Nem az olajár dönti romba Venezuelát

HIRDETÉS

Venezuela mostani, összeomlás közeli helyzetének hátterében nem kizárólag, sőt nem is elsősorban a nyersolaj kitartóan alacsony piaci árfolyama áll. Az amerikai Carnegie Alapítvány moszkvai intézete érdekes elemzést közölt annak a politikai berendezkedésnek a hátulütőiről, amelyet bolivári szocializmusként tartanak számon a kutatók.

Venezuela egy harmincmilliós állam, amelynek népessége a világátlagnál jóval gyorsabban növekedett az elmúlt fél évszázadban. Nagyon sok a fiatal: a venezuelai lakosság átlagéletkora 27,4 év, ami körülbelül két évvel marad el a Föld népességének átlagéletkorától. Az elmúlt tíz évben csak a leggazdagabbak életkörülményei nem romlottak jelentősen. Az átlagember számára ma már az alapszükségletek beszerzése is gondot jelent.

Áldás és átok az olajkincs Venezuelában
A venezuelai gazdaság a Föld második legnagyobb olajkészletére épült a múlt század elején. A Mene Grande olajmezeit 1914-ben fedezték fel, és már a harmincas évek közepén az ország exportjának több mint 90 százalékát adták. Miután ez meglódította a bolivár árfolyamát, a hazai ipar nehezen tartotta, majd feladta a versenyt az iparcikkek piacán: egyre több mindent érdemesebb volt importálni, mint legyártani.

A negyvenes évek elején Venezuela az egekbe emelte a külföldi olajcégek adóját, ami idővel teljesen eltorzította az ottani politikai és közéletet – írja Terry Karl professzorra hivatkozva Alexander Zotin.

Az történt ugyanis, hogy ettől kezdve a kormány elsősorban a nemzetközi olajtársaságoktól függött, nem pedig a helyi gazdaságtól és a lakosságtól, ugyanis utóbbiaktól jóval kevesebb pénzt látott. Az 1960-ban bevezetett importtámogatás, amely akkoriban népszerű gazdaságpolitika volt a latin-amerikai térségben, végképp visszavetette a helyi ipart és a mezőgazdaságot Venezuelában.
Az 1973-as olajválság aztán végképp óriási pénzeket hozott, úgyhogy a kormány elképesztő költekezésbe kezdett. Az elnökválasztáson győztes Carlos Andres Perez meghirdette a “Hatalmas Venezuela” megaprojektet. Ekkor kezdődött az a korszak, amelyet Szaudi Venezuelaként emlegetnek a történészek. Az állam rengeteg pénzt ölt a gazdaság más szektorainak fejlesztésébe, és a munkahelyteremtés jegyében óriásira duzzasztotta a közalkalmazotti szférát.

Az olajár nem az egyetlen stratégiai elem
A hetvenes évek végén kezdődött olajár-csökkenés nemcsak véget vetett ennek, hanem már az ezredfordulóra súlyos helyzetet teremtett. Az olajipartól független gazdasági szektorok GDP-részesedése 0.9 százalékkal esett vissza ÉVENTE, míg ez a részesedés a nem olajipari ágazatokban dolgozók létszámára vetítve 1.9 százalékkal lett kisebb MINDEN ÉVBEN. Perez második elnöki ciklusa kényszerű reformok korszaka lett óriási benzináremeléssel, tüntetésekkel, majd zavargásokkal, amelyek ellen a hadsereget is kivezényelték. A halálos áldozatok hivatalos száma 300, a civil szervezetek szerint ez lehet 2000 is. Az egzisztenciális nehézségek okozta lakossági elégedetlenség és a politikai elit hitelvesztése közepette csak idő kérdése volt, hogy hangot kapjon a populizmus, annak is a baloldali retorikája.

