Valerij Zaluzsnij 2021-2024 között volt Ukrajna Fegyveres Erőinek főparancsnoka. A történteket és a jövőt elemző nagy terjedelmű írása az Eastern Flank Intézet számára készült, és megválaszolatlan kérdések sorát veti fel. A szerteágazó szöveget szerkesztett változatban közöljük.
Bevezető: Zelenszkij és Zaluzsnij konfliktusa
Valeriij Zaluzsnij leváltásának oka összetett volt. Szerepet játszott benne az ukrán haderő 2023-as ellentámadásának kudarca, ami a katonai „újrakezdés” igényét vetette fel. Legalább ilyen fontos tényező volt, hogy a közvélemény szemében népszerű karizmatikus hadvezér saját elképzelésekkel lépett fel a háborús stratégiáról, ami hosszabb távon politikai kihívást jelenthetett Zelenszkij elnök számára. A két férfi között már hosszabb ideje léteztek feszültségek, és az elnök feltehetően attól tartott, hogy Zaluzsnij alááshatja a háborús vezető szerepét.
A váltás mögött egyszerre állt funkcionális stratégiai igény a változásra, és egy politikai dinamika, amely nemcsak a fegyveres erők működéséről, hanem a háborús vezetés legitimitásáról is szólt. A konfliktus kompromisszummal végződött, és a „Vastábornok” az egyik legfontosabb stratégiai ponton szolgálhat tovább az Egyesült Királyságban. Ennek előzményeiről korábban részletesen beszámoltunk.
A Budapesti Memorandum túlértékelése és politikai baklövések sorozata után tört ki a háború
A volt tábornok szerint az ukrajnai háború a függetlenség elnyerése óta elkövetett külpolitikai hibák sorozatának eredménye. Az 1990-es évek elejétől kezdve Ukrajna vezetői „többvektoros politikát” épített, vagyis Kijev törekedett jó kapcsolatokra mind a Nyugattal, mind Oroszországgal, hogy mindkét irányból gazdasági előnyökhöz jusson. Ez a politika végül hatalmas szerencsétlenséghez vezetett, és hosszú ideig megakadályozta Ukrajnát abban, hogy ellenálljon a külső befolyásoknak.
A folyamat eközben gazdasági hasznot is hozott - Európától és az Egyesült Államoktól hitelek és beruházások formájában, Oroszországtól pedig kedvezményes gázárak és piacra jutás révén. Ennek ellensúlyozására a Kreml szisztematikusan építette ki befolyását a Dnyeper mentén, támogatta a hozzá lojális ukrán politikai pártokat és azok vezetőit. Az energiaforrásokat, az orosz nyelvű közösségeket és a stratégiai vállalatokba történő beruházásokat politikai célokra használta fel, és az ukrán médiában széles körben terjesztette az orosz propagandát.
A legnagyobb hiba azonban kétségtelenül Oroszország alábecsülése és a Budapesti Memorandum biztonsági garanciáiba vetett túlzott bizalom volt, véli a tábornok. Amikor 2014-ben kitört a [donbaszi] háború, majd Moszkva annektálta a Krímet. egyetlen nagyhatalom sem sietett Ukrajna segítségére. A világ beérte szankciók kivetésével Oroszországra, ami azt mutatja, hogy a kézzelfogható biztonsági eszközökkel nem alátámasztott nemzetközi megállapodások - üres ígéretek.
A gyönge megállapodások olyan űrt hagynak, amit a háború biztosan kitölt
Ukrajna a teljes körű háború negyedik évében olyan helyzetbe került, amilyet az emberiség a 21. században még nem látott. Oroszország militarizálódik, gazdasága háborús üzemmódban működik, társadalmát propaganda táplálja.
Az oroszok jelenleg nem látnak okot arra, hogy megálljanak. A háború Európa szívében nemcsak minden ukránt érintett, hanem a régi rend romjainak robajával globálissá vált, és hamarosan a szomszéd ajtaján kopogtat. Olyan szomszédé, aki velünk együtt lakik ugyanazon a szűkös emeleten, amit Európának hívunk. Éppen Európáról lesz szó – mint szomszédról a globális háborúban.
