Az izraeli kormányfő pár nap késéssel érkezett meg az ENSZ idei közgyűlésére a libanoni fejlemények miatt. Beszéde szokás szerint retorikus volt, határozott, de a korábbiaknál visszafogottabb.
HIRDETÉS
Benjamin Netanjahu pont azt mondta és nagyjából úgy, amit és ahogyan az adott helyzetben várható volt. Beszédének nagy részében felidézte az elmúlt egy év eseményeit és megismételte már sokszor elhangzott ígéreteit. A Hamász terroristáinak tavaly októberi izraeli véregzése, a túszejtés és az ezeket követő gázai háború, illetve a libanoni határon a Hezbollahhal, a tengeren és a levegőben pedig a jemeni húszikkal vívott küzdelem mellett felidézte az iráni rakéta-és dróntámadást is mondván, hogy ilyesmire, hogy Irán közvetlenül rátámad Izraelre, még nem volt példa.
Mindezzel kapcsolatban három határozott kijelentést tett. Egyrészt, hogy Izrael békét akar, és ezt meg is fogja teremteni. Másrészt, hogy aki rátámad Izraelre, az ugyanerre számíthat Izrael részéről. Harmadrészt, hogy a Hamásznak nincs más választása, minthogy megadja magát, és elengedje az összes még fogva tartott túszt. Az izraeli hadsereg addig le nem teszi a fegyvert, amíg ez meg nem történik. Azt az elképzelést, amely szerint a Hamász a gázai közigazgatás szereplője maradhatna bármilyen szinten is a háború lezárása után, az izraeli kormányfő nonszensznek nevezte, és kijelentette, hogy erről semmiféle körülmények között sem lehet szó. "Hiszen az olyan lenne, mintha a II. világháború végén a nácik beszállhattak volna Németország újjáépítésébe."
Az izraeli miniszterelnök beszédének gerincét az a kibékíthetetlen ellentét adta, amely Izrael és Irán között feszül, ezzel kimondatlanul és egyébként kimondva is választás elé állította a nemzetközi közösséget. Netanjahu azzal érvelt, hogy Izrael áldást, Irán átkot jelent nemcsak helyben, hanem globálisan is, és ezt két egyszerű térkép egymás mellé tételével szemléltette nem hagyva kétséget afelől, hogy Irán nemcsak Izraelre vagy a Közel-Keletre, hanem az egész világra pusztulást hoz. Ugyanez vonatkozik a Hezbollahra is, amely mögött szintén Irán áll, ahogyan a jemeni húszikat is a teheráni vezetés fűti, és ez csak töredéke a perzsa állam proxyhálózatának, amellyel szemben a nyugati világ sem tudja majd megvédeni magát, érvel az izraeli kormányfő.
Ezen a ponton kitért az iráni atomprogramra is, amellyel szemben szerinte sokkal keményebben kellene fellépnie a nemzetközi közösségnek, igenis szükség van szigorú szankciókra, úgy látja, hogy ez ügyben a Nyugat túl jóhiszemű. Ezt egyébként évtizedek óta ismételgeti. Az iráni atomprogram korlátozásáról szóló, több mint tíz évig tárgyalt, 2015-ben végül megkötött nemzetközi megállapodást, amely, ha rövid időre is, de nagy megkönnyebbülést hozott a diplomáciában, annak idején végzetes hibának minősítette, és óvott a következményeitől.
A Hamász betett Izrael és Szaúd-Arábia megbékélésének is
Amit viszont ritkán hallani Benjamin Netanjahutól, az a zsidók és arabok megbékélésének, sőt együttműködésének a fontossága. Ezt most hosszasan részletezte elsősorban Szaúd-Arábiát emlegetve, hogy Rijádot is be kell vonni az Ábrahám-megállapodások körébe, hiszen Izrael és arab szomszédai nemcsak a terrorizmus elleni küzdelemben, hanem a gazdaság számos területén természetes szövetségesek. Mindezt azon kevesek hallgatták, akik bent maradtak az ülésteremben. Szaúd-Arábia képviselői nem voltak közöttük.
