Magyarországon minden ötödik magyar nő válik kapcsolati erőszak áldozatává, a brutálisan összevert Orosz Bernadett ügyében hétfőn hoztak ítéletet. Spronz Júliával, a Patent Egyesület jogászával beszélgettünk arról, hogy hazánkban miért nem védik meg jobban a nőket.
HIRDETÉSAz utóbbi években történt-e pozitív előrelépés a párkapcsolati és családon belüli erőszak elleni küzdelemben Magyarországon akár törvényi szempontból, akár rendőrségi intézkedések terén?
Pozitív előrelépést egyáltalán nem tapasztaltunk a jogsegélyszolgálatnál. Furcsa is lenne, mert ha nem történik felülről beavatkozás, akkor ez a jelenség magától nem fog megjavulni. Kormányzati szinten egész biztosan, de jogszabályi szinten sem volt az elmúlt pár évben a koronavírus-világjárvány óta semmilyen olyan változás, ami elősegíthette volna az áldozatok hatékony védelmét vagy az elkövetők visszatartó erejű megfékezését. Egyetlen jogszabályi változás volt, ami pont az ellenkező hatást érte el: 2022. január 1-jétől bevezették, hogy azokban az esetekben is lehet közös felügyeletet, illetve váltott gondoskodást elrendelni, amikor az egyik szülő ez ellen kifejezetten tiltakozik. Ez nyilván egy rendkívül kedvező jogi módosítás a bántalmazók kezében, mert korábban azzal lehetett őket megfékezni, hogy ha családjogi perre került sor (bontóperre, szülői felügyeleti perre például). Ezekben az esetekben ha a bántalmazott fél vétózott, a bíróság semmiképp nem tudott közös felügyeletet fenntartani. Ez a módosítás most azt jelenti, hogy hiába költözik el egy bántalmazott a bántalmazó partnerétől, tőle megszabadulni igazából nem tud, ha van közös gyerekük, mert a bíróság „belenyomja” őt akár egy közös felügyeletbe, akár egy váltott gondoskodásba. Ez ugye az anyagiak terén is azzal jár, hogy nem fog tudni olyan tartásdíjat kapni, ami megfelelően biztosítaná, hogy a szétválást követően is képes legyen ellátni magát és a gyerekét. Ez olyan esetekben különösképp hangsúlyos, amikor korábban nem volt saját jövedelme akár hosszú éveken át. Ez egy nagyon kiszolgáltatott helyzetet állít elő. Ennyi jogszabálymódosítás történt, ami érinthette a párkapcsolati erőszak áldozatait.
Mit lát jelenleg a magyar nővédelmi rendszer leggyengébb pontjának?
Mondjuk azt, hogy nincs. Örömmel cizellálnám, hogy ez rossz vagy az rossz benne, de nincs ilyen. Nyilván bele lehet menni apró részletekbe, de itt alapvető hiányosságok vannak, tehát olyan, mint nővédelem valójában nem létezik. Éppen tegnap jött ki az ítélet Orosz Bernadett ügyében (hétfőn, február 12-én ítélték egy év tíz hónap letöltendő börtönre az Orosz Bernadettet brutálisan bántalmazó férfit – a szerk.), ami nagyon direktben mutatja ezt: kicsit több mint 4 évvel ezelőtt szembesültünk egy ripityára vert arcú nővel, amikor tényleg mindenki hüledezett, hogy hogy lehet valakivel ilyet csinálni, és akkor a végén kap az elkövető egy egészen nevetséges ítéletet. Ez az a része, ami látszik, és mérhetetlenül örülünk annak, hogy elítélték az illetőt. Ahhoz, hogy idáig eljusson az ügy, orosz Bernadettnek iszonyú akadályokat kellett megugrania. Anno azért rakta ki a képét a Facebookra, mert elzavarták őt a rendőrségről, amikor védelmet kért. Ez nem egy extrém példa, ez egy olyan eljárás és olyan ítélet, ami a nyilvánosság előtt zajlott, így nem a sok ezer „no name” ügy közül az egyik, hanem itt nagyon össze kellett kapnia magát a rendőrségnek, az ügyészségnek meg a bíróságnak, mert az egész ország figyelte, hogy mi történik. És ilyen az, amikor nagyon összekapják magukat.
