Ukrajna területéből Magyarországnál jóval nagyobb, 115 ezer négyzetkilométeres területet hasított ki magának Oroszország. A Nobel-békedíjra áhítozó Trump Grönlandot szemelte ki, az őt békedíjra jelölő Netanjáhu pedig Gázát szállná meg. Kína Tajvant csatolná vissza – akár erővel.
HIRDETÉS
„Az orosz megszállás jogi elismerése nem lehet tárgyalási alap” – hangsúlyozta Friedrich Merz német kancellár az amerikai elnökkel folytatott eszmecseréje során. A videókonferencián – Volodimir Zelenszkij ukrán elnök jelenlétében – más európai vezetők is részt vettek napokkal azelőtt, hogy Donald Trump és Vlagyimir Putyin Alaszkában az ukrajnai háború lezárásának feltételeiről tárgyalt.
Amint az várható volt, még a tűzszünetről sem született megállapodás, Moszkva birodalmi álmait azonban jól jellemzi, hogy Szergej Lavrov külügyminiszter az 1991 decemberében felbomlott Szovjetunió, orosz rövidítéssel CCCP feliratú trikóban érkezett a megbeszélés helyszínére, egy alaszkai katonai támaszpontra.
Oroszország Vlagyimir Putyin 2012-ben megkezdett harmadik elnöki ciklusa óta tart igényt az egykori szovjet birodalomhoz tartozó Ukrajna területeire. Először a Krímet annektálták 2014-ben vértelen katonai akcióval, majd a kelet-ukrajnai Donbász térsége lázadt nyolc éven át. Ukrajna tizennégyezer katonát és civilt veszített ebben az időszakban.
A teljes körű invázió a déli szomszéd ellen 2022 februárjában kezdődött. Az orosz csapatok Kijev külvárosát ostromolták. A háború elején a megszállók Ukrajna területének 27 százalékát tartották ellenőrzésük alatt. Ez az arány jelenleg 20 százalékra apadt.
Ez azonban nem elvetendő darab: Ukrajna területéből 115 ezer négyzetkilométert foglalt el Oroszország. Összehasonlításul: ez 22 ezer négyzetkilométerrel nagyobb Magyarországnál.
Az alaszkai csúcs előtt Trump a területcsere lehetőségét lengette be, ami sokkot váltott ki Európában és Kijevben, holott egyáltalán nem világos, hogy az amerikai elnök mire utalt. Az ukrán alkotmány mellesleg tiltja az ország területének cseréjét vagy átruházását.
Moszkva ugyanakkor a korábban elfoglalt Krím mellett a luhanszki, donyecki, zaporizzsjai és herszoni régió egészét követeli magának. Ukrajna nem hagyhatja el a térséget – reagált Zelenszkij –, mivel Moszkva a térséget ugródeszkaként használná fel az ország maradékának lerohanására.
A nincstelen falu
„Két kopasz vetekszik egy fésűért” – így jellemezték a 21. század első területi vitáját Etiópia és Eritrea között, amely a két ország között 1998 óta dúló háború után Badme hovatartozásában csúcsosodott ki. A másfél ezer lelkes határmenti faluban nincs gyémánt-, sőt olajlelőhely sem, ennek ellenére mindkét fél görcsösen ragaszkodott hozzá.
A 2000 júniusában befejeződött háború után csak fél évvel később írták alá a békemegállapodást, amellyel összhangban létrejött egy ún. határbizottság. A testület 2002 áprilisában végérvényesen Eritreának ítélte a vitatott falut, az ellenségeskedés azonban napjainkig tartott.
Az iraki megszállás
Irak, Iránnal és Észak-Koreával együtt, a nemzetközi „gonosz tengelyét” alkotja – jelentette ki George W. Bush 2002-ben. Az akkori amerikai elnök szerint Szaddám Huszein tömegpusztító fegyvereket gyárt, és halmoz fel. A kongresszus engedélyezte a katonai erő bevetését Bagdad ellen, így az Egyesült Államok létrehozott egy, a „szándékát erősítő koalíciót” harminc ország – köztük Magyarország részvételével. A szövetségből a nagy országok közül Németország és Franciaország kimaradt.
Az Irak elleni tényleges, 2003. március 20-án kezdődő invázióban az amerikaiak mellett csak a brit, ausztrál és lengyel katonák vettek részt.
