A mélyben zajlik a legcsendesebb fegyverkezés: az Egyesült Államok és Oroszország nukleáris tengeralattjárói ma is egymást figyelik a világtengereken. De miközben Moszkva inkább a regionális befolyását őrzi, Washington láthatatlan fölénye globális és egyben technológiai.
HIRDETÉS
Mint megírtuk, Mark Rutte NATO-főtitkár a minap megengedett magának egy gunyoros és lesajnáló megjegyzést arról, hogy a Novorosszijszk orosz tengeralattjáró a múlt héten felbukkant Franciaország partjainál, majd később a holland haditengerészet vontatta át az Északi-tengerre.
A főtitkár szerint most már gyakorlatilag „alig van orosz tengeri jelenlét a Földközi-tengeren. Van egy magányos és összetört orosz tengeralattjáró, amely hazabiceg a járőrözésből. Micsoda változás ez Tom Clancy 'Vadászat a Vörös Októberre' című 1984-es regénye óta... ”
Moszkva közlése szerint a dízel-meghajtású tengeralattjáróval nincs semmi baj. A hajó a La Manche csatorna hajózási szabályainak megfelelően bukkant a felszínre, miközben egy brit hadihajó és egy helikopter kísérte, állítja az orosz védelmi minisztérium.
Az incidensnek is alig nevezhető eset azonban felveti a kérdést, hogy 40 év után hogy áll az amerikai és az orosz haditengerészet a tengeralattjárók erőviszonyával?
Egykor és most
A Clancy-regény idején már kezdtek mutatkozni az amerikai fölény jelei. A szovjet állomány számszerűen jóval népesebb volt, de a nukleáris meghajtás aránya már erősen Amerika felé billent (2:1). Igaz volt ez a technológiai színvonalra is, mivel az USA hajóinak zajkibocsátása jóval alacsonyabb lett (szonárszint), a hordozott rakéták pedig a globális lépcső felé kezdtek fejlődni, míg a szovjetek megrekedtek a regionális hatósugárnál.
A Vörös Október világában a szovjet flotta még félelmetes méretű volt, de már technológiai hátrányba került. A könyvben és a filmben ábrázolt fiktív Typhoon-hajó a szovjet mérnöki ambíció egyik utolsó grandiózus kísérletét jelképezi, mielőtt a gazdasági valóság szétverte volna a haditengerészetet.
A korszak két jellegzetes hajóosztálya az amerikai Los Angeles és a szovjet Typhoon volt - előbbi a csendes vadász, utóbbi inkább a víz alatti erőd.
Az elmúlt évek fejlődése azt mutatja, hogy az Egyesült Államok szisztematikusan építi tovább megszerzett fölényét, amely szerint az amerikai tengeralattjárók csendesebbek, gyorsabbak és megbízhatóbbak. A Virginia- és Seawolf-osztályok zajszintje 10–15 decibellel alacsonyabb, mint az orosz Akula vagy Jaszen hajóké, ami gyakorlatban azt jelenti, hogy az amerikai egység előbb hallja meg az oroszt, mint fordítva, és ez döntő taktikai előny.
A reaktorok élettartama is hosszabb lett - a legújabb hajókon a teljes szolgálati idő során nem kell reaktorcserét végezni. A Los Angeles-osztály korabeli egységeit 33–36 év után vonték ki, de a Virginiát már minimum 33 éves élettartamra tervezték, és némelyik a 40 évet is elérte reaktorcsere nélkül. Legújabban a ballisztikus rakétás Ohio és Columbia-osztályokat már 40 év fölé tervezik.
Élet a mélyben
A legmodernebb nukleáris tengeralattjárók hónapokig rejtőzhetnek a mélyben, de a határt nem a reaktor, hanem az ellátmány és a legénység pszichés terhelhetősége húzza meg, tekintettel a zárt térre, az állandó zajra, a monotóniára, a természetes fény hiányára, a felborult alvásrendre és a folyamatos készültség stresszére.
A mélyben nem a vasfegyelem tartja egyben a legénységet, hanem a pszichés felkészítés, a folyamatos mentális karbantartás és a biztonságos vezetői kultúra. Az odáig vezető út és a kiképzés valóságos tortúra, és ennek elviselésére a legkorszerűbb pszichiátriai eszközöket, teszteket és tréningeket vetik be.
Az amerikai haditengerészetnél a tengeralattjárós képzés az egyik legszigorúbb kiválasztási folyamat az egész haderőn belül. A jelentkezők nagy részét már az orvosi és pszichológiai szűrés kiszórja, hiszen a teszteken zárt térben és extrém körülmények között kell hosszú ideig helytállniuk.
Ha a mélyben fegyelemsértés vagy erőszak történik, a tengeralattjáró parancsnoka gyakorlatilag a hajó teljes jogú hatósága. Azonnal leválthatja az érintettet, elkülönítheti egy zárt kabinban, és megindíthatja a vizsgálatot. Súlyosabb esetben az ügyet a haditengerészet nyomozószolgálata, az NCIS veszi át, és a hajó a legközelebbi kikötőbe tér vissza.
A tengeralattjárókon nincs börtön, csak átmeneti őrizet és szigorú fegyelem — de odalent ez is elég ahhoz, hogy mindenki pontosan tudja, hol a határ. Ismert eset a 2000-es évekből, amikor egy USS Georgia fedélzeti incidens során egy fiatal matróz pszichés összeomlást kapott, és az éjszaka közepén megpróbált „kimenni levegőzni”. A kitörési kísérletet a szolgálatos szonár-kezelő vette észre, mielőtt a zsilip kinyílt volna, majd azonnal riasztotta a kapitányt, és sikerült az illetőt megfékezni. Azóta minden új legénységi tag képzése tartalmaz speciális stressz-reakciós szimulációt, épp az ilyen összeomlások megelőzésére.
