért jönnek ide az ázsiai akkumulátorgyárak azon kívül, hogy így hozzáférést szereznek az uniós piachoz. A válasz pedig az, hogy a kormány csábítja őket: eddig nagyjából 4,3 milliárd eurónyi, azaz 1700 milliárd forintnyi közpénzt adott nekik közvetlen állami támogatás és infrastruktúrafejlesztések formájában, valamint arra is figyel, hogy minimális szabályozási problémákkal nézzenek szembe.
A legkirívóbb eset a gödi Samsung-gyáré, amit több mint tízszer büntettek már meg a különböző hatóságok a környezetvédelmi és munkavédelmi előírások megszegése miatt, párezer, legfeljebb néhány tízezer euróra. Miközben a cég éves árbevétele több mint 5,5 milliárd euró volt 2023-ban, 2024-ben pedig 4,4 milliárd euró. A hatóságok hiányosságokat tártak fel az akkumulátoripar más létesítményeiben, például Bátonyterenyén, Iváncsán, Komáromban és Szigetszentmiklóson is, az üzemekben történt ipari balesetekben pedig már több munkás életét vesztette. A büntetések azonban egyik esetben sem voltak olyan mértékűek, hogy veszélyeztessék a cégek működését.
„A néhány ezer eurós büntetések egyszerűen nem érdeklik ezeket a cégeket, és az látszik, hogy a kormány nem akar ezeknek a nagy, exportorientált multiknak ennél nagyobb problémát okozni” – ezt már Éltető Andrea, az MTA kutatója mondta, aki azt is elmesélte, hogy a kiérkező ellenőrök rendre ugyanazokkal a munkavédelmi vagy környezetvédelmi hiányosságokkal szembesülnek a gyárakban, amikkel hónapokkal ezelőtt, de a helyzeten érdemben nem tudnak változtatni.
Az akkumulátoripar uniós szabályozása sokkal lassabban épül ki, mint a gyártási kapacitások. A kibocsátási limiteket meghatározó európai emissziós direktívába csak 2024-ben vették be az ágazatot, és a szabályok implementálására is 2026 nyaráig van idejük a tagállamoknak – vagy még tovább, elképzelhető ugyanis, hogy a pontos határértékek meghatározása még évekig eltart majd. Addig is a tagországok maguk döntik el, hogy milyen kibocsátási szinteket tartanak elfogadhatónak az akkumulátorgyárakban.
Az akkugyárak szennyezése miatti aggodalmak középpontjában egy veszélyes oldószer, az NMP áll, amelyet széles körben használnak a gyártók. A kutatások szerint a magas NMP-expozíció befolyásolja a magzatok fejlődését, növeli a vetélés és a születési rendellenességek kockázatát. Ennek ellenére a gödi gyár környékén a levegőben és a talajvízben is mutattak ki NMP-t a civilek. A Göd-ÉRT Egyesület által megszerzett hivatalos adatok szerint csak 2021-ben 81 tonna NMP-t bocsátott ki a levegőbe a Samsung gyára, ami a hetvenötszöröse annak a határértéknek, amit az adatok napvilágra kerülése után, 2024-ben bevezetett a magyar kormány, és amely már megfelel a nemzetközi sztenderdeknek (sőt, azoknál egy kicsit még szigorúbb is).
Simon Gergely, a Greenpeace vegyianyag-szakértője szerint a magyar szabályozás komoly veszélybe sodorta az üzemek dolgozóit. Németországban például a gyárak folyamatosan monitorozzák azt, hogy az alkalmazottak milyen veszélyes anyagoknak vannak kitéve. Mérik a szervezetükben az NMP mennyiségét is. A hazai biztonsági rendszerek viszont nem működnek megfelelően:
„Németországban egy sokkal szigorúbb követelményrendszert fogalmaznak meg a sokkal kisebb gyáraknál” – jelentette ki Simon.
A hatóságok idén egy fokkal növelték a szigort a gödi gyár esetében. Júliusban 100 millió forintra bírságolták meg a Samsungot 66 munkavállaló egészségének súlyos veszélyeztetéséért, ez az összeg pedig új rekordot jelent. A bírságot egész pontosan azért kellett kifizetnie a cégnek, mert nem végezte el a rákkeltő nehézfémek, a nikkel és a kobalt kötelező biológiai monitor vizsgálatát, azaz nem követte figyelemmel, hogy mekkora károsanyag-kibocsátásnak vannak kitéve a dolgozók.
Októberben aztán a bíróság hatályon kívül helyezte a gyár környezethasználati engedélyét. Tavaly egyszer már felfüggesztették az engedélyt, de a gyár töretlenül üzemelt egészen addig, amíg visszaszerezte azt. A hatályon kívül helyezés eggyel komolyabb lépés, de tudomásunk szerint továbbra is működik a gyár, környezethasználati engedély nélkül – és az Energiaügyi Minisztérium szerint erre minden joga meg is van, mert az üzem lecsökkentette a hőtermelési kapacitását az engedély megadása előtti szintre. A Samsung nem reagált a bírósági döntés implementálásával kapcsolatos megkeresésünkre.
