rendkívüli hír
Ez a tartalom nem elérhető az ön régiójában

Nem az olajár dönti romba Venezuelát

Nem az olajár dönti romba Venezuelát
Betűméret Aa Aa

Venezuela mostani, összeomlás közeli helyzetének hátterében nem kizárólag, sőt nem is elsősorban a nyersolaj kitartóan alacsony piaci árfolyama áll. Az amerikai Carnegie Alapítvány moszkvai intézete érdekes elemzést közölt annak a politikai berendezkedésnek a hátulütőiről, amelyet bolivári szocializmusként tartanak számon a kutatók.

Venezuela egy harmincmilliós állam, amelynek népessége a világátlagnál jóval gyorsabban növekedett az elmúlt fél évszázadban. Nagyon sok a fiatal: a venezuelai lakosság átlagéletkora 27,4 év, ami körülbelül két évvel marad el a Föld népességének átlagéletkorától. Az elmúlt tíz évben csak a leggazdagabbak életkörülményei nem romlottak jelentősen. Az átlagember számára ma már az alapszükségletek beszerzése is gondot jelent.

Áldás és átok az olajkincs Venezuelában
A venezuelai gazdaság a Föld második legnagyobb olajkészletére épült a múlt század elején. A Mene Grande olajmezeit 1914-ben fedezték fel, és már a harmincas évek közepén az ország exportjának több mint 90 százalékát adták. Miután ez meglódította a bolivár árfolyamát, a hazai ipar nehezen tartotta, majd feladta a versenyt az iparcikkek piacán: egyre több mindent érdemesebb volt importálni, mint legyártani.

A negyvenes évek elején Venezuela az egekbe emelte a külföldi olajcégek adóját, ami idővel teljesen eltorzította az ottani politikai és közéletet – írja Terry Karl professzorra hivatkozva Alexander Zotin.

Az történt ugyanis, hogy ettől kezdve a kormány elsősorban a nemzetközi olajtársaságoktól függött, nem pedig a helyi gazdaságtól és a lakosságtól, ugyanis utóbbiaktól jóval kevesebb pénzt látott. Az 1960-ban bevezetett importtámogatás, amely akkoriban népszerű gazdaságpolitika volt a latin-amerikai térségben, végképp visszavetette a helyi ipart és a mezőgazdaságot Venezuelában.
Az 1973-as olajválság aztán végképp óriási pénzeket hozott, úgyhogy a kormány elképesztő költekezésbe kezdett. Az elnökválasztáson győztes Carlos Andres Perez meghirdette a “Hatalmas Venezuela” megaprojektet. Ekkor kezdődött az a korszak, amelyet Szaudi Venezuelaként emlegetnek a történészek. Az állam rengeteg pénzt ölt a gazdaság más szektorainak fejlesztésébe, és a munkahelyteremtés jegyében óriásira duzzasztotta a közalkalmazotti szférát.

Az olajár nem az egyetlen stratégiai elem
A hetvenes évek végén kezdődött olajár-csökkenés nemcsak véget vetett ennek, hanem már az ezredfordulóra súlyos helyzetet teremtett. Az olajipartól független gazdasági szektorok GDP-részesedése 0.9 százalékkal esett vissza ÉVENTE, míg ez a részesedés a nem olajipari ágazatokban dolgozók létszámára vetítve 1.9 százalékkal lett kisebb MINDEN ÉVBEN. Perez második elnöki ciklusa kényszerű reformok korszaka lett óriási benzináremeléssel, tüntetésekkel, majd zavargásokkal, amelyek ellen a hadsereget is kivezényelték. A halálos áldozatok hivatalos száma 300, a civil szervezetek szerint ez lehet 2000 is. Az egzisztenciális nehézségek okozta lakossági elégedetlenség és a politikai elit hitelvesztése közepette csak idő kérdése volt, hogy hangot kapjon a populizmus, annak is a baloldali retorikája.

Chávez, a megmentő – avagy a bolivári szocializmus kezdete
Hugo Cháveznek hívták azt a katonatisztet, aki előállt ezzel a 80-as évek második felében. Az 1992-es katonai puccs után börtönbe került, de pár év múlva társaival együtt amnesztiát kapott. A bolivári szocializmust elnökké választásától, 1998-tól számolja a történetírás. Az olajárak újbóli felfutása meglódította a költségvetést, a populista vezetés sosem látott befolyást szerzett a gazdaságban, amit aztán idővel lejtmenetbe tett a kézi vezérlés. Az állami befolyással együtt nőtt a klientúra is, de a várakozásokkal szemben Chávez nem elsősorban vazallusait pénzelte, hanem különös gondja volt arra, hogy a kis jövedelműek egyre jobban éljenek. Ennek köszönhette kitartó társadalmi támogatottságát.

Ami politikai törekvéseit illeti, a mostani válságban vergődő politikai örököse, Nicolas Maduro életre kelti mindet. Chavez már megválasztásakor alkotmányos reformot hirdetett, és miután ezt a kongresszuson nem sikerült átvinnie, népszavazást írt ki az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásáról. Meg is kapta rá az áment, a nemzetgyűlést az ellenzék távolmaradása mellett is megválasztották. Az alaptörvény ezután születő számos új cikkelye között ott volt az is, amely feloszlatta a kongresszus felsőházát, a szenátust, annak jogköreit pedig gyakorlatilag az elnökre ruházta. Az új alkotmányt a választók 79 százaléka megszavazta, és Chavezt 2001-ben újraválasztották.

korábbi cikkeink a témában:

Madurónak nem fog menni, ami Cháveznek működött
Ebben a forgatókönyvben bízik Maduro is, csakhogy neki nehezebb dolga lesz tekintettel arra, hogy a parlamentben többségbe került az ellenzék a legutóbbi választásokkal, és a nép nyilvánvalóan a törvényhozás pártját fogja az elnökkel szemben, nem úgy, ahogyan Chavez idején történt a 2002-es puccskísérlet, majd a két évre rá kiírt, elmozdítását célzó referendum alkalmával. Zotin arra emlékeztet, hogy a chavizmus nem előzmény nélküli Venezuelában, hovatovább nem is ottani vagy akár latin-amerikai találmány. Újdonságot mindössze radikalizmusa hozott, a lényeg változatlan maradt: a politikai vezetés a források újraelosztására építi jelentős társadalmi és gazdasági befolyását, miközben figyelmen kívül hagyja a pénzügyi kockázatokat, és alábecsüli az állami beavatkozás gazdaságromboló hatását.

Ez az a berendezkedés, amely nem bírja a terhelést, miután Chavez 2007-ben összerúgta a port a nemzetközi olajtársaságokkal, majd 2014-ben megkezdődött az olajárak mélyrepülése. Zotin statisztikai adatokat sorol annak szemléltetésére, milyen súlyossá vált a helyzet az elmúlt években. A politológus egyetért a térség más szakértőivel abban, hogy Venezuela forradalom előtti időket él. Az ellenzék ugyan erős befolyással bír, de megosztott. Népszerű vezetői nincsenek a helyzet magaslatán: López bötönben ül, Caprilestől pedig sokan elfordultak azzal, hogy túlságosan is kompormisszumkész.

Az, hogy mi lesz ebből a mostani, pattanásig feszült helyzetből, nagyban múlik azon, ki mellé áll a hadsereg, amelynek nemcsak társadalmi megbecsültsége, hanem gazdasági ereje is jelentős Venezuelában. És miután Maduro nem a hadsereg embere, gazdag kereskedőcsaládból származik, könnyen elképzelhető, hogy – a múlt században lezajlott 12 után – újabb katonai puccs elé néz Caracas.