rendkívüli hír

rendkívüli hír

A bipoláris depresszió napja: európaiak mondják el, hogy élnek együtt vele

A bipoláris depresszió napja: európaiak mondják el, hogy élnek együtt vele
Betűméret Aa Aa

Minden év március 30-án tartják meg a bipoláris vagy más néven mániás depresszió világnapját, melynek célja, hogy őszinte beszélgetést kezdeményezzen az érintettekkel, információkat adjon át erről a mentális betegségről, és érzékenyítse a társadalmat.

Magyarország különösen érintett ezen a területen: a nemzetközi kritériumok alapján készített felmérés szerint a bipoláris betegségek előfordulása hazánk felnőtt lakossága körében a világon a legmagasabbak közé tartozik - 2016-os adatok szerint körülbelül 100 ezer embert érinthet a kórkép, amit a mániás epizódok - szélsőséges hangulatingadozások - egymás utáni ismétlődése jellemez. A hazánkban regisztrált öngyilkosok döntő többsége egyébként kezeletlen depressziós vagy bipoláris beteg.

A jelenlegi álláspont szerint a genetika, biológiai és környezeti hatások együttesen vezetnek a betegség kialakulásához. Felfedezni viszont nehéz, hiszen a betegek gyakran kitűnően leplezik a problémájukat és akár évek is eltelhetnek, mire rájönnek a tünetek okára.

Az Euronews kontinens-szerte készített interjút mániás betegekkel, akiket arról kérdezett, milyen együtt élni a betegséggel.

James Trevelyan, 42, London, Egyesült Királyság

"2004-ben jöttem rá, hogy bipoláris vagyok, miután 10 éven át sorozatosan félrediagnosztizáltak. Ez idő alatt mentálisan egyre rosszabbul éreztem magam, elszigetelődtem és munka nélküli lettem" - meséli James. - "Végül öngyógyításba kezdtem, hogy kilépjek ebből az állapotból, amihez marihuánát használtam. Ez viszont drogos pszichózishoz vezetett, ami miatt nagyon sebezhetővé váltam, könnyű prédája lettem a kihasználóknak és bántalmazóknak.

2004 októberében kiugrottam egy második emeleti ablakon és a fejemre estem - súlyos sérüléseket szenvedtem, szerencsés vagyok, hogy egyáltalán túléltem az esetet. Az öngyilkossági kísérlet teljesen elcsúfított, mélyen depressziós voltam és elszántam magam, hogy végezzek magammal, miután kiengednek a pszichiátriáról - ekkor diagnosztizáltak mániás depresszióval. Szinte megkönnyebbülés volt, mert akkora egy ideje már gyanítottam, hogy ez a bajom, és ez sok mindent megmagyarázott. 2006-ban plasztikai műtétem volt, helyrehozták a baleset okozta rútságomat, és ezután kezdhettem el önkénteskedni."

James azóa megnősült, a felesége pedig nagyon támogató, olyannyira, hogy gyermeket is vállaltak közösen, kislányuk ma már 18 hónapos. A szűkebb baráti köre is tudja, hogy bipoláris, és ők is nagyon támogatóak, csakúgy, mint a munkatársail.

"A trauma ellenére, amit elszenvedtem, és amiből soha nem fogok teljesen felépülni, a bipolárisságot mégis pozitívumnak látom. Ezek nélkül a tapasztalatok nélkül ugyanis nem tudnám a segítői munkámat végezni - legalábbis nem olyan magas szinten, amit magammal szemben megkövetelek" - mondja James, aki főmunkatárs és segítő a Bipolar UK nevű szervezetnél.

Ozlem Sari, 48, Törökország

"15 éves voltam, az iskola utolsó napja volt a szünet előtt" - meséli Ozlem. - "Egyetlen egy ponttal lemaradtam a jó jegyek miatt kapható dícséretről, ami miatt stresszes voltam és egész éjszaka nem aludtam. Mivel a dperesszió jeleit mutattam, a családom elvitt egy pszichológushoz és nem sokkal rá diagnosztizáltak mániás depresszióval. Ennek ma már 33 éve, azóta ezzel élek együtt."

Néhány évvel ezelőtt Ozlem létrehozott egy egyesületet, amin keresztül a betegség korai felismerésének fontosságára szeretné felhívni a figyelmet a közösségében, és kapcsolatot akar kiépíteni a páciensek, családok és jótékonysági szervezetek között. Cél az is, hogy a mániás depresszióban szenvedőket megóvja attól, hogy a társadalom stigmatizálja őket.

"48 éves vagyok, házas és van egy gyermekem. Megtanultam együtt élni ezzel."

Donato Benucci, 63, Prato, Olaszország

"1990 júniusában egy napon úgy keltem fel, hogy tudtam, a feleségem meg akar ölni a szeretője és a lányom segítségével - ettől pánikrohamot kaptam. Elmenekültem, pár napra teljesen eltűntem, végül a pszichiátrián kötöttem ki. Pár hónappal később diagnosztizáltak. Bíztam az orvosokban, még akkor is, ha az, amit az orvosok és szociális munkások leírnak, az egyébként is sebezhető embereket még törékenyebbé teszi" - meséli Donato, aki 20 évig követte a gyógyszeres kezelést, ami alatt saját bevallása szerint a teste és a lelke teljesen elszakadt egymástól.