Az Iraki Szabadság hadműveletben 295 ezer szövetséges katona rohanta le az országot Kuvait felől, északon pedig a kurd pesmerga milícia 70 ezer tagja harcolt az iraki erők ellen.
Szaddám Huszein rendszerét két hónap alatt megdöntötték. A diktátort elfogták, bíróság elé állították, majd kivégezték.
Tömegpusztító fegyvert nem találtak. Egy évvel később felekezeti felkelés söpört végig az országon, amely polgárháborúba torkollott a szunniták és a síiták között.
A megszállás után az amerikai csapatok 2011-ben vonultak ki Irakból. A becslések szerint a megszállásnak és a háborúnak 461 ezer áldozata volt.
„Amerika sokat veszített a hitelességéből ebben a háborúban” – mondta Dr. Karin von Hippel, egy agytröszt főigazgatója.
Az elfoglalt Dél-Libanon
A libanoni Hezbollah 2006. július 12-én rakétazáport zúdított Izraelre, majd behatolt területére, és elrabolt két katonát, nyolcat pedig megölt.
A Hezbollah vezetője abban reménykedett, hogy a túszokkal újabb fogolycserét kezdeményezhet.
Izrael válaszul kiterjedt légitámadást indított a Hezbollah bejrúti célpontjai ellen, és stratégiai célpontokat, köztük a libanoni főváros repülőterét, továbbá utakat és hidakat bombázott, hogy megakadályozza az utánpótlás eljuttatását ellenségéhez.
Július 22-án átfogó szárazföldi offenzíva kezdődött, amelynek során az izraeli katonák átmenetileg elfoglalták Dél-Libanont.
A villámháború mindössze 34 napig tartott, és az ENSZ közvetítésével augusztus 14-én véget ért.
A két elrabolt katona holtteste csak két évvel később került vissza Izraelbe öt libanoni fogolyért és további kétszáz holttestért cserébe.
Az ukrajnai főpróba
Az orosz sereg 2008 augusztusának első napján hatolt be Georgia, akkori nevén Grúzia területére. Ez volt a 21. században az első háború, amelyet Európa területén vívtak – nem teljesen ugyanabba a súlycsoportba tartozó ellenfelek.
Még a dél-libanoninál is rövidebb volt: alig 16 napig folyt a csatározás.
A megszállás utólag az ukrajnai invázió főpróbájának tekinthető.
Grúzia 1991-ben vált ki a Szovjetunióból, egyik autonóm területe, Dél-Oszétia azonban a Moszkva támogatását élvező, senki más által el nem ismert szakadárok ellenőrzése alatt maradt. Oroszország azzal az indokkal hatolt be az akkor már közel két évtizede független Grúzia területére, hogy megvédje Dél-Oszétiát attól, amit a Kreml hamisan népirtásnak nevezett.
Az orosz erők átmenetileg elfoglaltak néhány grúz várost, majd – egyedüliként a világon – elismerték Abházia és Dél-Oszétia függetlenségét.
Oroszország közvetlen ellenőrzése alá vonta a szakadárok térségét, ezért felelős az emberi jogok megsértéséért – állapította meg 2021-ben az Emberi Jogok Európai Bírósága. Egy évvel később a Nemzetközi Büntetőbíróság elfogatóparancsot adott ki három orosz állampolgár ellen, akiket azzal gyanúsítanak, hogy grúzok ellen követtek el háborús bűncselekményeket.
A szakadár, más országhoz tartozó térségek a mai napig Moszkva, azaz Putyin ellenőrzése alatt állnak.
A dél-szudáni kleptokrácia
Két, évtizedekig tartó fegyveres csatározás után Dél-Szudán egy népszavazás után, 2011-ben nyerte el függetlenségét. A nép elsöprő többsége az elszakadásra szavazott.
A második konfliktusban bontakozott ki egy új erő: két, jobbára dél-szudáni katonákból álló zászlóalj fellázadt a szudáni vezetés ellen. Ez a két alakulat alkotta a Szudáni Népi Felszabadító Mozgalom magját. Az SPLM célul tűzte ki Új Szudán létrehozását. Ez a kísérlet a belharcok miatt kudarcot vallott.
