Az Egyesült Államok feladata marad, hogy elriassza Észak-Koreát a szomszédaival szembeni agressziótól. Ehhez még fokozottabb együttműködésre van szüksége Japánnal és Dél-Koreával, akik Afganisztán után rá is szorulnak a bizalomerősítésre.
HIRDETÉSBár a drámai kabuli események eltakarták a napot más világpolitikai ügyek elől, de előbb-utóbb foglalkozni kell velük is. Dobogós helyen szerepel Észak-Korea lankadatlan érdeklődése a nukleáris fegyverkezés iránt. Erről nem sokat hallottunk az elmúlt két évben, de augusztusban megint előkerült, mert Phenjan újra indítja a plutónium előállításáért felelős nukleáris komplexumát.
A kérdés az, hogy Joe Biden folytatja-e elődje Korea-politikáját, vagy kitalál valami újat?
Afganisztán után esetleg lehet egy kicsit keménykedni Kim elnökkel?
Joe Biden egy olyan koreai stafétabotot vesz át, amit nem lehet megragadni, mert nincs rajta fogás. A válságoktól terhelt amerikai kormányzatnak e pillanatban nincsenek eszközei a KNDK nukleáris terveivel szemben, csak a figyelés és alkalmazkodás. Ebben benne van annak a kockázata is, hogy egy hirtelen északi lépés kapkodást és elkésett reakciókat válthat ki. (Ennek veszélyeit Afganisztán kapcsán is bőségesen érzékelhettük.)
A Biden-adminisztráció jelenleg a „diplomácia és a szigorú elrettentés” álláspontján imbolyog. A Fehér Ház szerint a koreai veszély még nem nőtt egzisztenciális fenyegetéssé, pedig a COVID és Afganisztán szakasza után Biden most egy megerősödött ellenféllel számolhat, aki nem tétlenkedett a látszólagos szélcsend idején. Phenjan mindenesetre egy új eszköz bemutatásával köszöntötte fel az elnököt márciusban, első nemzetközi sajtóértekezletének perceiben. A fegyver 600 kilométeres hatósugárral és 2,5 tonna hordozó kapacitással rendelkezik, ami elegendő nukleáris robbanófej szállítására.
Észak immár 60-100 nukleáris robbanófej ura, és kellő hasadóanyag-tartaléka van legalább 6 további bomba gyártásához. Folyamatosan javít célba juttató kapacitásain is, és számolni kell azzal, hogy idővel nemcsak az USA nyugati, de keleti célpontjait is elérheti (Washington, New York, Boston, Philadelphia, Chicago). A Pentagon most még optimista, mert a KNDK rakétái eddig nem mutattak be jelentős képességeket a vezérlés és precizitás terén, de a veszély létező és növekvő. Kisebb eszközeit tengeralattjárókról is képes útnak indítani, a legnagyobb pedig (Hwasong-15) nem sokkal marad el a világvezető orosz fegyver hatósugarától (SS-18 Satan).
Észak fejlesztési tempóját és nem lebecsülendő tudományos képességeit ismerve hiú ábránd abban reménykedni, hogy nem oldja meg több robbanófej elhelyezését egyetlen eszközön (MIRV), ami nemcsak a csapásmérés hatékonyságát növelné, de az amerikai rakétavédelmet is fokozott nehézségek elé állítaná. A MIRV azt jelenti, hogy a célterület felé érve a hordozó kinyílik, és több önállóan mozgó töltetet indít útjára, megsokszorozva a csapás hatékonyságát és megnehezítve az elhárítást. (Ilyen eszközökkel egyelőre csak a Biztonsági Tanács állandó tagjai rendelkeznek.)
Stratégiai téren ma még kevésbé valószerű, hogy a KNDK nukleáris támadást indítana az Egyesült Államok ellen, hiszen számára is világos, hogy az ellencsapás megsemmisítő lenne. A fő kérdés nem is ez, hanem hogy felhasználja-e Észak-Korea saját eszközeit olyan erők támogatására, akik az USA ellenfelei?
