Az Istentelen ifjúság kőkemény társadalmi látlelet, de nem a hitleri Németországról, amelyben játszódik, hanem minden olyan korról, amelyet az anyagi bizonytalansággal átitatott megalkuvás és a hidegség ural, és amely a ma élőknek is oly ismerős, akár mindenféle történelmi ismeret nélkül is.
HIRDETÉSSzájbarágásról, didaktikáról szó sincs, nincs szükség konkrét politikai utalásra, a párhuzamok anélkül is mellbevágóak. Kamaszfiúkat – személyiségük már le van építve, már a nevük sincs meg, csupán a kezdőbetűjét használják – és tanárukat látjuk egy tanórán a nyitójelenetben. Teljesen világos, hogy a politikai propaganda célt ért, a diákok eminens módon visszhangozzák a híradásokban hallottakat, még tanárukkal is szembefordulnak, amikor egyikükön számonkéri dolgozatában leírt rasszista gondolatait. Bénítóan kőkemény fricska az alkotóktól, hogy a hitleri propagandaszónoklat annak a színésznek hangján ömlik a hangosbemondóból és a rádióhangszóróból, amely hang napjaink Magyarországán a kormánypropagandát sulykolja az interneten: Kőszegi Ákosén.
A tanteremből egy erdei táborba visz a történet, ahol a jövő ifjú harcosait képezik. A sátorozás, az egymásrautaltság és összezártság minden kamaszos ellentétet felszínre hoz, megmutatkozik titok, vágy, féltékenység, versengés, és közben mindent beborít az ideológiai agymosottság. A felgyorsuló események tragédiába torkollnak, végleg lelepleződik a Tanár gyengesége és a zavar a gyerekek fejében, mindenekelőtt azéban a diákéban, akiről tényleg nem gondolta volna senki sem, hogy... A szeretetlenség frusztrált lelketlenséget szül, az pedig gyilkost. De hogy pontosan mi történik a táborban, azt fedje most jótékony homály azok kedvéért akik csak ezután ülnek be a Radnóti Színház előadására.
Porogi Ádám tanárja - az előadásban egyedül ő alakít végig egyetlen szerepet - alapvetően jó akar lenni, értékrendje még a helyén LENNE. Ám tisztában van vele, milyen korban és rendszerben is él: az elején még zsigerből kiáll igaza mellett és próbálja meggyőzni agymosott diákját, de nem sokkal később már hallgat, végül ki is mondja, hogy fél, és aztán messzire menekül az országból, kapva kap a felkínált lehetőségen. Kínlódó, vívódó, de végül csendben megalkuvó értelmiségi.
Schneider Zoltán hol gyógyszereket kapkodó, rettegő, opportunista iskolaigazgató, aki maradéktalanul végrehajt, megfelel, tan(?)könyveket folpackfóliáz, hol maga Julius Caesar, hol bíró, hol pedig kőbunkó kiképzésvezetőként van jelen a színpadon. Súlyos jelenlét mindegyik.
A diákokat játszó színészek mindannyian több szerepet alakítanak, Kádár Kinga a lányiskola nevelőnőjeként, diáklányokként (igen, többes számban!), anyaként, és mindenekelőtt suta kamaszfiúként jelenik meg, Kuttner Bálint a papot, valamint Z-t, a naplóíró fiút formálja meg, Nagy Márk az N. nevű diák illetve annak rasszista apja/anyja bőrébe bújik, míg Major Erik a fura fiú, T. bőrét ölti magára: eleinte jelentéktelen, eminens, majd egyre hátborzongatóbb minden megnyilvánulása. Ő alakítja Doppelgängert is, a tanár tudatalattiféleségét. Berényi Nóra Blanka hol kamaszfiú, hol dizőz, hol kurva, hol elvadult rablólány az erdőből – megannyi alak, megannyi dinamikus alakítás.
A színpadkép szuggesztivitását (díszlet: Kálmán Eszter) az időről időre legördülő írásvetítő-vásznak felerősítik (média design: Varga Vince), ezeken hol az éppen színen lévő fiúk szülei, hol a leányiskola diákjai és tanárnője jelennek meg felvételről, hol a színpadon forgó kamera szorongató élőképeit látjuk, hol pedig korabeli archív képsorok peregnek a hitleri Németország filmhíradóiból. A nyomasztó érzetet a kérlelhetetlenül szakadó eső hangja (zene, sound design: Csizmás András) és az időnként függönyként leereszkedő súlyos fólia csak erősítik. Utóbbi funkciója nem mindig csupán a színpad első és hátulsó felének elválasztása, többször szolgál vetítővászonként, de a képek rajta nehezen kivehetők, pont mint a történet – legalábbis egy darabig – homályos részletei. A diákok levele, melyben azt kérik, hogy a Tanár ne oktathassa őket többé, ugyancsak óriás betűkben és óriás szavakban nyer nyomatékot a díszlet falán. A többnyire sötét, nyomasztó játéktérben még élénkebb színűnek tűnő jelmezekkel (jelmez: Pattantyus Dóra) a látvány a harmincas évek Technicolor-eljárással készült külföldi filmjeit idézi.
Nagy Péter István a Don Carlos, a 451 Fahrenheit és A vége című Bartis Attila-regényadaptáció után Ödön von Horváth két művéből, az Istentelen ifjúságból illetve a Korunk gyermekéből állította színpadra ezt az előadást Sándor Júliával és Hárs Annával. Előtte eddig csak Vidovszky György vitte színre von Horváth istenkereső kamaszai és tanáruk történetét a Bárkában 2008-ban, Kardos Róbert és Dér Zsolt főszereplésével.
Nagy Péter István Istentelen ifjúsága kőkemény társadalmi látlelet, de egyáltalán nem a hitleri Németországról, hanem minden olyan korról, amelyet az anyagi bizonytalansággal átitatott megalkuvás és a hidegség ural, és amely a ma élőknek is oly ismerős lehet, akár mindenféle történelmi ismeret nélkül is.
Mert – ahogy a darabban elhangzik – a Vezér születése napján "menetelnek azok, akik elhiszik a transzparensekre írtakat, és akik nem hiszik el, azok is menetelnek."
A mába, a Nagymező utca 11-be érkezés (záró)perceiben felcsendülő Bob Dylan-dalt, az "It's All Over Now, Baby Blue-t" hallgatva és a főszerepeket játszó két színész civil arcának közelijét nézve akaratlanul is az eredeti történet korának nagy pacifistája, a német kormánynak is beintő díva, az előadásban negyed órával korábban szintén megidézett Marlene Dietrich klasszikus dalának sorai kúsznak agyamba: wann wird man je verstehen...?/mondjátok, miért van így...?
Fájdalmas katarzis és napokon át nem eresztő élmény a jutalma annak, aki beül a Radnóti legújabb előadására.