Mit gondol, hogy miért nem változtat érdemben a kormány ezen a helyzeten?
Azért, mert a mostani kormány egy csöppet sem érdekelt abban, hogy bántalmazott nők ki tudjanak szabadulni a béklyóból, a nőkkel a kormánynak artikuláltan egy terve van: szüljenek sok gyereket. De hogy velük mi történik mindeközben, és aztán a megszületett gyerekeknek mi lesz a sorsa, az már kevéssé izgatja őket. Az elmúlt években megtudtuk, hogy túlságosan későn szülnek a nők, nem is annyit, amennyit kellene nekik, arra is jött egy tanulmány egy-két éve, hogy nagyon felülreprezentáltak a nők a felsőoktatásban, nem kéne ennyi továbbtanuló nő, valamint a CSOK meg a Babaváró-féle beavatkozások mind azt ösztönzik, hogy a nők házasodjanak meg, szüljenek gyerekeket, és lehetőleg ne tudjanak kijönni ezekből a kapcsolatokból. Egyébként ugyanígy az előbb említett PTK-módosítás is azt eredményezi, hogy a bántalmazott nők nem mernek elválni, mert ha elválnak, akkor nagyon sok időt tölt a gyerekük a bántalmazó felügyelete alatt, úgy, hogy nekik ahhoz nincs hozzáférésük. Míg az együttélés alatt tudják védeni a gyerekeiket, ott vannak, addig egy válás esetén ez cseppet sem biztosított. Ezek mind abba az irányba hatnak, hogy elnehezítse a bántalmazott nők kiszabadulását. Ez a nőképe ennek a kormánynak, nem kell túl nagy fantázia, hogy kibogozzuk, mert nagyjából minden megnyilatkozással ezt üzenik, hogy csak az az értékes nő, aki anya, és most már az 1-2 gyereket szülő nő sem az igazi, hanem legyen inkább 3-4 gyerek, és ehhez előfeltétel egy párkapcsolat, amelynek minősége a kormánynak már már mindegy.
Azt nagyon sokat halljuk, hogy a nők mit csinálnak rosszul, miért nem házasodnak, miért nem szülnek, miközben nem láttam olyan kampányt, amely a férfiak felelősségvállalását firtatná.
Ez éppen így van. Nincs olyan kampány, hogy „kedves férfiak, vállaljatok több szerepet a háztartásban, a gyereknevelésben”. A kormányzatnak éppen ez a családképe, hogy apa dolgozik, anya otthon van és főz meg gyerekezik.
Ilyenkor mindig arra gondolok: nekik tudniuk kell, hogy gazdasági képtelenség, hogy a nők ne dolgozzanak.
A legtöbb esetben ez így van, lehet, hogy a politikusfeleségek megengedhetik maguknak, hogy ne dolgozzanak, de a „plebs” nem annyira. Nem a nők tehermentesítése a lényeg, hanem az, hogy lehetőleg húzzanak kettős igát.
Olyan mintha Magyarországon teljesen le lennénk szakadva attól, amilyen irányba Nyugat-Európa megy ilyen szempontból.
Ez egy nagyon erőteljes hátramars, pont az ellenkező tendencia jellemző, mint Nyugaton, megyünk vissza a középkor irányába, és minden, amit sikerült kiharcolni, sok-sok év meg évtized alatt, az megy a kukába, mert nem illeszkedik a kormány nőképébe. Nem is legitim választás már, hogy egy nő a karrierjének éljen. Ha egy férfi csinálja ezt, akkor úgy vélik, beteljesíti a hivatását, ha egy nő, akkor karrierista. Egyre kényelmetlenebb a nőknek ebből a keretből kilógni. Aki tudatos nő vagy lány, az érzékeli a hátrányos megkülönböztetést és a stigmát, amit emiatt kap. Az LMBT-Q emberek üldözése is szerintem ezzel függ össze, hiszen ők nem reprodukciós alanyok- nem tudnak gyereket csinálni, ha pedig tudnak, azt nem szeretné a kormány.
Ön szerint min lehetne változtatni? Hol kezdené, ha tegyük fel alkalmaznák kormányzati tanácsadóként? Mi lenne az első lépés, amit javasolna?