A háború negyedik évében teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy a 2022 februárjában kezdődött folyamat – mint minden nagy háború – a béke fogalmát alapjaiban meghatározó eszmék és elméletek bukásához vezetett. Valaki azt hitte, hogy mindent tud. Valaki a „aggodalom kifejezését” tekintette csodaszernek. Mindenki mélyen csalódott. Bárki, aki kapcsolatba került ezzel a háborúval, akár csak megfigyelőként is, olyan dolgokat látott, amiket nem tervezett és nem várt.
Egyesek még mindig, saját illúzióik agonizálása közepette, azt állítják, hogy minden, ami történik, ezekről az illúziókról szól. Ami az egyiknek szomorúságot és fájdalmat okoz, az másnak száraz krónika marad. Olyan eseményláncolat indult, amely örökre megváltoztatja az egész világot.
A háború következményei Európára nézve
Mi történik ma ebben az örvényben, amely a már nem létező régi rend hallgatólagos beleegyezésével egyre nagyobb lendületet vesz?
Szeptember 27-ről 28-ra virradó éjszaka Ukrajna ellen 552 drónt, legalább két ballisztikus rakétát és legalább 31 manőverező rakétát vetettek be. Szeptember 6-ról 7-re virradó éjszaka rekordmennyiségű, 776 légi csapásmérő eszközt használtak egyszerre. Nemrégiben körülbelül két tucat orosz drón repült be Lengyelország légterébe, amelyek közül három vagy négy drága rakétákkal került lelövésre.
Néhány nappal később orosz repülőgépek nyugodtan behatoltak Észtország légterébe. Két csúcstechnológiás olasz NATO F-35-ös vadászgép kísérte őket, amelyek egy Tallinntól 50 km-re lévő légibázisról szálltak fel.
Nem sokkal később a „The Telegraph” találóan írta le a NATO reakcióját: „Az olaszok megkezdték a szabványos elfogási eljárást, szárnyaikkal billegetve. Erre az oroszok is szárnybillegetéssel válaszoltak. Aztán az egyik pilóta felemelte a kezét, és barátságosan integetett. A következő 12 percben az olasz pilóták a kalinyingrádi orosz enklávéig kísérték az oroszokat – példátlanul hosszú idő egy NATO-légtérbe való behatoláshoz képest” – olvasható a cikkben.
Egyszerű következtetést vonhatunk le, ha csak ezeket az eseményeket kapcsoljuk össze a totális háború örvényével. Miközben Európa azon tűnődik, vajon elég határozott volt-e a reakciója, az oroszok újabb ezer drónt küldenek. Az ukránok pedig, akik saját túlélésükért küzdenek, időt nyernek szomszédaiknak. Időt arra, hogy mindenek előtt megszabaduljanak az illúzióktól.
Ismét hangsúlyozom, mondja a nagykövet-tábornok, hogy a négy év háborús tapasztalatai forradalmat hoztak a hadviselés művészetében. Már most biztosan állíthatjuk, hogy új típusú háború született, és radikális változások következtek be a 21. század hadviselésében. Az ilyen háború egyik fő jellemzője, hogy egyetlen ország sem képes egyedül elviselni a konfliktus jelenlegi intenzitását, és teljes mértékben kielégíteni a védelmi igények teljes spektrumát.
Hogyan érthető el a biztonság minimuma?
Számos kérdésre kell válaszolnunk a jelenlegi háború kontextusában, hogy túléljünk. Először is, biztosítanunk kell saját, jövőbeli biztonsági garanciáinkat. Van-e Ukrajnának ma reális esélye arra, hogy elérje a szükséges szintű együttműködést Európával, hogy a lehető legnagyobb mértékben kielégítse a mai háború igényeit?
Ebben az összefüggésben a túlélési programunk fontos része, hogy mennyire megalapozottak a remények a légvédelmi rendszerek és lőszerek formájában nyújtott katonai segítségre Európától? Számíthatunk-e a közeljövőben pénzügyi forrásokra saját védelmi iparunk fejlesztéséhez? Mennyire reális az egyedi európai tudományos és gyártási technológiákhoz, köztük a műholdas technológiákhoz való hozzáférés?
Mennyire lehetséges a gyártásunk gyors megszervezése és az európai területen történő bővítése? Európa, miközben a védelmi politika átalakítására irányuló erőfeszítéseket fokozza, valóban egy új biztonsági architektúra kiépítésére törekszik? Van-e ebben hely Ukrajnának? Létezik-e politikai akarat az európai biztonsági környezet radikális átalakítására?
