NewsletterHírlevélEventsEsemények
Loader

Find Us

FlipboardLinkedin
Apple storeGoogle Play store
HIRDETÉS

"A fekete ruhások mindenkit legyilkoltak"

"A fekete ruhások mindenkit legyilkoltak"
Írta: Nóra Shenouda
A cikk megosztásaKommentek
A cikk megosztásaClose Button
HIRDETÉS

Halálfélelem- ezt hallottam ki annak az embernek a hangjából, aki 2011 augusztusában belesikoltott a mikrofonomba Hamában, Nyugat-Szíriában egy Bassár el-Aszad elnök elleni tüntetésen. Annak az évnek az elején kezdődtek a lázongások az országban, amelyek azóta polgárháborúvá szélesedtek. Most szintén a halálfélelem űz el tíz- és százezreket Szíriából. Menekülnek a dzsihadisták kegyetlenkedései, a vallási üldöztetés, a bombazápor, az éhezés elől. Szerbiában és Magyarországon gyűjtöttem össze néhányuk történetét.

Kézben cipelte a lányát Magyarországig

Az illegális menekültekkel teli budapesti átmeneti szálláson meleg van és a szellőzés sem a legjobb, de az itt összezsúfolódóknak legalább van hová behúzódniuk, a civil önkéntesektől pedig ételt, italt és ruhát is kapnak. A terem egyik sarkában két szíriai család húzódik meg, akik együtt utaznak, három felnőtt és négy gyerek. Amikor meglátnak minket, és meghallják, hogy arabul szólítjuk meg őket, rögtön felélénkülnek. Az egyetlen férfi a csoportban Serbaz, aki orvosasszisztensként dolgozott Aleppóban, Észak-Szíriában. Történetük a szokásos: családjával úgy döntöttek, nem várják meg, amíg belehalnak a bombázásba, így elhagyták Aleppót, és felszálltak egy hajóra Törökországban. A hajó felborult, mindenük odaveszett. Görögországon, Macedónián és Szerbián keresztül jutottak Magyarországra. Serbaz azt állítja, Szerbiában fejenként 50 euró fejében engedték át őket a határon. Debrecenből taxival jöttek Budapestre.

Leguggolok Serbaz egyik kislányához, aki babakocsiban ül. A másik gyerek- valóságos ördögfióka- azonnal kihasználja az alkalmat: meghúzgálja a hajamat, közben nevetgél. Az apja rögtön rászól, de intek: hagyja csak. Az apa és a babakocsiban ülő kislány is azonnal megjegyzik a nevemet. Úgy mondják: Núra. Így csak a világ azon részén ejtik ki, ahol tudják, ez valójában arab név.

Furcsa, hogy a mandulaszemű, négyéves forma gyerek babakocsiban ül. Igaz, a térdén seb éktelenkedik. De hamar megértem, mi a valódi ok: az apja kiveszi a kocsiból, megfordítja, felhajtja a ruhácskáját. Elborzadok: a gerincén hosszúkás, de már beforrt seb virít. Bombarepeszek fúródtak bele- mondja Serbaz. A sérülés óta a kislány béna deréktól lefelé. Az apja kézben cipelte Magyarországig, ahol az önkéntesektől kapott babakocsit.

Serbaz felidézi: amikor a magyar rendőrök megállították őket a határnál, és regisztrálták őket, azt mondták nekik: ha nem írják alá a menedékkérelmi papírokat, 30 napra elzárják őket. Aláírták, de fogalmuk sincs, mit. Elmagyarázzuk nekik, hogy a papíron az áll: még aznap Vámosszabadiba kell menniük. Megmutatom a telefonomon, merre van a város.

Ekkor odalép hozzánk egy önkéntes, és elmeséli, hogy előfordul: elmagyarázzák a migránsoknak, hol és mikor szálljanak fel a vonatra, aztán sokan mégsem szállnak fel. Többen is lejárt papírokkal vannak itt, és az önkéntes szerint bennük sem bíznak egészen, van egy olyan érzésük, hogy nem mondják el a teljes igazságot. Talán várnak valakit, de ez csak feltételezés.

Mindkét család nagyon visszafogott. Bátorítjuk őket, hogy ha szükségük van valamire, addig mondják, amíg ott vagyunk, hogy tudjunk közvetíteni. De nem kérnek semmit, egy dolgot kivéve: mutassuk meg, hol és hogyan tölthetik fel kártyás telefonjukat.

Serbaz mozgássérült kislányát a karjára veszi, így indulunk el. A megfelelő helyen feltöltjük a kártyáját. Nyújtja az összegyűrődött ezreseket, nem fogadjuk el. Még búcsúzóul integetek nekik. Jó látni a kislány arcán a huncut mosolyt.

Mindenhol hullottak a bombák

Magyarkanizsán az embernek keresnie sem kell a menekülteket: azonnal beléjük lehet botlani a város főterén, a kávézókban, a folyóparton libasorban gyalogolnak.

A fiatal, talán 20 éves Saleh egy padon ücsörög a főtéren társaival. Azt meséli, két hónapja indult el otthonról, Szíriából. Haszakában élt, egy észak-szíriai, főleg kurdok lakta városban. Törökországon, Görögországon és Macedónián keresztül jutott el Szerbiába, ahol öt napig fogvatartották őket. Egyszer már sikerült átjutnia Magyarországra is, de elmondása szerint visszatoloncolták Szerbiába. Azt mondja, amíg Macedónián áthaladtak, kizárólag kekszet ettek és vizet ittak. Belenyúl a zsebébe, érméket vesz elő, mutatja: ezeken az országokon mind áthaladtak. Németországba tartanak, ott már várja őt testvére és anyja.