Izrael és a Hamász háborúja, ami a tavaly októberi izraeli terrortámadások után kezdődött, megrekesztette az addig jól haladó tárgyalássorozatot Izrael és Szaúd-Arábia között. Ez azóta valamelyest elmozdult a holtpontról, amikor a szaúdi vezetés engedélyt adott Izraelnek a szaúdi légtér használatához, ha a jemeni húszik elleni válaszcsapások kivitelezéséhez ez szükséges. Érdemes hozzátenni, hogy a jemeni polgárháborúban (amely nem mellesleg még a gázai humitárius katasztrófával együtt is a világ legsúlyosabb humanitárius válságának okozója) Szaúd-Arábia az elűzött szunnita kormány pártját fogja a lázadókat támogató Iránnal szemben, úgyhogy ebben a kontextusban nem meglepő, hogy akár még Izraellel is hajlandó szövetkezni. De a gázai háború és annak összes hozadéka és hordaléka közepette mégis csak váratlan fordulatnak számít.
Mindent összevéve
Netanjahu ezúttal korántsem volt olyan erőteljes, mint amihez az ENSZ-küldöttek hozzá vannak szokva. Ahogyan a tekintélye sem akkora már, amekkorához pedig ő hozzá van szokva. A Hamász terrortámadásainak, majd a gázai háborúnak a borzalmai felőrölték nemcsak a nemzetközi közvéleményt, hanem az izraeli lakosság nagy részét is. Netanjahu és kormánya ellen már jóval az októberi vérengzés előtt is tömegek tüntettek. Kezdetben az ellene indult korrupciós perek miatt követelték lemondását, aztán az igazságügyi reformterv miatt tört ki általános felháborodás országszerte. Az elmúlt hónapokban pedig a túszok ügyének elhanyagolásával vádolják tízezrek őt személy szerint is.
Nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi közvélemény is ellene fordult, bár utóbbi nem tesz különbséget az ország és az ottani kormánypolitika között. Ugyanez érződik a nemzetközi diplomáciában is a gázai háború miatt még úgy is, hogy mindenki tisztában van azzal, milyen szerepe van a Hamásznak a gázaiak szenvedésében. Mostanra a Nemzetközi Büntetőbíróság gyakorlatilag egy lapon kezeli Netanjahut azzal a Jahja Sinwarral, aki a terrorszervezet - és most már a Hamász politikai szárnyának is - legfőbb vezetője, a tavaly októberi izraeli pogromok értelmi szerzője.
Netanjahu folyamatosan és keményen visszautasítja mindezt, de az a többfrontos harc, amit személyesen is vív már hónapok óta, kikezdte a lendületét. Arra, hogy ő vagy a hazája, Izrael háborús bűntettekért volna felelős, az ENSZ-ben mondott beszédében is kitért, és mindazokat nevezte felelősnek a gázai katasztrófáért, akik közvetve vagy közvetetten szerepet játszottak Izrael sarokba szorításában. Abban, hogy ne legyen más választásuk, mint háborút indítani az újabb támadásokat kilátásba helyező, Izrael elpusztítását nyíltan végcélnak nevező Hamász terrorszervezet felszámolására.
Netanjahu egy ponton megjegyezte, hogy igazából le akarta mondani az idei beszédet a libanoni határon kialakult háborús helyzet miatt, de azért döntött végül úgy, hogy mégis elmegy New Yorkba, mert annyi hazugság kering a világban Izraelről, hogy muszáj elmondania az igazat. És mondta, kérdezte, sorolta, tagadta, kért és fenyegetett, de mindez nem ment könnyen, ez szemmel látható volt, néha mintha elvesztette volna a fonalat. Pedig beszédét majdnem folyamatosan olvasta, ritkán nézett föl belőle, és a tekintete sem metszett már, inkább röpdösött ide-oda, miközben egy félig üres teremhez beszélt.