A nemzetközi szerződés szerint az Egyesült Államokban be kell engednie bárkit, aki az ENSZ közgyűlésére érkezik. Az amerikai belső jog azonban tesz kivételeket, és ezekre volt is példa a történelemben. Más esetekben viszont egészen félelmetes alakok is felszólalhattak.
HIRDETÉS
Az amerikai külügyminiszter pénteken bejelentette, hogy megtagadja a beutazási vízumot Mahmúd Abbásztól, a Palesztin Hatóság (PA) elnökétől és munkatársaitól. A döntés azonnali tiltakozást váltott ki a palesztin oldalon és az ENSZ szóvivője is kétségeit jelezte a lépéssel szemben.
Az ügy akár amerikai bíróság elé is kerülhet, ahol viszont feltehetően a kormány javára döntenének, mivel az alkotmány az amerikai elnök kizárólagos jogkörébe utalja a külpolitikai ügyvitelt.
A kitiltás politikai oka az, hogy az USA nem akarja hozzásegíteni a nemzetközi propagandalehetőséghez azt a vezetőt, akit - a Hamásszal együtt - szintén felelőssé tesz az Izrael elleni terrorcselekményekben, és hogy ez amerikai földön történhessen.
Mindez egy olyan érzékeny periódusban történik, amikor Franciaország, az Egyesült Királyság, Kanada és Ausztrália is a palesztin államiság elismerését tervezi, és ezzel kapcsolatban bejelentések is várhatók tőlük az ENSZ szeptemberi ülésszakán.
Az izraeli kormány viszont üdvözölte az amerikai döntést, amit Gideon Sa'ar külügyminiszter „bátor és szükséges lépésnek” nevezett, megköszönve Trump elnöknek és Marco Rubionak, hogy Izrael mellé álltak.
Nem jogi, hanem politikai végeredmény várható
Az ENSZ székhelyéről szóló 1947-es nemzetközi szerződés világosan kötelezi az Egyesült Államokat arra, hogy vízumot adjon mindazoknak, akiket az ENSZ meghívott a közgyűlésre, vagy akik tagállamokat képviselnek. A palesztinok ugyan nem tagjai az ENSZ-nek, de megfigyelői státuszuk révén jogosultak jelen lenni. Ebben a tekintetben tehát Rubio döntése ütközik az székházegyezménnyel.
Az USA és az ENSZ annak idején közösen rendelte el, hogy „a házigazda nem gördíthet akadályt az ENSZ-székházba tartó tagállami képviselők, szakértők, akkreditált média és az ENSZ által meghívott más személyek be- és kiutazása elé, és ha vízumra van szükségük, azt díjmentesen és a lehető leggyorsabban kell megadni”.
A mérleg másik serpenyőjében viszont nagy súllyal van jelen a belső jog, amely nem ismeri el szuverén területnek az ENSZ székházát. Az amerikai hatóságok nem léphetnek be a New Yorki-i palota területére és intézményeibe, viszont megakadályozhatják, hogy bárki oda tartson, ha az illetőt nemzetbiztonsági kockázatnak tekintik.
Erre hivatkozik Marco Rubio is, mondván, hogy a PA politikája a terrorizmust támogatja a hírhedt „Fizetni az ölésért” (Pay for Slay) – rendszerrel, amely jutalmazza a szélsőséges erőszak elkövetőit és támogatóit Izraelben és a megszállt területeken.
A külügyminiszter érvelését a 2014-es amerikai terrorizmusellenes törvény is alátámasztja, amely rendkívül széles, mondhatni korlátlan jogköröket biztosít a Fehér Háznak a terrorizmus elleni küzdelemben.
Volt már ilyen eset? Igen, és a legsúlyosabb ügy is a palesztinokat érintette
A legfontosabb kitiltási precedens 1988-ból származik, amikor az Egyesült Államok megtagadta Jasszer Arafat PFSZ-elnök beutazási vízumát az ENSZ Közgyűlésére. A döntés súlyos diplomáciai vihart kavart, és az ügy odáig fajult, hogy a Közgyűlés rendkívüli ülését egy napra Genfbe helyezték át, hogy Arafat ott mondhassa el a beszédét.
Ekkor hangzott el Arafattól a híressé vált metaforája – „egy olajágat és egy szabadságharcos fegyvert hoztam magammal” –, és kijelentette, hogy a palesztinok készek a békés rendezésre, ha Izrael is elismeri jogaikat. A beszéd jelentős politikai fordulópont lett, mivel röviddel utána az Egyesült Államok hivatalosan is megkezdte a párbeszédet a PFSZ-szel, ami korábban elképzelhetetlennek tűnt.