Ha én felelős pozícióba kerülnék, akkor valószínűleg nem a jogszabályok felől közelítenék, mert bár számos helyen vannak hivatalos módosítási javaslataink a Patent részéről, de a jogszabályi környezet nem annyira vészes, mint amennyire a helyzet rossz. Amiből az is következik, hogy egyértelműen a jogalkalmazók oldaláról közelíteném meg elsősorban a problémát, és végigmennék az ország összes döntéshozóján nagyon alapos képzéssorozattal. Bármilyen képzésnek csak úgy van hatása, ha azt visszatérően végeztetik, folyamatosa és rendszeres. Érdemes lenne minden területen specializált egységeket létrehozni. Például mint amilyen a rendőrségen belüli pedofilcsoport. Elkülönítenék egy családon belüli erőszak egységet akár minden kapitányságon. Ugyanúgy a bíróságokon, az ügyészségeken is. A gyerekvédelemnél is azt látom, hogy azt tekintik bántalmazásnak, amikor monokli van és kék-zöld foltok, pedig a jelenség ennél jóval cizelláltabb, és arra is ki kéne őket képezni, ha meg akarják téveszteni őket. Könnyebb az ügyek ellátása, ha kifejezetten erre a területre szakosodott jogalkalmazók végzik azt. Mint ahogy a bíróságon van fiatalkorúak ügyésze, bírója, ugyanilyen jó lenne párkapcsolati erőszak témában is létrehozni ezeket a hivatalokat. Ez lenne a tűzoltás, utána lehetne a jogszabályokat módosítani, majd a társadalmat célbavenni tudatformáló kampányokkal. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy mi az a közeg, ahová érkezik egy bántalmazott nő. Ez az egy terület az, ahol látok előrelépést, szerintem érzékenyebb lett a társadalom, kevésbé áldozathibáztató, sokkal lejjebb került az ingerküszöb, de ez nem gyűrűzött vissza a jogalkalmazásba.
Tapasztalni a hasonló ügyek esetében, hogy olyan gyakorlatot alkalmaznak, mint például a bántalmazott szembesítése a bántalmazójával vagy az, hogy egy ülésteremben kell lenniük?
Ezek a káros gyakorlatok nem koptak ki. Éppen múlt héten vettem részt egy kapcsolati erőszakot illető, bírói szakaszba jutott eljárásban. Eleve úgy jutott bírói szakaszba az ügy, hogy a bántalmazott nő rögzítette, ami történik vele. Ügy általában abból van, ha az áldozat viszi tálcán a bizonyítékot. Ha nincs bizonyíték, akkor kár is feljelentést tenni, mert úgysem lesz belőle semmi. Erre a tárgyalásra az előkészítő ülésre csak én mentem el, mint a sértett jogi képviselője. Már azt is nehezményezte a bíró, hogy úgymond a sértettet nem annyira érdekli az ügy, ha meg sem jelenik. Meg kellett magyarázni neki, hogy nem, a sértettnek az a baja, hogy minden egyes találkozás traumatizálja őt, retteg ilyenkor, a bíróságra odafelé egyedül kell mennie, eljönni is egyedül kell, ott pedig nézni azt az embert, aki kínozta őt. Volt olyan ügyünk tavaly, amikor a bíró a távoltartó tárgyaláson rá akarta bírni a feleket, hogy álljanak egymás mellé, mert úgy látta, hogy az állítólagos bántalmazó jóval gyengébb fizikumú volt, mint az állítólagos bántalmazott. 2015 novembere óta egy EU-s jogharmonizáció keretében kellett a magyar jog részévé tenni az áldozatvédelmi irányelv rendelkezéseit, ez kicsit több mint 8 éve volt, és talán mostanra egyes részei ismerősek a rendőrségnek vagy a bíróságnak. Még ránk sértődnek meg, amikor jogi képviselőként odamegyünk, és mondjuk, hogy nem szeretnénk a szembesítést, szeretnénk különleges bánásmódot, szeretnénk, ha nem kéne együtt ücsörögnie a bántalmazottnak a bántalmazójával a váróteremben, szeretnénk ha a vádlott távollétében történne a sértett meghallgatása, amik jog szerint mind-mind lehetségesek és járnak is, de a bíróságok úgy veszik, mint egy kényeskedő macerát, hogy „jaj ne túlozzunk”. Mert extra feladatot jelent. Ránk mérgesek, hogy nyaggatjuk őket.