A történet nem egyedi: a haditengerészet nyilvántartásaiban több olyan „minor incident” is szerepel, ahol egy kis személyes konfliktus vagy fáradtság majdnem tragédiába fordult. Ezekből alakult ki az a belső szabály, hogy „a mélységben nincs magánügy”, és minden feszültség közös kockázatot jelent.
A képzés központja Connecticutban a Groton bázis, amelyet a világ „tengeralattjáró fővárosaként” is emlegetnek, és ahol minden amerikai tengeralattjárós megfordul egy képzési ciklus erejéig.
A nukleáris hajókhoz kerülők közül sokan az elméleti–technikai képzésen buknak el, a lemorzsolódás aránya itt 10–20 százalék körüli. A hajóra kerülés után már csak néhányan esnek ki, főként mentális vagy egészségügyi okokból. Összességében egy tipikus évfolyamból minden harmadik–negyedik jelölt nem jut el a tényleges szolgálatig, ami megmagyarázza, hogy miért tartoznak a haditengerészet elitjéhez a mélység emberei.
A humán és a műszaki mix eredményeként az USA folyamatosan 14 hajót tud járőröztetni a forgó rendszerben, miközben 2–3 éppen nagyjavításon van. A járőrök stratégiailag elosztva működnek mindhárom óceánon. Ez a rotáció biztosítja, hogy az USA egyetlen pillanatra se veszítse el a második csapásmérő képességet.
Az amerikai globális tengeralattjáró-rendszer folyamatos járőrözési elve szerint (Continuous at-Sea Deterrence) mindig legalább 4–5 Ohio-osztályú hajó mozog a világ óceánjain, rejtve és azonnali nukleáris csapásra készen.
Az amerikai tengeralattjáró-flotta úgy van megtervezve, hogy a Föld bármely pontjáról bármely másik pontját képes legyen elérni, azonnal és megtorló csapásra készen.
Ebben a helyzetben az USA birtokolja a világ egyetlen teljes értékű „nukleáris triászát", azaz a tengeri, légi és szárazföldi elrettentő erejének globális méretét, amely biztonsági tartalékkal működik. Oroszország nem tudja ezt ilyen sűrűséggel fenntartani, ezért az ő hajóinak többsége védett „bástyaövezetben” járőrözik a Barents- és Ohosztki-tengeren, de nem világszinten.
Ami a fegyverzetet illeti, a hajók csapásmérő képességét növeli, hogy rakétáik MIRV-rendszerűek, azaz 8-12 célpont egyidejű megtámadására képesek. Az oroszok rendelkeznek ilyen képességekkel (R-29 és Bulava rakéták), de kevesebb önálló robbanófejjel (4-6), ezért összességében az amerikai tengeralattjáróknak robosztusabb csapásmérő kapacitása van, és a célzási hatékonyságuk is jobb.
Sokba kerül, de megszolgálja az árát
Az amerikai haditengerészetre évente kb. $45–50 milliárd USD jut, ebből több mint 10 milliárd a tengeralattjáró-programokra.
Az orosz haditengerészet teljes költségvetése a töredéke az amerikainak, nagyjából 6–7 milliárd USD. A nyílt források szerint Moszkva stratégiai prioritásként kezeli a Bore-A és a Jaszen-M programokat, és Putyin elnök a következő évtizedre 100 milliárd dollár körüli beruházást ígért a flottának.
Ebből azonban nem derül ki, hogy pontosan mennyi jut tengeralattjárók fejlesztésére. Az átláthatóság hiánya miatt nehéz pontosan megmondani, hogy az orosz költésekből mennyi jut közvetlenül erre a célra, de feltételezhető, hogy a legtöbb kiadás a szárazföldi hadműveletekre és a tartalékok feltöltésére irányul.
Oroszország feltétlenül közelebb kerül a modern és ütőképes kapacitáshoz, de várhatóan nem éri el az amerikai szintű, teljes globális sub-lefedettséget. Ahhoz túl sok és hosszú távú fejlesztés, több darabszám, biztos bázis és fenntartási kapacitás lenne szükséges.
Eközben az amerikai Columbia-osztály egységei már épülnek, míg Oroszország a Borej-A sorozattal lassabb ütemben halad.
De mégis...
Mark Rutte fent idézett gúnyos megjegyzése nem teljesen alaptalan, mert az orosz tengeralattjáró-flotta árnyéka már valóban jóval rövidebb, mint a hidegháború idején. Moszkva technológiai hátrányban van a nyugati haditengerészetekhez képest, mégis nagy hiba lenne a látszat alapján lebecsülni az orosz képességeket. Különösen akkor, amikor a Kreml pontosan tudja, hogy a mennyiségi versenyt már nem nyerheti meg, ezért a stratégiai súlypontokra koncentrál.
Oroszország épp ott erősít, ahol a világ várható feszültségközpontjai húzódnak: a Jeges-tengeri arktikus zónában, a Fekete-tenger térségében és az Indiai-óceán peremén, ahol a jelenlét nemcsak katonai, hanem energetikai és geopolitikai kérdés is.
Az amerikai flotta a glóbuszt járja, míg az orosz haditengerészet célzottan őrzi a stratégiai mélységet, és ebben - bármilyen „zajosak” is a hajói - a rejtőzködés még mindig erős fegyver a számára.