A válasz pedig: igen.
Phenjan közreműködik szíriai atomreaktor építésében, hordozóeszközöket árul Iránnak és Mianmarnak, tehát képességei akkor is ijesztők, ha nem használja őket. Ezeket a tranzakciókat nem fogja leállítani, mert a súlyos készpénz- és forráshiányban szenvedő rezsimnek égető szüksége van a haditechnikai export bevételeire.
Hogy jutottak el idáig?
Észak-Korea nukleáris programjának öt amerikai elnök is a követője volt, de egyikük sem lett az alakítója. Rendre az derült ki, hogy az Egyesült Államok befolyásoló képességei korlátozottak, mert nem csak Phenjannal, de a pekingi és moszkvai reakciókkal is számolnia kellett, ezért legfeljebb a serpenyő egyensúlyban tartását érhette el.
Az 1948 óta uralmon lévő Kim-dinasztia kezdettől fogva tervezte nukleáris csapásmérő kapacitás kiépítését, előbb Kína támogatásában reménykedve, majd önerejéből. Bill Clinton volt az első, aki felvetette egy előzetes csapás lehetőségét, de ez már teljes körű háborúhoz vezetett volna, elfogadhatatlan mértékű déli veszteségekkel. A katonai opció Akhilleusz sarka az, hogy a déli főváros, Szöul alig 50 kilométerre fekszik a határtól, és hagyományos tüzérség és légierő is elegendő a porrá rombolásához. Egy ilyen forgatókönyvben legalább egymillió dél-koreai halálával kellett volna számolni. Ez a dermesztő matematika mindmáig a háborús ellenérvek éllovasa. Megjegyzendő, hogy Peking is aggódik a Dél-Koreában élő nagyszámú kínai népesség miatt.
Évekkel később Donald Trump hamisan állította (2018, Szingapúr), hogy „Bill Clinton 3 milliárd dollárral segítette ki az északi vezetést, és ők már másnap ebből kezdték meg az atomfegyverkezést”. A Kongresszus számvevőszéke azt állapította meg, hogy az USA 13 év alatt összesen 1,3 milliárd dollárt juttatott Észak-Koreának, jórészt élelmiszerek, nyersolaj és orvosi eszközök szállításával, de ennek csak ötöde esett Clinton időszakára.
A koreai békés célú nukleáris fejlesztéseket sem az USA látta el könnyűvízzel, hanem egy dél-koreai és japán vállalatokból szervezett konzorcium. A tervezett két erőmű viszont sosem épült meg.
Kiszervezett atomfejlesztés
A helyzetet időközben nehezítette, hogy Északnak sikerült Pakisztánba telepítenie az urándúsítási programot, amire az amerikai hírszerzés csak évekkel később bukkant rá. Phenjan lepaktált Abdul Qadeer Khan pakisztáni atomtudóssal (kódnevén AQK-val), akinek privát hálózata 20 országba szállított nemcsak fegyvereket, de atomtechnológiát is, amit jórészt Kínától és Oroszországtól kapott vagy lopott. Ügyfelei között Irán és Kadhafi Líbiája is szerepelt. Amikor az amerikai embargó feloldása fejében Phenjan megígérte a plutóniumgyártás befejezését, azt egyszerűen kiszervezte egy másik országba.
Amikor 9/11 után az ifjabb Bush megjelölte a Gonosz Tengelyét, benne Irán és Irak mellett Észak-Koreával, akkor nem tévedett nagyot, a cselekvésekkel viszont adós maradt. Ekkor még megtehette volna, hogy kedvezményekkel leválassza Phenjant a tengelyről, de erről tanácsadói lebeszélték (főként Dick Cheney alelnök és Donald Rumsfeld védelmi miniszter), mert szerintük ez csak a Kim-rezsim megajándékozása lett volna.