Láthatóak-e jelei az Európai Fegyveres Erők létrehozásának?
Jelenleg egyetlen hivatalos anyag létezik, amely legalább egy elképzelt jövőbeli európai biztonsági keret megrajzolására szolgál, és természetesen az európai védelmi ipar megerősítésére épül. Az Ukrajnában jelenleg fennálló rendkívül bonyolult helyzet és saját tapasztalataim jogot adnak arra, hogy Európa biztonságát gyakorlati, többek között katonai szempontból vizsgáljam.
Elsődleges annak megállapítása, hogy Ukrajna egy kimerítő háborúban számíthat-e fenntartások nélkül Európára – ha nem is szövetségesként, legalább megbízható partnerként. A másik, számunkra nem kevésbé fontos kérdés, hogy vajon Európa felismeri-e egy új biztonsági architektúra létrehozásának szükségességét éppen az európai kontinensen?
Egy katonai stratégia a 20. század elején így írt: „… a jelenlegi valóságban a béke elsősorban az erőszak eredménye, és az erőszak tartja fenn. Minden államhatár háború eredménye, és minden állam körvonalai a térképen a győztesek stratégiai és politikai gondolkodásáról tanúskodnak A politikai földrajz és a békeszerződések pedig stratégiai leckék”. Így tehát, az Ukrajnában tanult stratégiai leckék alapján, ahol a kontinens legnagyobb hatalmával vívunk háborút, a biztonság meghatározása és feltétel nélküli elérése viszonylag egyszerű fogalmakon alapul, amelyek az idő múlásával nem változnak. A mi háborúnk igazolta ezeket.
A politikai akarat és készség akár népszerűtlen lépések megtételére is szorít a biztonság érdekében. Ilyen politikai akaratot mutatott Winston Churchill, Nagy-Britannia miniszterelnöke 1940–1945 között, aki a második világháború kulcsfigurája lett. Ma természetes kérdés: mennyire hajlandók az EU-tagállamok polgárai és politikai elitjei előtérbe helyezni a védelmi kérdéseket, ha ez például a gazdasági jólét romlását jelentené [ahogy az Churchill idején történt]?
A jól képzett, korszerű felszereléssel ellátott fegyveres erők, modern doktrínák alapján működnek. Ezeknek a fegyveres erőknek világos hierarchikus struktúrában kell létezniük, egységes parancsnoki rendszerre és harci elvekre épülve. Még a mi körülményeink között is, ahol a védelmi erők centralizált alárendeltsége törvényben rögzített, nem mindig volt elég idő a fegyverzet, a kiképzés és a harc egységesítésére.
Újabb kérdés a védelmi ipar, amit Európa korábban elhanyagolt
Ez az egyik kulcsfontosságú elem, amely meghatározza a fegyveres erők képességét a biztonsági feladatok ellátására. Tapasztalataink alapján meg kell érteni, hogy a védelmi ipar globálisan több paraméterektől függ.
Ilyen alapkérdés a nyersanyagok elérhetősége, különösen a lőszer előállításához. Rendelkezünk-e például a lőpor előállításához szükséges komponensekkel, amely a robbanóanyagok nélkülözhetetlen eleme. Ennek alapja a nitrocellulóz, amelyet ipari kender, pamut vagy fa cellulózának feldolgozásával lehet előállítani. Döntenünk kell, hogy növeljük-e ezeknek a növényeknek a termesztését, vagy az együttműködés mezejére lépünk? Hogyan oldjuk meg a chipek és félvezetők kérdését, amelyeket ma már nem egy-egy központban, hanem teljesen más régiókban gyártanak?
Létkérdés a technológiákhoz és infrastruktúrához való hozzáférés (vállalkozások és szállítás), amelyek bővíthetők és átszervezhetők a védelem érdekében. Ez árthat a nemzeti kormányoknak, amelyek éppen az ilyen infrastruktúra révén alakítják ki bevételeiket és költségvetésüket.
További kérdés a megfelelő számú és képzettségű munkaerő, amely képes kielégíteni az ipar minden ágazatának igényeit. Ez döntő jelentőségű lesz minden termelési program és megrendelés megvalósításához.
Erre épül a politikai akarat, hogy kényszerrel, propagandával és a polgári kötelességtudat felhívásával ösztönözzék a civil lakosságot nemcsak bizonyos korlátozások elfogadására, hanem akár elviselhetetlen áldozatokra is a jövőben.