A magyar kormány szerint azok az állítások, miszerint a hazai akkumulátorgyárak veszélyeztetik a dolgozóik testi épségét, egyszerűen nem igazak. A hatóságokat felügyelő Nemzetgazdasági Minisztérium kérdésünkre azt válaszolta, hogy ha megbírságolnak egy gyárat, az nem jelenti azt, hogy az megmérgezte a dolgozóit, mert az „azonosított fokozott expozíció olyan határértéktúllépés, amely még nem okoz a dolgozónál sem egészségkárosodást, sem mérgezést”, és a büntetés kiszabásának célja az, hogy „jelezze a munkáltatónak és a hatóságnak, hogy intézkedés szükséges a megelőzés érdekében”. A minisztérium válasza szerint a gyárak „végrehajtják az előírt kötelezéseket”, és „a munkakörülményekben javuló tendencia tapasztalható”.
Az emberek menekülnek a gyárak közeléből
Hiába bizonygatja azonban a kormány, hogy nincs itt semmi látnivaló, ez nem nyugtatja meg azokat az embereket, akik a gyárak közvetlen közelében élnek. Szincsák Ildikó egy közülük. A szülei a hetvenes évek végén költöztek Gödre, a Bócsa városrészében található Zrínyi utcába, egy kertes házas, vidékies hangulatú környékre, távol Budapest zajától. Ildikó ide született, itt is nőtt fel, és még mindig itt él a szüleivel, a partnerével és két gyerekével együtt. A környező házak jó része azonban az utóbbi években kiürült – a lakóik elmenekültek, és senki nem jött a helyükre.
Ennek oka az, hogy míg az utca egyik oldalán a lakóházak sorakoznak, a másik oldal már a Samsung óriásgyáráé. A hatalmas, ablaktalan üzemi épületek teljesen átalakították az egykor csendes kis utcát. A mostani helyzetet jól szemlélteti a helyi játszótér: a gyárépületek közvetlen közelében lévő kis mező disztópikus hangulatot áraszt, egy hatalmas zajvédő fal választja el a Zrínyi utcától, és rendszerint teljesen üres. Régen Ildikó is ide hordta a gyerekeit, de találkozásunkkor azt mondta, most már nem merné kiengedni őket a játszótérre.
Hiába marad azonban a házban a család, a gyár negatív hatásai itt is utolérik őket. Ildikó azt mesélte, hogy a Samsung-telep felől érkező hol halkabb, hol hangosabb, búgó hang miatt a lányának migrénje lett, és az iskolai teljesítménye is romlott. Állítását egy orvosi zárójelentéssel is alá tudja támasztani, amin az áll, hogy a lány egyértelműen zajártalomnak van kitéve. A zaj mellett pedig ott van a fény is: a környék lakói közül többen is arról számoltak be, hogy már nem kell felkapcsolniuk a villanyt, ha kimennek éjszaka a vécére, mert a gyár lámpái bevilágítanak a lakásukba. Információk terjednek különböző rejtélyes betegségekről is, rákos esetektől kezdve az inzulinrezisztencián át az ínybetegségekig. Ezek kialakulását többen a gyár közelségének tudják be, de ezt bizonyítani nem lehet.
Nem csoda, hogy a Szincsák-család is menekülni akar a környékről, de egyelőre hiába. A házukat ugyanis senki nem akarja megvenni, bár áron alul hirdetik. A mellettük lévő két épületet még évekkel ezelőtt felvásárolta az önkormányzat, és Ildikó szerint pont ők következtek volna a gyár ártalmai miatt meghirdetett kárpótlási programban, amikor kitört a Covid-járvány, ők pedig hoppon maradtak. Ildikó azóta a kormányhivataltól, a vármegyétől, a beruházási ügynökségtől, a Samsungtól, a Külügyminisztériumtól és a Belügyminisztériumtól is megpróbált segítséget kérni, de hosszú évek küzdelme után egyelőre csak ígéretekig jutott.
Állítása szerint a város mostani polgármestere is megígérte neki több mint egy éve, hogy megoldják a helyzetét, de Kammerer Zoltán ezután sokáig egyáltalán nem válaszolt a leveleire. A polgármester a mi megkeresésünkre sem reagált, de Ildikó nemrég arról számolt be, hogy újra fel tudta venni a kapcsolatot vele, és ismét ígéretet kapott arra, hogy az önkormányzat fel fogja vásárolni a házát, így a család végre elköltözhet. Ennek érdekében egy értékbecslést is megrendeltek tőle, az azonban még nem biztos, hogy a mostani ígéret az eddigiekkel ellentétben valóra is fog válni.