Nem sokkal előtte az amerikai kormány még a PFSZ New York-i képviseletének bezárására is kísérletet tett, ám a szövetségi bíróság ezt megakadályozta. A precedens világosan mutatta, hogy bár Washington politikai okokból hajlandó szembe menni a nemzetközi szabályokkal, jogi szempontból az ENSZ-nek is van erős alapja a küldöttek szabad belépésének biztosítására.
A mostani esetben sem zárható ki teljesen, hogy a világszervezet vagy valaki más ad hoc ülést kezdeményezzen egy másik országban. Ennek esélye viszont rendkívül csekély, főként szervezési, logisztikai és politikai okok miatt, az időhiányról nem is beszélve. Viszont nem zárható ki egy jelképes konferencia megtartása később, valahol a világban, ahol Abbász elnök is megjelenhet, de ez egyelőre nem merült fel.
A Fehér Ház a gyakorlatban bármit megtehet, ami a külpolitikával kapcsolatos, még ha ütközik is a nemzetközi joggal
Az amerikai kormány jogi pozícióját erősíti, hogy a Kongresszus akár külön törvényt is hozhat valakinek a kitiltására, miként meg is tette 2014-ben. A törvényhozás akkor egyhangúlag tiltotta meg, hogy vízumot adjanak Hamid Aboutalebi iráni ENSZ-nagykövet-jelöltnek, aki részese volt az 1979-es teheráni támadásnak és túszejtésnek az amerikai nagykövetségen.
A törvényt Barack Obama elnök aláírta, így a Kongresszus és a végrehajtó hatalom teljes egységben döntött egy nemzetközi kötelezettség megszegéséről.
Mégis, amikor enyhült az Arafattal szembeni harag, a palesztin vezető ismét felszólalhatott az ENSZ-ben, és egyenesen a Fehér Ház vendége is volt, ami Nobel békedíjat termett számára 1994-ben.
Kiket nem tiltottak ki, pedig lehetett volna?
A fórumokon többször megjelenhettek olyan vezetők, akiket később háborús bűnösként ítéltek el, vagy akiket hazájukban megöltek elnyomó politikájuk miatt, illetve a hágai nemzetközi büntető bíróságon fejezték be pályafutásukat.
Muammar al-Kadhafi líbiai vezető például 2009-ben tartott kaotikus, hosszú beszédet az ENSZ közgyűlésében.
Slobodan Milošević jugoszláv-szerb elnök beszédeket küldött a közgyűlésbe, míg Nicolae Ceaușescu román diktátor személyesen is felszólalt, miként Fidel Castro kubai vezető is.
Mobutu Sese Seko Zaire-i elnök is szót kapott, noha hazájában három évtizeden át vezetett egy rémálomszerűen véreskezű rezsimet, amelyet mély állami korrupció, politikai gyilkosságok és a lakosság brutális elnyomása jellemzett.
Mengisztu Haile Mariam, az etiópiai „Vörös Terror” vezetője is többször megjelent az ENSZ-ben, mielőtt 1991-ben megdőlt a rendszere, és távollétében halálra ítélték.
Charles Taylor (Libéria) a 1990-es években képviseltette magát, amíg háborús bűnökért el nem ítélték Hágában. Omar al-Bashir, aki 30 éven át állt Szudán élén, a 2000-es években beszélhetett New Yorkban, amíg a Nemzetközi Büntetőbíróság 2009-ben elfogatóparancsot adott ki ellene népirtás és háborús bűnök vádjával. A volt diktátor jelenleg egy szudáni katonai börtönben raboskodik, végzetes egészségügyi állapotban.
A szovjet vezetők is szabadon felszólalhattak, és ha úgy hozta, cipővel verték az asztalt
Mint az ENSZ egyik alapítója és a Biztonsági Tanács vétójoggal felruházott tagja, a Szovjetunió aktív szereplője volt a világszervezet üléseinek. Maga Sztálin nem jelent meg, de utóda, Nyikita Hruscsov pártfőtitkár aktívan kihasználta a világszervezet adta fórumot, miként Andrej Gromiko külügyminiszter is. A Szovjetunió végső szakaszában Mihail Gorbacsov elnök is megjelent New Yorkban.
1960 őszén, a hidegháborús feszültség egyik csúcspontján Hruscsov dühödten reagált egy felszólalására, amely elnyomással vádolta a Szovjetuniót Kelet-Európában. A főtitkár előbb hevesen csapkodott a pulpitusra, majd – a világsajtóban legendássá vált pillanatban – levette a cipőjét, és azzal ütötte az asztal lapját.
A gesztus sokkolta a teremben ülő diplomatákat, és szimbólumává vált a szovjet vezető vehemens, teátrális stílusának, valamint a korszak feszült szovjet–nyugati viszonyának. Az ülésen egyébként Kádár János magyar pártvezető is jelen volt.