Mind ukrajnai, mind európai perspektívából, megállapítható, hogy a deklarált pénzügyi források elosztása határozottan nem elegendő. Európának politikai akaratra és időre is szüksége van.
Minden kezdeményezés sikeressége a 27 tagállam politikai akaratától függ. Ezek az államok nehéz utat jártak be a tagságig, eltérő prioritásokkal, erőforrásokkal és fenyegetettségi percepcióval rendelkeznek. Valószínűleg ezért hangsúlyozza a Fehér Könyv folyamatosan, hogy a védelem az egyes államok hatásköre és az egyhangúság kérdése, ahogy azt az Európai Unió Szerződése előírja. Az idő eldönti, hogy ez nem válik-e a kulcsfontosságú védelmi projektek lassításának vagy blokkolásának tényezőjévé. Azonban a saját biztonság központosított megközelítésének alapelvének megvalósítása ilyen feltételek mellett minden bizonnyal lehetetlen.
A termelési bázis terén is széles munkaterület nyílik meg. Meg kell jegyezni, hogy a Draghi-jelentés szerint az európai védelmi beszerzések több mint 60%-át az Egyesült Államokban bonyolítják. Nézzünk azonban tovább: a tagállamok között széttagolt védelmi ipari bázis politikai akaratot és időt igényel a megfelelő méret eléréséhez. A munkaerőről szólva figyelembe kell venni a fejlett munkajogot, amely nem engedi figyelmen kívül hagyni a munkakörülményeket. Nehéz megmondani, hogy jelenleg rendelkezünk-e elegendő szakemberrel, és hol szervezik meg képzésüket.
Tökéletesen értjük, hogy kik dolgoznak jelenleg az európai gyárakban. Könnyen megjósolható, hogy ez hogyan befolyásolja a termelési kapacitások növelését. Természetesen, amikor a „nem világháborúra” való felkészülésről beszélünk, a Fehér Könyv ambíciót mutat a mesterséges intelligencia, a kvantumtechnológiák, a hiperszonikus technológiák és a robotika területén való vezető szerepre. Azonban a beruházások szintje, az emberi erőforrások és az érettség tekintetében ezek az iparágak Európában több évvel le vannak maradva az Egyesült Államoktól és Kínától. Nyilvánvaló, hogy ilyen ambiciózus célok elérése 2030-ig kevéssé reális.
Meg kell jegyezni, hogy az Európai Unió létrehozásának fő célja a béke és stabilitás vágya, a gazdasági fejlődés ösztönzése a közös piac révén, valamint a demokrácia és a közös értékek támogatása volt. Ezt az Egyesült Államok és a NATO teljes körű biztonsági garanciája kísérte.
Az Európai Unión belül jelenleg hiányoznak a kényszerítő mechanizmusok
Ennek eredményeként hiányoznak az alapok a politikai akarat megvalósításához. Ezért a dokumentumban megfogalmazott posztulátumok végrehajtása „ösztönzésre” és „bátorításra” épül, anélkül, hogy kötelező mechanizmusokat hoznának létre. Ez természetesen arra ösztönzi a nagy államokat, mint Franciaország, Németország és Olaszország, hogy továbbfejlesszék nemzeti projektjeiket. Mások nem kapnak ilyen lehetőségeket. Hogy ez hogyan befolyásolja az EU többi tagállamának deklarált nemzeti fegyveres erőinek képességeit, egyelőre nem ismert.
A projekt megvalósításának elemzése során érdemes megjegyezni, hogy bár a NATO biztonság területén betöltött vezető szerepét elismerik, az EU belső védelmi együttműködést fejleszt Európán belül. Például a Nagy-Britannia és Németország közötti Kensington-szerződés, a Németország és Franciaország közötti Aacheni Szerződés, valamint a Nagy-Britannia és Franciaország közötti megújított Lancaster House Megállapodások révén.
Beépültek-e ezek a megállapodások a jövő víziójába, és például milyen szerepet játszik Nagy-Britannia, amely nem EU-tag, de az európai kontinensen található és saját potenciállal rendelkezik?