„Ránk itt nagy ívben tojnak"
Ildikó szüleihez hasonlóan Németh Lajos és a felesége is a hetvenes évek végén költözött a Zrínyi utcába, amikor még híre-hamva se volt a gyárnak a nyugodt, zöld környéken. Nekik sikerült elköltözniük innen nem sokkal az ipartelep megjelenése után, eladni azonban ők sem tudták a házukat, így most kettőt kell fenntartaniuk, ami hatalmas anyagi terhet ró rájuk. Az egykor egy német cég helyi képviselőjeként dolgozó, intellektuális kisugárzású Lajos keserűen beszélt arról, hogy úgy érzi: cserbenhagyták őket.
„Bárkihez fordult az ember, ide, oda, amoda, nekünk senki sem segített. Több mint húsz évet elvett az életünkből ez. Nem fizikailag, de szellemileg azért már belerokkantunk egy kicsit ebbe. És ez nemcsak a kor, hanem az elviselt kudarcok hatása is” – mesélte a férfi, akinek a legfájóbb élménye talán a jelenlegi igazságügyi miniszterrel, Tuzson Bencével volt. Elmondása szerint a helyi választókerületben induló Tuzson néhány éve arra kérte, hogy szavazzon rá a választáson, és ha elnyeri a mandátumot, rövid időn belül elintézi neki a kárpótlást. A választást meg is nyerte a politikus, azóta viszont Lajos egyetlen kérdésére sem válaszolt. Mi is kerestük többször a minisztert, mindhiába.
„Ránk itt nagy ívben tojnak. Semmi másra nem játszanak, mint hogy ennek az utcának a lakói általában mind 60 év felettiek. Szép lassan majd kihalnak, és ezzel el van intézve.” – foglalta össze a helyzetet Lajos.
Ahogy már említettük, a hat évvel ezelőtti önkormányzati választáson Göd ellenzéki polgármestert választott, egy olyan politikust, aki rendre kritikusan nyilvánult meg az akkumulátorgyárral kapcsolatban. A kormány ezután átsorolta a gyár területét a megyei közigazgatás alá, az önkormányzat így elesett a beleszólás lehetőségén túl az adóbevételektől is. 2023-ban aztán pártfüggetlen, de a gyakorlatban kormánybarát polgármestert választottak meg a város élére, Kammerer Zoltán személyében.
A helyiek elmondása szerint sokan úgy érezték ekkor, hogy a gyár működését úgysem tudják már megakadályozni, így azt akarták, hogy legalább valamennyi pénzt lásson a város a hatalmas üzem jelenlétéből. Nem sokkal később az ipari telep vissza is került Göd fennhatósága alá, az iparűzési adóból származó bevételekkel együtt.
Göd példája óvatosságra inti a Sóskúti Civil Kör tagjait. Egyikük, Marcinkovics Patrik azt mesélte nekünk, hogy voltak álmatlan éjszakái, amikor az járt a fejében, hogy nehogy Sóskút is Göd sorsára jusson.
„Az ember megpróbál mindent annak érdekében, hogy szép és jó élete legyen, de ezek olyan külső tényezők, amelyekkel nem tud mit kezdeni. Megszokja, vagy eladja a házát, áron alul, már ha el tudja adni. Nekem nincs semmi más, csak ez a félig felújított ház. Most adjam el, menjek máshova? De én nem szeretnék máshova menni!” – mondta Patrik, aki tősgyökeres sóskúti, és a feleségével együtt a faluban szeretné leélni az életét.
Az akkumulátoripar nyomásának azonban a problémákon túl némi pozitív hatása is lett Sóskútra: Patrik szerint a veszély felrázta a helyi közéletet. A Sóskúti Civil Kör pedig igyekszik is minél több és jobb programot szervezni, az advent harmadik vasárnapján megrendezett karácsonyi vásár például a tavalyi siker után idén is nagyon népszerű volt, régen nem látott ismerősök találkoztak újra.
Gödön eközben áll az akkumulátorgyár, és nem fogják elvinni onnan. A helyiek legfeljebb abban reménykedhetnek, hogy legalább bővíteni nem fogják. Ezen túl pedig marad a megszokás, vagy a menekülés.
A több mint tíz, az akkumulátoripari beruházások által érintett hazai településen hasonló a helyzet, Sóskút példája viszont azt mutatja, hogy bizonyos esetekben van remény a helyiek akaratának érvényesülésére. A Civil Kör tagjai bíznak benne, hogy meg tudják akadályozni az akkufeldolgozó telepítését, a már felépített elektrolitgyár esetében pedig legalább ki tudják kényszeríteni azt, hogy a legszigorúbb környezetvédelmi és munkavédelmi előírásoknak megfelelően folyjon a termelés. Sőt, a legoptimistább, Márta még azt sem tartja lehetetlennek, hogy idővel elérik az elektrolitgyár bezárását is:
„Amióta az oroszok kimentek az országból, én azt mondom, minden megvalósulhat. Arra se gondoltunk volna, hogy valaha is kimennek, de kimentek.”
Ez a cikk az ERSTE Alapítvány által finanszírozott Fellowship for Journalistic Excellence ösztöndíjprogram keretében készült, együttműködésben a Balkan Investigative Reporting Networkkel. Szerkesztő: Neil Arun