„Egész életemben gyűlölni fogom Oroszországot" - helyzetjelentés Herszonból

Herszon Ukrajna hősi városa, az ország harcra készségének szimbóluma ma csak árnyéka önmagának. A felszabadulás öröme órák alatt elrepült, és átadta a helyét az aggodalomnak és az éhségnek. Az Euronews Witness stábja a városban járt, hogy bemutassa, hogyan élnek most a herszoniak.

Amióta az orosz csapatok visszavonultak a Dnyipro mögé, a város frontvonallá változott. Az elmúlt napokban többen meghaltak, és a helyiek szerint korábban nem voltak ilyen véletlenszerű ágyúzások: amikor az ukránok akarták visszafoglalni Herszont, a csapások célzottabbak voltak, csak katonai célpontokra lőttek.

„Nehéz volt, lelkileg és fizikailag is. Nem mentünk el otthonról. Azután kezdtük el kijárni, hogy felszabadítottak bennünket. Ma nincs fűtésünk, nincs vizünk, nincs térerőnk, de legalább kijöhetünk az utcára” - mesélte egy ételért sorban álló nő az Euronews riporterének, Anelise Borgesnek.

Kevesen maradtak azok közül, akik képesek lettek volna elmenni

Léna Herszonban született, és itt is maradt az orosz megszállás alatt. Lányával, Nasztyával nap közben civil szervezetek segélyeit osztják szét a szomszédaiknak. A nő így foglalta össze a helyzetet:

Az idősek és betegek különösen nehéz helyzetben vannak. Sokan már nem találnak segítséget Herszonban. Stábunk a Vodnyikova kórházban járt, amely a város egyik fő egészségügyi intézménye volt. Ma a dolgozói vödörben hozzák a vizet munkába jövet – azzal öntik le a vécét, azzal mosnak fel, sőt, néha azzal is mosakodnak be a munkához.

Az áram egy generátorról megy, már amikor megy. Ottjártunkkor épp egy 85 éves férfit hoztak be a mentők, akiről kiderült, hogy elkapta a koronavírust. Orvosa hazaküldte: kezelni nem tudja, mert nincs mivel, és azt nem szeretné, hogy a kórházban járványgócpont alakuljon ki.

Éjjel senki nem hív mentőt

A dolgozók jó része elment, biztonsági okokból így elszállítják azokat a betegeket, akiket lehet. De sokaknál ez nem megoldható.

„Itt vannak a monitorok, de áram kell hozzájuk. Kijárási tilalom van és lőnek, úgyhogy éjjel senki nem hív mentőt. És nincs is már elég a városban. Az emberekhez késve érnek ki, ezért rossz állapotban kerülnek be. A legrosszabb a megszállás első néhány hónapja volt. Senki sem tudta, mi lesz velünk. Aztán hozzászoktunk a helyzethez. Ez a hónap szintén nagyon nehéz volt, víz, fűtés és áram nélkül. Lelkileg és fizikailag is” - mesélte a kórház egyik megmaradt orvosa, Cserbotarjova doktornő.

Meglátogattunk egy olyan családot is, melynek Herszon-közeli háza teljesen megsemmisült, mert találat érte.

„Nem érzek dühöt, csak megvetést. És ez az egész életemben megmarad. Egész életemben gyűlölni fogom Oroszországot. A gyerekeimnek nincs háza. Nekem se. 40 évig építettük, és most nincs semmim” - foglalta össze a család egyik tagja, hogy mit éreznek sokan a környéken.