"18 évesen házasodtam meg, és van egy 45 éves lányom, akivel nincs kapcsolatom. Miután annyi mindent tönrektettem, már harag nélkül tudok visszanézni a múltba, és próbálom megvalósítani az álmaimat. Mediátor vagyok, szakszervezeti tag, és újra megtaláltam önmagam, mióta azt csinálhatom, amit szeretek. Nem életeket próbálok menteni, csak szeretném, ha az emberek nem éreznék kényelmetlenül magukat. A bipoláris emberek ugyanis erőtől duzzadó lények, néha úgy érzik, meg tudnák menteni a világot, annyi erejük van, néha meg mély depresszióba zuhannak. 20 éven át próbáltam elnyomni magamban ezt a gyógyszerekkel."

Donato, aki ma az On The Road Again nevű civil szervezet önsegítő csoportjainak munkatársa, azt mondja, fontos, hogy ne ítélkezzünk. "A mindennapi életben nagyon is gyakori, hogy elítélnek minket. Pedig mi csak a jéghegy csúcsa vagyunk egy beteg világban, ami nem képes gyógyírt találni a bajaira."

Név nélkül, 62, Las Palmas de Gran Canaria, Spanyolország

"24 évesen épp eufórikus perióduson mentem át, és úgy döntöttem, hogy az üzletemet átadom valaki másnak, és egy másik szigetre költözöm. A viselkedésemben bekövetkező hirtelen változás miatt a barátaim felhívták és riadóztatták a családomat, akik idejöttek, és megakadályoztak ebben. Olyan nyilvánvaló volt a mániás depressziós epizód, hogy egyetlen telefonhívás alapján diagnosztizáltak, bár az orvosok csak akkor árulták el nekem a betegségemet, mikor már a kórházban voltam. És mikor az orvos azt mondta, hogy bipoláris depresszióm van, nehéz volt elhinni. Mindannyiunkkal ez történik: pont olyan ember vagy, mint bárki más, és egyszercsak azt mondják, mentális beteséggel küzdesz."

"A családom nem reagált igazán jól, és ezen a diagnózisom utáni évek sem változtattak. Úgy döntöttem, elköltözöm a közelükből, mert úgy éreztem, engem hibáztatnak a mániás depresszióm miatt és mert azt gondolták, nem tudok magamról gondoskodni. Pedig nem ez a helyzet. A gyógyszerek fejlődésével egyre több mellékhatástól szabadultam meg, és hosszú időszakokon át stabil voltam. Ezt csak olyan időszakban nem sikerült tartanom, amikor nagyon erős stressz ért, például az anyám halálakor, vagy a válásomkor. Megtanultam együtt élni a betegséggel, és megvannak a trükkjeim, hogyan kezeljem.

A stigma azonban még ma is nagyon erős: gyógyszerész vagyok, de nem mondhatom el az embereknek, hogy bipoláris betegségem van. Tudom, hogy nem értenék meg, és elveszíteném a bizalmukat. A társadalomban még mindig él, hogy a mániás depressziósokkal szemben ébernek kell lenni."

Julija Bakulina, 21, Ryazan, Oroszország

"Az első mániás epizódomra 15 éves koromban került sor" - meséli Julija. - "Folyamatosan depressziós voltam, nehéz volt reggelente felkelnem, dührohamokkal ébredtem. Egyre nehezebb volt számomra, hogy kommunikáljak az emberekkel, nem tudtam koncentrálni, állandóan remegtem. Csak múlt nyáron tudtam meg, hogy mániás depresszióm van, azelőtt idegrendszeri rendellenességnek mondták, de én észrevettem, hogy nem stabil az állapotom: vagy nagyon magasan voltam, vagy nagyon mélyen."

Julija először különböző orvosokhoz ment, akik azt mondták neki, nem szereti magát eléggé, és antidepresszánst írtak fel neki. Tavaly tavasszal aztán az állapota kezdett rosszabbodni: elnyújtott hangulatzavara lett - ez még nem mániás epizód, de közel áll hozzá.

"Túl aktív voltam, nem aludtam eleget, állandóan csinálni akartam valamit. Minden pénzemet a boltokban hagytam, túlettem magam... ha a depresszív epiódban 12 órát aludtam, és mégis úgy éreztem, hogy nem volt elég, most hat órát aludtam, és mégis jól éreztem magam. Furcsa és kimerítő volt."

A fiatal lány szerint azoknak a betegeknek, akik nem Moszkvában vagy Szentpéterváron élnek, nehéz segítséget szerezniük. Ő maga öt orvossal találkozott, mire végre diagnosztizálták. Szerinte elsősorban az segít sokat, ha rendszer van az életünkben. "Az alvás hiánya például depresszív epizódhoz vezethet, ezért próbálom tartani a rendszert, és normálisan aludni. A mozgás és a meditáció szintén nagyon sokat segít."

"A családom és a barátaim tudnak az állapotomról, és nagyon támogatóak. Anyukám ad pénzt a gyógyszerekre, de nem teljesen érti, hogy mi is a lényege ennek a betegségnek. Azt gondolja, hogy ha beveszem a pirulákat, minden tökéletes lesz, és nem lesznek hangulatingadozásaim. De azért nagyrészt megért engem."

Julija azt mondja, ő nem rejtőzködik, de csak olyanokkal beszél a betegségéről, akik "készen állnak erre". Korábban blogot is írt a mániás depressziójáról, de a megértés hiányával találkozott, ezért abbahagyta. "A városomban az emberek még nem állnak készen erre. Megértem, hogy ők nem értik, mi ez, nem érzik mi ez. A kultúránk sem olyan. Nekem az a lényeg, hogy a hozzám közel állók megértenek. És szerintem a mániás depresszióval járó stigma lassan el fog kopni."