A túlságosan alulfizetett munka nem valódi álláslehetőség a segítők szerint.
HIRDETÉSMint minden reggel, Marco bevásárolni indul Milánóban, hogy megvegye, ami a szegények asztalára szánt étkezéshez kell, a Szent Ambrus refektóriumban.
Marco nem az elegáns belvárosba megy, külvárosi piacokon és szupermarketekben vásárol. Ahogy szerte Itáliában, Milánóban is két arca van a városnak. Az elit és a luxus az elegáns negyedekben, a szegénység és a nélkülözés a félreeső kerületekben.
Aldo Bonomi, szociológus:
„Fontos pillanatok zajlanak most, és a megosztott társadalomban a felek különbözőképpen élik meg a jelent. Akiknek rendben van az életük, féltik a javakat, és szeretnék bebetonozni a megszilárdulni látszó körülményeket, míg mások szerint nem szabad hagyni, hogy rossz irányba tartsanak a dolgok. Szerintem a legfontosabb a társadalom egységes szövetének a védelme, az emberek közötti kapcsolatok kohézióját óvni. Ez nem csak olasz, hanem európai probléma.”
Olaszországban körülbelül négymillióan élnek mélyszegénységben. 18 millióan vannak kitéve az elszegényedés kockázatának és a társadalmi kirekesztésnek. Az utóbbi 35 évben az európai és észak-amerikai országok, tágabb értelemben az OECD közösségen belül a legélesebben zajlott Itáliában ez a folyamat.
2008 és 2014 között az átlagkereset 11 százalékkal csökkent. Az átlagosnál kevesebbet keresők jövedelme ennél is nagyobb mértékben, negyedével lett kevesebb.
„Ha egy ország rendesen működik, akkor képes összetartani a társadalom rétegeit, a tehetősebbeket és azokat, akik nehézségekkel élnek. Itáliában túlságosan szétnyílt az olló.”
Az olasz munkaügyi és szociális minisztérium adatai szerint a szegénység terjedését nem csak a csökkenő jövedelem vagy a kereset hiánya okozza, hanem a lehetőségek hiánya, hogy a leszakadók ismét a gazdasági és társadalmi élet részesei legyenek.
„A rosszindulatú hangok sokaságát a harag gerjeszti. Egyre szélesebb körben terjed, de szerencsére még mindig erős az olasz társadalom kulturális és szociális kohéziója.”
A Milánói Ambroziánus Karitász egészében tekint a problémára, amikor az olaszországi szegénység kezeléséről van szó. A Piazza Grecón három éve nyitották a refektóriumot. A különleges étkező valójában a szegények konyhája.
Milánóban négy év alatt az ételosztásra jelentkező emberek száma harmadával nőtt. Az ételeket igyekeznek a piaci fölöslegből készíteni. Országos szinten az összes élelmiszer negyede kerülhet a kukákba Itáliában, ami túl az étel pazarlásán a családoknak 1600 euró veszteséget okoz évente.
A szegények asztalánál 100 embernek jut hely a milánói ambroziánusoknál. Ez természetesen kevés, sokkal több ember csúszott le az elszegényedéssel, akiknek segíteni kell, hogy vissza tudjanak illeszkedni a társadalomba. A leghatékonyabb módja ennek a munkahelyek teremtése lenne. Luciano Gualzetti az ambroziánusok egyik vezető aktivistája:
„Ez nem csupán egy ingyenkonyha, fontos, hogy ne csak a testet etessük. Az ide betérőket emberként kell foglalkoznunk, meghallgatni a gondjaikat, beszélgetni velük. Egymás között is kötnek kapcsolatokat, ami szintén segít. Érezniük kell a nehézségekkel küszködőknek, hogy nincsenek egyedül, nem vetette ki őket a társadalom.”
A refektórium szépséget és különlegességet sugároz. A berendezéseket neves olasz és külföldi dizájnerek adományozták: asztalokat, székeket, lámpákat. Kortárs művészek figyelemre méltó és inspiráló alkotásokat adtak. A szépség érzete az első reményt keltő fénysugár a kiábrándultságban.
„A válság évei a segítséget nyújtani próbáló aktivistákat is sok mindenre megtanították. Fel kell ismerni, amikor az étel mellett valakinek egy ágyat is kell adni ahhoz, hogy továbbléphessen az önállóság felé. Azt is látjuk, hogy nem minden munka valódi álláslehetőség. Amit túlságosan alul fizetnek, nem elég a megélhetésre, nem nyújt tartós védelmet.”
A leszakadt szegényeknek visszaadni az önállóságukat hosszú folyamat. Egy ágy akkor segít az étel mellett, ha a lakhatáson múlik a munkája. Ez az érintettek kis százaléka csupán.
„Nagyobb higgadtságra és több derűre van szükség, hogy nagyobb figyelmet szentelhessünk egymásnak.” – mondja Marco, aki a nap elején a bevásárlással kezdte tennivalóit.