Nem messze Salehék csoportjától egy árnyékos padon egy egész család ül: középkorú, bajuszos férfi asszonyával, velük két tündéri gyerek, egy fiú és egy lány. Hét-nyolc évesek lehetnek. Kurdok, Kobaniból jöttek, abból a városból, amelyért hónapokig folyt a harc a dzsihadisták és a kurd csapatok között a szíriai-török határnál. Mivel pénzük nincs, hogy taxizzanak vagy bármilyen más járműre szálljanak, végig gyalog jöttek mind- meséli a családfő.

- Elhagytuk a hazánkat, szomorúak vagyunk. De mindenhol hullottak a bombák. Figyelnetek kéne, hogy mennyit szenvedünk, mi, menekültek!- mondja az apa.

Mégis mosolyognak mindannyian, amikor búcsút intünk nekik.

A menekültcsoportban van egy szudáni férfi is. Szeretném megtudni tőle, miért hagyta ott a hazáját. De zárkózott, csak a keresztnevét árulja el, és azt, hogy gazdálkodó. Miközben beszélgetünk, észreveszem, hogy fehér dzsalabíjájának (szudáni öltözet) zsebében egy köteg euró lapul. Sok migráns mindenét pénzzé teszi, így vág neki a nagy útnak Európa felé. Nem nagyon válaszol a kérdéseimre, ezzel szemben arról faggat engem, tudok-e neki segíteni, hogy átjusson a magyar határon. Határozottan nemet mondok. Akkor is ezt mondanám, ha tudnék, hiszen az már embercsempészetnek minősülne. Innentől már nem akar velem beszélgetni.

Tehetetlenül a háború és a kínzások ellen

Azok a menekültek, akik Szegedről tovább szeretnének menni, a vasútállomásnál gyűlnek össze a vonatok indulásakor. Az állomás előtt, az önkéntesek fabódéjánál várakozunk. Estefelé érkezik néhány migráns, akik lekésték az utolsó vonatot. Élénk, jókedélyű fiatalemberek. Egyikőjük talpáról lejött a bőr a sok gyaloglástól. Egy önkéntes egészségügyis igyekszik ellátni a sérülését.

HIRDETÉS

Egy menekült hálája az egyik önkéntesnek

Velük együtt érkezik egy kicsit idősebb férfi is. Feltűnik nekem, hogy ő félrehúzódik. Úgy bújik meg a villamosmegálló táblája mögött, mintha azt szeretné, hogy észre se vegyék. Fejét lehorgasztja, elkeseredés látszik rajta. Óvatosan szólítom meg, hátha hallani sem akar arról, hogy egy újságíróval beszélgessen.

Amikor közelebb lépek hozzá, egy pillanatra azt hiszem, hogy vak, olyan fénytelen és üres a tekintete. De aztán rádöbbenek, hogy nem erről van szó: ő csak fizikailag van jelen, emlékei egy másik idősíkban és egy másik helyen tartják. A múltba réved.

Amikor meghallja az arab szót, kedves, szomorkás mosollyal válaszol. Meglepetésemre egy percig sem kell unszolni, azonnal elkezd belőle ömleni a szó.

Samal negyvenes éveiben járhat. Kurd származású férfi Kobaniból, ahol szabóként dolgozott.

HIRDETÉS

- Nem tudunk hová menni. Tehetetlenek vagyunk a háború és a kínzások ellen. Szíria nagyon szép ország, bizonyisten- mondja. – Ha odamész, ötszáz euróból egy hónapig élsz. Minden olcsó. De a háború mindent tönkretett, senki nem akar többé ottmaradni. Nincs hol lakniuk és mit enniük az embereknek…. A testvérem, Ahmed mártírhalált halt.

Halk, kedves hangján részletesen meséli a fájdalmas emlékeket. Amikor a város pékségeiben már liszt, így kenyér sem volt, öccse és még néhányan elmentek Aleppóba, hogy hozzanak. Itt engedélyt kaptak rá, hogy egy vidéki raktárból beszerezzék a lisztet. Útközben hazafelé azonban több ellenőrzőponton is át kellett haladniuk. Az egyiknél fekete ruhába öltözött fegyveresek fogadták őket. Mindenkit agyonlőttek. Samal öccsét, Ahmedet a tetoválásáról ismerte fel egy barát a kórházban, ahová a holttestet vitték. Ő értesítette a családot arról, mi történt.

- Nem akarunk pénzt kérni, csak a mieinkkel együtt lenni, dolgozni, szabadságban és méltóságban élni, mint a többi ember- terelődik vissza figyelme a jelenbe. – Ahelyett, hogy turistaként jönnénk hozzátok, így jövünk, a haláltól menekülve. Amikor külföldiek jöttek Szíriába, akkor ők ott jól érezték magukat. Nekünk ez nem adatik meg, minket nem látnak szívesen Európában.

Indulnunk kell. Még látom, ahogy Samal lehámozza magáról az elnyűtt dzsekit, és bedobja egy kukába. Szépen összehajtogatva, a kuka fedelét gondosan visszatéve. Utána odamegy a fabódéhoz, ahol a szegediek adományai vannak, és megpróbál magának új ruhát és cipőt találni. 43-as férficipő kéne, ami nem szandál- magyarázza az önkéntesnek.

Arabul köszönök el tőle. A megtört tekintet egy pillanatra megélénkül. Megismétlődik a kicsit szomorkás, de meleg mosoly.

HIRDETÉS

A cikkben szereplő neveket megváltoztattuk

A cikk megosztásaKommentek

kapcsolódó cikkek

Talgo-felvásárlás: visszaütött a magyar kormány kétes hírneve

Betiltaná a kormány, hogy a 18 év alattiak energiaitalt vehessenek

Különleges térképen Hollywood magyar gyökerekkel rendelkező fimesei