A közvetlen amerikai beavatkozást gátolta az is, hogy ekkoriban kezdődött el a 'Napfény politika', vagyis a déli vezetés keserves egyezkedési próbálkozása Északkal a kapcsolatok normalizálására. (Ennek maradványai ma is léteznek.) Kim Dedzsung déli elnököt még Nobel-békedíjjal is megjutalmazta a naiv világ, miután 8 milliárd dollárnyi gazdasági segítséget nyújtott a KNDK-nak, sőt, elért egy csúcstalálkozót Kim Dzsong Il főtitkárral, és a pletyka szerint 500 millió dolláros csekket tett le az asztalra, javítandó a kellemes hangulatot. Arról már kevesebb szó esett, hogy ezután Észak-Korea kilépett még a korábbi satnya egyezségekből is, és felgyorsította nukleáris programját.
Az Egyesült Államoknak nem maradt más eszköze, mint az ilyenkor szokásos forgatókönyv, a szankciók, kereskedelmi és pénzügyi és a diplomáciai nyomásgyakorlás elkeserítő ciklusai. A Bush-adminisztráció megpróbálta elvágni Észak-Korea hozzáférését a 'kemény pénzhez', melyet főleg a kábítószer, a csempészet, a pénzhamisítás és pénzmosás terén szedtek be, és ezzel próbált csapást mérni a szűk phenjani elit extravagáns életmódjára. Néhány ital után egy Washingtonban disszidált diplomata el is panaszolta, hogy „végül csak-csak megtalálták a módját, hogy bántsanak minket”.
De azért teljes pénzügyi lebénulást nem sikerült elérni. Az alábbi videó részletesen bemutatja É-Korea bonyolult és kiterjedt jövedelemszerző képességeit, szerte a világban.
Idővel még ezeknek a bátortalan lépéseknek is egy részét vissza kellett vonni, és feloldani a Delta Asia koreai számláit, amikor a KNDK bemutatta első nukleáris fegyverét. Ismét hosszadalmas tárgyalások kezdődtek, és végül Phenjan ígéretet tett arra, hogy leállítja nukleáris létesítményeit, és befejezi a nukleáris technológiák exportját, Washington pedig arra, hogy törli Észak-Koreát a terrorizmus állami támogatóinak listájáról, valamint felújítja az olajszállítást és az élelmiszersegélyeket. Mivel azonban Észak nem egyezett bele a kötelmek ellenőrzésébe, ez a megállapodás is az enyészeté lett.
HIRDETÉSÚjra Észak lett a nyertes, mert a számlákat visszaszerezte, és a terrorista-listára sem került vissza. Igaza lett tehát Dick Cheney-nek, hogy végül megjutalmazták a phenjani vezetést, de korlátozniuk nem sikerült.
Hamis érvek
Látva több évtized hasztalan erőlködését, elhangzanak olyan nézetek is, hogy Amerika sodorta Koreát az atomfegyverkezésbe, mert nem épített vele rendes diplomáciai kapcsolatokat, nem kötött békeszerződést, szankciókat alkalmazott és nem vonta ki csapatait Délről. Itt az okozat keveredik az okkal, hiszen 1950-ben az északi kommunista vezetés kezdett inváziót Dél ellen (Kína buzdítására és szovjet jóváhagyással), átlépve a korábban kijelölt 38. szélességi fokot. Ez volt a hidegháború első jelentős katonai konfliktusa.
A japán gyarmati örökséget 1945-ben két fiatal amerikai külügyi munkatárs javaslata alapján osztották fel érdekszférákra (szovjet és amerikai), hasonlóan Berlinhez, vagy korábban az Oszmán birodalmat szétszabdaló Sykes-Picot egyezményhez. Egységes Korea létrehozása sajnos fel sem merült, noha Dean Achinson külügyminiszter ennek volt híve, figyelmeztetve, hogy különben örök háborús tűzfészek fog létrejönni. Viszont Harry Truman elnök még bottal se akarta piszkálni a Távol-Keletet. Nem úgy a világháború egyik hőse, a Japánt elfoglaló Douglas MacArthur tábornok, aki a Kongresszusban szervezkedett Kína megtámadására. A vita kiéleződött, és amikor a sajtó kezébe került a tábornok egyik harcias levele a Ház republikánus frakcióvezetőjéhez, az elnök habozás nélkül menesztette Amerika hősét.