Az egységes ország nem alakult meg, két évvel a dél-szudáni függetlenség kikiáltása után pedig az elnökhöz, illetve az ellenzékhez hű fegyveres erők vívtak ádáz harcot egymással.
Következésképpen éhínség alakult ki az országban – jelentette be az ENSZ 2016 februárjában. Csaknem ötmillió ember, Dél-Szudán lakosságának több mint 40 százaléka élt az éhhalál küszöbén.
Dél-Szudán belháborúja az uralkodó SPLM frakcióinak torzsalkodásából pattant ki. A politikai elit a függetlenség után olyan rendszert vezetett be, amit elemzők egyszerűen csak erőszakos kleptokráciának neveznek. Ebben a rendszerben a korrupció nem anomália, hanem magának a kormányzásnak az alapja.
Dél-Szudán területét egy felfegyverzett, pénzéhes, erőszakos csoport tartja ellenőrzése alatt.
A Hegyi-Karabah örményei
Több tízezer örmény menekült el Hegyi-Karabahból azok után, hogy Azerbajdzsán 2023. szeptember 20-án ellenőrzése alá vonta a térséget – magyarán: heves harcok után elfoglalta.
A szakadár köztársaság Dél-Kaukázusban, a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger között, nemzetközileg Azerbajdzsánhoz tartozik. A helyzetet bonyolítja, hogy a térség nagy részét Örményország felügyelte, mert területén jobbára örmények élnek. A két ország a nyolcvanas évek vége harcol érte, legutóbb pedig 2020-ban eszkalálódott az összetűzés, amikor a hathetes csatározásban több ezren vesztették életüket.
Azerbajdzsán Ankara, Örményország pedig Moszkva támogatását élvezte egészen 2018-ig, amikor a tömegeket megmozgató kormányellenes tüntetések élére Nikol Pasinján állt, átvette a hatalmat, végül a jereváni kormány miniszterelnöke lett.
„Stratégiai hibának” nevezte, hogy Örményország kizárólag Oroszországra támaszkodott, majd tavalyelőtt már közös gyakorlatot tartott az amerikai erőkkel.
A konfliktusnak ugyan az orosz békefenntartók vetettek véget, a két ország vezetője azonban Washingtonban, az amerikai elnök közvetítésével kötött békét.
„Örményország és Azerbajdzsán elkötelezi magát amellett, hogy örökre véget vet minden harcnak” – jelentette ki Donald Trump a Nikol Pasinjánnal és Ilham Alijevvel tartott közös sajtótájékoztatón.
A területfoglalási igények
A Nobel-békedíjra áhítozó amerikai elnök a béke hírnökének szerepében tetszeleg, ugyanakkor beiktatása után hat héttel ő maga jelentette be, hogy az Egyesült Államok „így vagy úgy”, de bekebelezi a ritkaföldfémekben gazdag, hivatalosan a Dániához tartozó Grönlandot.
Pakisztán mellett az izraeli miniszterelnök is Nobel-békedíjra jelölte egy másik ország elfoglalásával fenyegetőző Trumpot. Ugyanakkor augusztus elején Benjámín Netanjáhú közölte: Izrael a Gázai övezet teljes megszállásának tervét mérlegeli, sőt az is felmerült, hogy a palesztinokat Dél-Szudánba telepítenék át.
Korábban Donald Trump arról ábrándozott, hogy Gáza elfoglalása után a Közel-Kelet riviérájává alakítja át a palesztin területet.
Kína ezzel szemben nem bekebelezni akarja az önálló Tajvant, hanem „újraegyesíteni” a szigetet a szárazfölddel. A polgárháború után, 1949-ben ugyanis a győztes kommunisták Mao Ce-tung vezetésével a szárazföldön vették át a hatalmat, a vesztes Kuomintang pedig Csang Kaj-sek irányításával Tajvanra menekült, és ott folytatta a kormányzást.
A kínai kommunista vezetés szerint Tajvan mindig is Kína része volt. Immár presztízskérdés a párt számára, hogy a szigetet uralma alá vonja.
Hszi Csin-ping 2012-ben került hatalomra. Azóta Peking sokkal keményebb hangot üt meg, és egyre nyíltabban beszél arról, hogy – ha másképp nem megy – akár erővel csatolná vissza a szigetet a kontinentális Kínához.