Számomra nem teljesen világos, hogy van a családon belüli erőszak, ami csak azokra vonatkozik, akik együtt élnek, akár házasok akár nem, de külön kategóriába sorolják azokat a nőket, akiket nem együttélés keretében bántalmaznak. Jó ez így, mit gondol erről?
Hátrányosan különbözteti meg a jog azokat, akik nem egy klasszikus családjogi keretben élnek. Orosz Bernadett is amiatt nem kaphatott megelőző távoltartást, mert nem hozzátartozó, és ugyanezért nem kapcsolati erőszakként bírálták el az ügyét. Nem véletlenül három testi sértés ügyben hoztak ítéletet, mert nem lehetett kapcsolati erőszaknak venni, hiszen hiányzott az a személyi feltétel, hogy ők együtt élők vagy hozzátartozók legyenek vagy legalább legyen közös gyerekük. Ez nagyon rossz így, van megkülönböztetés, méghozzá hátrányos. A nőszervezetek 20 évvel ezelőtt próbáltak lobbizni azért, hogy létezzen a törvényben nők elleni erőszak kategória, ami alapvetően nőkkel szemben a nemük alapján elkövetett erőszakot jelent. De kivetette magából az országgyűlés. Ez még a szocialista kormány idején történt, 2010 előttről beszélünk. Már akkor lecsipdesték a nők elleni erőszaknak az összes olyan elágazását, ami nem egy családjogi, törvényileg leszabályozott struktúrán belül található. Pedig létező jelenség a kéretlen udvarló is.
HIRDETÉSMit tapasztal: az, hogy sok esetben nem veszik megfelelően komolyan a nők elleni erőszakot a jogalkalmazók, inkább kapacitáshiányra vezethető vissza vagy a hozzáállással van a probléma?
Nem csak kapacitáshiányról van szó, hanem minden egyes áldozat érzi, mert érzékeltetik is vele, hogy az ő ügye az púp a hátra, csip-csup dolog, meghallgatják rendőrségen, bíróságon, és sokszor elhangzik, hogy ezt „miért nem beszélik meg, hát maguk értelmes emberek”. Biztos hogy nem csak kapacitáshiányról van szó, mert látszik a büntetésekből és látszik a bánásmódból is, hogy a nőket érő erőszakot „futottak még” – kategóriaként kezelik.
Miért van ez így? Ennyire patriarchális lenne a magyar társadalom?
Alapvetően azt gondolom, hogy ez az oka. Történelmileg így alakult, hogy a női családtagok alsóbbrendű lények, a ház ura nyugodtan regulázhatja őket. Itt Európa közepén azért muszáj volt olyan jogszabályokat hozni, amelyek haladnak a korral, még az én egyetemi éveim alatt, 1997-ben történt, hogy a házastársi kapcsolaton belüli nemi erőszak is büntethetővé vált egy jogszabálymódosztás révén. Ez nem volt olyan régen, 30 év sem telt el azóta. Aki most pozícióban van, aki a hatalmat gyakorolja, annak rendkívül kényelmes ez a patriarchális struktúra, mert profitál belőle. Nem érdekelt abban, hogy ezen változtasson. Mióta én aktív vagyok ebben a témában, az elmúlt 26-27 évben kizárólag akkor voltak progresszív módosítások, amikor történt valami tragédia, aminek visszhangja lett, ami kiváltotta a társadalom felháborodását, és akkor odadobtak valami kis csontot, hogy jól van, itt van nektek, örüljetek. Így lett bevezetve a távoltartás intézménye a 2000-es évek elején, így lett büntethető a zaklatás 2008-ban, így lett külön kategória a kapcsolati erőszak 2012-ben. A magyar nőmozgalom mérföldkövei mind tragédiákból születtek. A külföldi jó gyakorlat egyértelműen azt mutatja, hogy valós változás akkor lesz, hogyha az ország vezetése is valóban szeretne ezzel a témával foglalkozni, felvenni vele a harcot, és olyan intézkedéseket hozni, amelyeket nem lehet kikerülni, amelyeket minden jogalkalmazónak az utolsó intézkedő rendőrig és bírósági titkárig komolyan kell vennie, nem lehet alóla kibújni. Ez tudna olyan változást hozni, ami akár több évtizedes káros gyakorlat felszámolására is alkalmas.