A következő elnök is óvatos volt. Dwight Eisenhower sem akart világháborúvá dagasztani egy helyi konfliktust, ezért nem erőltette Észak legyőzését (szemben Richard Nixonnal a vietnámi háborúban). Az elhúzódó ellenségeskedés még így is ötmillió lelket követelt, és fegyverszünet ide vagy oda, a 70 éves feszültség jelenleg is fennáll. Óriási mennyiségű haderő és hadianyag koncentrálódik az övezetben, ami bármely percben működésbe hozható.
Hiú ábránd, hogy az amerikai katonaság kivonása csökkentené Észak vágyát a nemzet egyesítésére – persze a saját elképzelései szerint. Az illegitim (és ma már nem is kommunista, hanem dinasztikus) rendszer számára a déli demokrácia és tőkés piacgazdaság akkor is elfogadhatatlan, ha ott egy szál amerikai sincs jelen. Az enyhülés és kapcsolatfelvétel persze kívánatos, és vannak is példái (így közös koreai csapatok indítása két téli olimpián vagy asztalitenisz- és kézilabda-világbajnokságon), de ezeket a reményeket gyorsan lehűtik az olyan katonai incidensek, mint amikor 2010-ben Észak elsüllyesztette a déli ROKS Cheonan csatahajót, 46 tengerész halálát okozva ezzel.
HIRDETÉSÓvatoskodás és a kavicsok rugdosása Obama idején
A 'reménytelen dinamika' folytatódott Barack Obama elnöksége alatt is. Ekkor már lezajlott a második sikeres atomkísérlet Északon, ami végleg elbizonytalanította az amerikai vezetést. Három évvel később az elnök már megállapodásokra kényszerült a KNDK új (és jelenlegi) vezetőjével, Kim Dzsong Unnal, élelmiszersegélyeket helyezve kilátásba a ballisztikus rakétatesztek leállításáért. Az alku végeredménye ugyanaz lett, mint korábban és utána is: ígéret, majd az egyezség megszegése. Phenjan a nagy hatótávolságú rakéták vezetésére alkalmas műholdat bocsátott fel, és közölte, hogy nukleáris fegyvereiről a világ összes pénzéért sem mond le.
Az amerikai adminisztráció beletörődött ebbe a helyzetbe, amire Jeffrey Bader, a Nemzetbiztonsági Tanács munkatársa szerint „a provokáció, a zsarolás és jutalom körforgása” volt a jellemző. A felek a kavicsokat rugdosták: a szankciók fennmaradtak, és diplomáciai kezdeményezések sem történtek. A Kongresszus sem jutott dűlőre a továbbiakról, mert a demokraták tárgyalásokat, a republikánusok pedig a nyomás növelését preferálták.
Egyszóval nem történt szinte semmi.
Jött Donald Trump és Twitter-diplomáciát zúdított a 'rakétaemberre'
Az Obama-féle türelemjátékot váratlan hevességgel váltotta fel Donald Trump „maximális nyomás” politikája. Az elnök sose látott szintre emelte a szankciókat, és feketelistára tett nemcsak amerikai, de külföldi vállalatokat és személyeket is, akik Phenjannal üzleteltek. Az Obama-korszakhoz képest meglepő újdonság volt az is, hogy az elnök nem a diplomáciai csatornákon vagy a hagyományos sajtóban ismertette döntéseit, hanem a közösségi média felületeiről bombázta Kim elnök személyét.