Chávez, a megmentő – avagy a bolivári szocializmus kezdete
Hugo Cháveznek hívták azt a katonatisztet, aki előállt ezzel a 80-as évek második felében. Az 1992-es katonai puccs után börtönbe került, de pár év múlva társaival együtt amnesztiát kapott. A bolivári szocializmust elnökké választásától, 1998-tól számolja a történetírás. Az olajárak újbóli felfutása meglódította a költségvetést, a populista vezetés sosem látott befolyást szerzett a gazdaságban, amit aztán idővel lejtmenetbe tett a kézi vezérlés. Az állami befolyással együtt nőtt a klientúra is, de a várakozásokkal szemben Chávez nem elsősorban vazallusait pénzelte, hanem különös gondja volt arra, hogy a kis jövedelműek egyre jobban éljenek. Ennek köszönhette kitartó társadalmi támogatottságát.

Ami politikai törekvéseit illeti, a mostani válságban vergődő politikai örököse, Nicolas Maduro életre kelti mindet. Chavez már megválasztásakor alkotmányos reformot hirdetett, és miután ezt a kongresszuson nem sikerült átvinnie, népszavazást írt ki az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásáról. Meg is kapta rá az áment, a nemzetgyűlést az ellenzék távolmaradása mellett is megválasztották. Az alaptörvény ezután születő számos új cikkelye között ott volt az is, amely feloszlatta a kongresszus felsőházát, a szenátust, annak jogköreit pedig gyakorlatilag az elnökre ruházta. Az új alkotmányt a választók 79 százaléka megszavazta, és Chavezt 2001-ben újraválasztották.

korábbi cikkeink a témában:

• Venezuela: az elnök bűnbakot keres
• Venezuela: ‘minden tüntetések anyja’
• Venezuela: új ‘biológiai fegyverrel’ támadnak a tüntetők a rendőrökre

Madurónak nem fog menni, ami Cháveznek működött
Ebben a forgatókönyvben bízik Maduro is, csakhogy neki nehezebb dolga lesz tekintettel arra, hogy a parlamentben többségbe került az ellenzék a legutóbbi választásokkal, és a nép nyilvánvalóan a törvényhozás pártját fogja az elnökkel szemben, nem úgy, ahogyan Chavez idején történt a 2002-es puccskísérlet, majd a két évre rá kiírt, elmozdítását célzó referendum alkalmával. Zotin arra emlékeztet, hogy a chavizmus nem előzmény nélküli Venezuelában, hovatovább nem is ottani vagy akár latin-amerikai találmány. Újdonságot mindössze radikalizmusa hozott, a lényeg változatlan maradt: a politikai vezetés a források újraelosztására építi jelentős társadalmi és gazdasági befolyását, miközben figyelmen kívül hagyja a pénzügyi kockázatokat, és alábecsüli az állami beavatkozás gazdaságromboló hatását.

Ez az a berendezkedés, amely nem bírja a terhelést, miután Chavez 2007-ben összerúgta a port a nemzetközi olajtársaságokkal, majd 2014-ben megkezdődött az olajárak mélyrepülése. Zotin statisztikai adatokat sorol annak szemléltetésére, milyen súlyossá vált a helyzet az elmúlt években. A politológus egyetért a térség más szakértőivel abban, hogy Venezuela forradalom előtti időket él. Az ellenzék ugyan erős befolyással bír, de megosztott. Népszerű vezetői nincsenek a helyzet magaslatán: López bötönben ül, Caprilestől pedig sokan elfordultak azzal, hogy túlságosan is kompormisszumkész.

Az, hogy mi lesz ebből a mostani, pattanásig feszült helyzetből, nagyban múlik azon, ki mellé áll a hadsereg, amelynek nemcsak társadalmi megbecsültsége, hanem gazdasági ereje is jelentős Venezuelában. És miután Maduro nem a hadsereg embere, gazdag kereskedőcsaládból származik, könnyen elképzelhető, hogy – a múlt században lezajlott 12 után – újabb katonai puccs elé néz Caracas.