Ez a programdokumentum már széles körben elemzésre került. A benne foglalt deklarációk és megfogalmazások gazdagsága lehetővé tette, hogy Ukrajnában sokan megtalálják a dokumentum előnyeit és hátrányait. Számunkra a legfontosabb, hogy az Ukrajna támogatására vonatkozó ambiciózus célok ellenére valószínűleg mindez határidők és kötelező mechanizmusok nélkül valósul meg, következésképpen megfelelő garanciák nélkül.
Hogyan reagál a Nyugat? Késések mutatkoznak több kérdésben
A fentiek alapján, a messzemenő várakozások ellenére Európa biztonsága gyakorlati értelemben továbbra is az Egyesült Államoktól függ. Ugyanakkor, az együttműködésre, interakcióra és a védelmi ipar versenyképességére helyezve a hangsúlyt, a Fehér Könyv széles lehetőségeket kínál egyéni érdekeink előmozdítására.
Lehetőséget nyit Ukrajna, azaz egy EU-n kívüli állam egyenrangú „belépésére” a jövőben egységesülő fegyveriparba. A kötelező mechanizmusok hiányában tevékenységünk a kormányzati, üzleti és szakértői szinten az ukrán védelmi ipar érdekeinek előmozdítására fog koncentrálódni, mint a potenciálisan megnyíló európai piac részének.
Pénzügyi forrásokat, technológiákat és gyártást kell keresnünk minden olyan állammal, amelyek emlékeznek arra, hogy az erő alapja a nemzeti technológia és azok alkalmazása. Ez a megközelítés nemcsak Ukrajna biztonságát szolgálja, hanem lehetővé teheti, hogy védelmi iparunk a gazdasági növekedés forrásává váljon – ahogy az Izraelben és Dél-Koreában történt.
Ezért, bár az európai államok eltökéltek arra, hogy nagyobb felelősséget vállaljanak saját biztonságukért, az új védelmi architektúra konkrét koncepciói valószínűleg csak később kezdenek formálódni. Így a védelmi ipar konszolidációjára vonatkozó javaslatok és a kollektív harcképességek deklarációi mellett a Fehér Könyv 2030-ig nem tűzi ki fő célként az EU-n belüli közös katonai struktúrák és az azokat irányító szervek létrehozását.
Amerika marad a kulcsszereplő
A megfogalmazott deklarációk ellenére, miszerint az EU felkészül a külső fegyveres agresszió elhárítására, továbbra sem világos, hogy az EU-ban ki lesz felelős a közös projektek végrehajtásáért, a közös képességek bővítéséért, a képességeknek a kezeléséért és felhasználásáért, például közös műveletek vagy a NATO-n kívüli légtér ellenőrzése keretében.
Ebből kifolyólag egyértelmű, hogy az EU saját biztonságának biztosításában 2030-ig kizárólag a NATO-ra és ennek megfelelően az Egyesült Államokra fog támaszkodni. Ezért az európai stratégiai autonómiáról szóló beszéd az Egyesült Államokkal szemben határozottan korai. Az EU valószínűleg párhuzamosan növeli saját fegyverzetének arányát, elsősorban a termelési volumen növelésére törekedve, beleértve azt is, amelyet Ukrajnával közösen állítanak elő.
Az új európai biztonsági architektúra kialakítása valószínűleg még 4 évig nem tekinthető prioritásnak. Ha mégis, akkor csak deklaratívan, és a nemzeti fegyveres erők felszerelésének megváltoztatására koncentrálva. Ennélfogva az EU külpolitikája arra fog koncentrálódni, hogy fenntartsa a jelenlegi biztonsági formulát, elsősorban az Egyesült Államokat tartva a figyelem középpontjában.
Amíg hiányoznak az európai védelmi rendszer elemei, Ukrajna európai védelmi integrációja előtt az egyetlen út a NATO-val és azon tagjaival való együttműködés folytatása, amelyek közös határral rendelkeznek Oroszországgal, vagy emlékeznek a múlt figyelmeztetéseire. Csakis lehet megkerülni a politikai és egyéb akadályokat az EU-n belül, bár elismerjük, hogy ez a lépés jelentős geopolitikai kockázatot hordoz a tagállamok számára.
Új technológiák jelentek meg a harctéren, amelyek elsajátítása nemcsak a fegyverzet cseréjét, hanem a stratégia, a doktrína és a kiképzés radikális megváltoztatását is megköveteli. A háború valóban hibriddé vált, és kíméletlen brutalitással zajlik mind a frontvonalon, mind az országon belül, minden lehetőséget kihasználva, beleértve az információs eszközöket is.