A Korea-politika felszítása nagyban kötődött John Bolton nemzetbiztonsági főtanácsadóhoz, aki még a katonai opcióktól sem riadt volna vissza a koreai intenzitás láttán. Ez a harciasság támaszkodhatott arra a tényre is, hogy Irán mellett Észak-Korea volt a leginkább elutasított kormányzat az amerikai közvélemény szemében, messze elmaradva az oroszok és a kínaiak mögött.
HIRDETÉSPhenjan eleinte nem reagált a fenyegetésekre, és bármely önkorlátozó lépést a szankciók felszámolásához kötött, de 2018 elején érkezett egy olyan üzenet, ami nem várt hatás váltott ki.
A világ álla leesett, amikor Kim elnök váratlanul békejobbot nyújtott, és rá egy nappal a nukleáris program befejezését jelentette be, sőt csúcstalálkozót javasolt az amerikai elnökkel. Talán sosem tudjuk meg, hogy az ellenüzenet valóban ilyen ütős volt-e, vagy csak taktikai húzás az amerikai elnök hevületének csitítására és az időhúzásra. A lényeg az, hogy végül három randevú is lezajlott köztük, és olyan barátságos hangnemben, hogy csak ámult a világ.
Találkozott az északi és a déli államfő is, de ma már világos, hogy Amerika ismét lépre ment, és megint csak az időnyerés volt Kim elnök célja. Hízelgései az amerikai elnök felé, látszólagos kapitulálása, rendszeres eltűnései és hosszas hallgatásai, az egészségi állapotáról elterjesztett híresztelések, vagy húgának rejtélyes előtérbe tolása mind azt szolgálták, hogy 'kibekkelje' a trumpi időszakot és megvárja egy türelmesebb amerikai kormány létrejöttét.
Trump hagyatéka
Nem lehet állítani, hogy Trump időszaka teljesen eredménytelen lett volna. Nem tolta ki a konfliktust a közvetlen katonai veszély határáig (menesztette is a héja-Boltont), és sikerült elérnie, hogy a KNDK exportjának 90%-a az illegális kategóriába sodródjon, beleértve a szén, az acél, a halászati termékek és a textilipar kiviteleit. Kimnek figyelmeztető, hogy ehhez az ENSZ Biztonsági Tanácsának egyetértését is megszerezte, vagyis sikerrel szondázta meg Kínát és Oroszországot Korea ügyében. Ez idő alatt 20 ország korlátozta diplomáciai jelenlétét Phenjanban.
Az viszont továbbra is kizárt, hogy az Egyesült Államok társadalmi változásokat generáljon Észak-Koreában. Ilyen kapacitása esetleg csak Kínának lenne, de nem áll feltétlen érdekében. Olykor megharagszik Phenjanra, és fegyelmező céllal leállítja az olajszállítást, mint az történt 2013/14-ben, egy váratlan atomkísérlet után. Nagyon megharagudott akkor is, amikor az elnök dührohamának áldozata lett Peking régi barátja és közvetítő partnere, Csang Szongthek katonai vezető, mellesleg Kim nagybátyja is. De ennél nagyobb nyomást nem gyakorol.
HIRDETÉSKínának nincs túl sok oka segíteni az Egyesült Államoknak, és tart attól is, hogy ha egy túl nagy presszió alatt a phenjani rezsim összeomlik, az teret nyitna az amerikai katonai fellépés előtt, nem is beszélve a hatalmas menekültáradatról, amire semmi szüksége nincs.
A jelen állás
Ha Joe Biden áttekinti és komolyan is veszi öt elődjének vegyes tapasztalatait, akkor tudnia kell, hogy a KNDK nem adja fel atomfegyvereit addig, amíg totális rezsim irányítja, de azt is, hogy egy kívülről szervezett vagy erőltetett rendszerváltás esélytelen. Csakis a nemzetközi diplomáciai erőgyűjtés és a rendszer lassú aláásása lehet a célja - már ha van egyáltalán hosszabb távú elképzelése.