Nem csak a hadseregek háborúznak, hanem az egész társadalom
A modern konfliktusokban nőtt és tovább nő a magánszektor szerepe, ami teljesen új megközelítést igényel az állam és az üzleti szféra közötti kapcsolatokban. Az úgynevezett köz- és magánszféra partnerség alakul ki, amely lehetővé teszi a vállalkozók és a külföldi tőke bevonását nemcsak a gyártásba, hanem a fegyverek és katonai felszerelések tervezésébe is.
A kimerítő háború körülményei között óriási jelentősége van a személyzetnek. Képzésük és oktatásuk döntő fontosságúvá válik. Ez nemcsak a katonai műveletek irányítására vonatkozik, hanem a védelmi szektorra is, ahol a tudományos központok és a gyártás integrációja mellett szükséges az egyetemek és például a tervezőirodák integrációja is.
A harci műveletek sikerének garanciája a hatékony logisztika és anyagi-műszaki ellátás. Ezek válnak a kimerítő háború elsődleges célpontjaivá. Sajnos ezek a problémák nem oldhatók meg pusztán a szállítási folyosók fenntartásával. Fontos megjegyezni, hogy a logisztika alapja a megszakítás nélküli ellátás, beleértve az elektromos energiát is, amelyet meg is kell védeni. Az elektromos energia hiánya súlyos következményekkel jár mind a civil infrastruktúrára, mind a lakosságra nézve. Ez egy olyan intézkedéscsomag, amelyben a katonaság részvétele nélkülözhetetlen.
Az európai biztonság, függetlenül a dokumentumban deklarált céloktól, továbbra Ukrajna és fegyveres erőinek kitartásán, valamint a jövőbeli valós partnerségen múlik. A kontinens új biztonsági architektúrájának kiépítése várhatóan több mint öt évet vesz igénybe, amelyet az elfogadható életmód fenntartására irányuló tehetetlenség és a demokratikus társadalom korlátainak leküzdése kísér (Euronews: azaz belső politikai konfliktusokat idézhet elő).
Az oroszok is egyre jobban alkalmazkodnak a háborús feltételekhez
Hozzátenném, hogy az Ukrajnában zajló közel négyéves háború alatt Oroszország szisztematikusan megtanulta, hogyan kell jobban harcolni. Már létrehozott egy új hadsereget, amely összegyűjti, elemzi és azonnal alkalmazza a harci tapasztalatokat. Ezt új doktrínák és képzési programok kidolgozása koronázza meg.
Az Ukrán Fegyveres Erők fogságába esett hadifoglyok nemzetiségi összetétele arra utal, hogy ezt az egyedülálló tapasztalatot olyan országokkal is megosztják, mint Kína, Irán és Észak-Korea. Ez pedig egy elkerülhetetlen, nagyszabású reformra utal az Orosz Föderáció fegyveres erőiben, mind a háború alatt, mind talán az azt követő időszakban.
Az új ukrán hadviselési doktrína kiépítése minden bizonnyal 2030-ig befejeződik. Ez egy robotokból, autonóm rendszerekből és mesterséges intelligenciából álló fegyveres erő lesz, amelyet a tapasztalat és már érvényes doktrínák kötnek össze. A legfontosabb, hogy képesek lesznek új képességeiket a szükséges szintre skálázni.
Új fegyverkezési verseny alakul ki a globális biztonsági rendszer feletti ellenőrzésért. Már ma sem nehéz megjósolni ennek az új fegyverkezési versenynek a résztvevőit. Biztosan nem azok lesznek, akik csupán kedvezően szeretnének újrafegyverkezni. Nem látom mindezt a NATO hadseregeinek struktúráiban, amelyek – úgy tűnik – olyan hadseregekkel való háborúra készülnek, amelyek már nem léteznek.
Visszatekintve a múltba úgy tűnik, hogy előző vezetőink egyik problémája az volt, hogy a népszerűtlen intézkedéseket elhalasztották a rövid távú népszerűség és a populista ígéretek kedvéért.
Természetesen egy demokratikus társadalomban az intézményi védelmi készenlét felgyorsításához párbeszédet kell folytatni az egész társadalommal. Hogy ki kezdi meg először ezt a párbeszédet – az európai kormányok vagy az orosz hadsereg – az rajtunk és partnereinken múlik.