A korábbi elnökökkel szemben újdonság, hogy az esetleges kudarc következményei jóval súlyosabbak lehetnek. Az USA túl sok időt hagyott Phenjan nukleáris megerősödésére, aki még nem mérhet végzetes csapást az Egyesült Államokra, de veszélyessége jelentősen megnőtt.
A clintoni preventív csapásmérési gondolat végrehajtása még nem lett volna nehéz, de mára a koreai nukleáris robbanófejek és rakéták java rejtett létesítményekben várakozik, így nem valószínű, hogy egyetlen csapással megsemmisíthetők. Így képesek maradnak a kemény válaszra és védekezésre.
A diplomáciai áttörés útjában pedig az áll, hogy Korea hajlamos bezsebelni az engedményeket, viszont nem biztosítja az ellenőrzést és így a megegyezések szinte értelmetlenek. Csakúgy, mint az iráni atomalkuval is történt.
HIRDETÉSEsélyes lehet viszont az orosz és a kínai reláció felhasználása, mert további nukleáris tesztek vagy rakétafejlesztések a másik két atomhatalomnak sincsenek ínyére. Tárgyalási alap lehet az is, hogy a Koreával kereskedni kívánó kínai és orosz vállalatoknak sem kedvező a szankciós rendszer. Kim agresszivitásának visszafogása gazdasági előnyökkel járhat a másik két fél számára is.
'Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni'
Stanley Kubrick filmszatírája már 1964-ben bemutatta egy véletlen nukleáris válság lehetőségét, pedig akkor még csak a Szovjetunióval kellett szembenézni. A filmben az amerikai elnök (Peter Sellers) és szovjet partnere együtt próbálnak kitörni a csapdahelyzetből. Viszont hatvan éve még nem kellett számolni azzal, hogy megjelenik néhány 'rogue'-állam, nemzetközi zsivány, akivel nem lehet tárgyalni, legfeljebb alkalmi egyezségeket kötni, melyek hamar felborulnak. Ezt Obama és Trump elnök egyaránt megélte, és ezzel kell Joe Bidennek is szembenéznie.
Ha Kína és az USA enyhülésre jut a Dél-kínai-tenger térségében, akkor a konfliktus a koreai félszigetre tevődik át, felértékelve a Kim-dosszié fontosságát. Az Egyesült Államok feladata marad, hogy elriassza Észak-Koreát a szomszédaival szembeni agressziótól. Ehhez még fokozottabb együttműködésre van szüksége Japánnal és Dél-Koreával, akik Afganisztán után rá is szorulnak a bizalomerősítésre. Feladat lesz a három szövetséges rakétavédelmének integrálása, a hírszerzési kapacitások megosztása és a tengeralattjáró-ellenes képességek erősítése.
Figyelni kell arra is, hogy Irán és Szíria mellett Kim elnök ne osztogathassa szabadon a ballisztikus rakéták technológiáját másoknak is, mert minél több támadó eszközt állít elő, nő a kockázata újabb államok, sőt magánszereplők vagy terrorszervezetek megerősödésének. Ehhez keményvalutára van szüksége, ezért ezeket a csapokat is zárva kell tartani.
Egyre fontosabb az 'apró eszközök' alkalmazása is a rendszer belső zilálása végett, főként az információs térben. Ma már Észak-Korea sem légmentesen lezárt ország, és a hírek, ismeretek, üzenetek nemcsak Délről, de Kína felől is beszivárognak. A fekete és szürke piacok elősegítik ezek terjedését, még ha az állam mindent meg is tesz a tiltott technológiák ellen, de ebben még ő sem mindenható.
HIRDETÉSEgyféle és mindent áttörő megoldásnak még a körvonala sem látszik, ezért nagyon kemény munka lesz a különféle kisebb lehetőségek összehangolása. A döntő kérdés ezért a végére marad: lesz-e kapacitása és türelme a Biden-adminisztrációnak elvégezni ezt az elhanyagolt feladatot, vagy ismét szőnyeg alá kerül a Korea-dosszié, hogy majd később sokkal vastagabb változatban kerüljön ismét elő.