Egy meleg partyszervező hirtelen az apasággal szembesül Jordan Firstman ismerős, mégis lebilincselő debütálásában, amely garantálja, hogy elbűvölje és (majdnem) könnyekig meghassa Önt.
Brooklyn, 2016. Peter (Jordan Firstman) és vidám bulizós haverjai klubba indulnak, fejben pedig csak két kérdésük van.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
„Mi az év legjobb albuma?”
A válasz látszólag Beyoncé „Lemonade” és Frank Ocean „Blonde” lemeze között billeg. (Még ha mind tudjuk is, hogy Danny Brown „Atrocity Exhibition” albuma az egyértelmű győztes, de ez most mellékszál.)
„Mit akarunk?”
A válasz nyomatékosan: drogot. És azonnal akarják.
Az a klub, ahová tartanak, nem Peter egyetlen állomása lesz az éjszakán. Ő a bulik lelke New York meleg klubéletében, mivel eseményeket szervez barátjával és üzlettársával, Sophie-val (Cara Delevigne). Klubpromóterként az a feladata, hogy mindenki jól érezze magát, ami egyben azt is jelenti, hogy felügyeli, hogy a drogok szabadon áramoljanak. Ha közben ő maga is bele-belekap a fogyasztásba, annál jobb.
Annak ellenére, hogy „soha életében nem érintett meg egy vaginát”, végül belekeveredik egy LSD-vel megtámogatott hármasba, amelynek résztvevője Leonora (Paris Petitjean), egy brit „innit, babes?” turista is.
Ott is a meleg aranycsillag.
„Nagyjából egy évtizeddel később” Peter még mindig járja a klubokat. Idősebb, de nem bölcsebb. Továbbra is drogot árul, és úgy tűnik, képtelen úgy elmenni otthonról, hogy ne csússzon szét. Mindeközben egyre dühösebb Sophie-val, valamint Nickyvel (Eldar Isgandarov) is küszködik, aki egy neurotikus, Azerbajdzsánból származó twink, „feltörekvő queer filozófus”, és kifejezett allergiája van a lakbérfizetésre.
Ugyanazon a napon, amikor Sophie kirúgja Peter-t, mert „konkrétan egy kibaszott gyerek”, kopogtatnak az ajtaján. Edison (Kirby Howell-Baptiste) áll ott, egy újabb „innit, babes?”. És nincs egyedül. A gyorsan beszélő brit nő azért jött New Yorkba Arlóval (Reggie Absolom), Peter 9 éves biológiai fiával, aki annak a tíz évvel ezelőtti, drogokkal fűtött kalandnak az eredménye.
Londonból érkeztek, mert Edison barátja, Leonora öngyilkosságot követett el, és Arlo mostohaapja pocsék alak. Edisonnál ott az anyakönyvi kivonat, amellyel bizonyítja az apaságot, kér egy gyors kokainlöketet, hogy csillapítsa az idegességét, teljesen megérti, ha Peter nem akar apává válni, és szívesen visszaviszi Arlót az Egyesült Királyságba, de előbb el kell intéznie pár dolgot, aztán rögtön jön is vissza, hogy felvegye a kölyköt, ígéri, babes.
Spoiler: végleg lelép, és visszatér Londonba, mielőtt kimondhatná, hogy „kurva kijózanodás az egész”.
Akár kész rá, akár nem, Peternek ideje felnőni.
Firstman első nagyjátékfilmje nemcsak azért figyelemre méltó, mert hármas szerepet vállal, forgatókönyvíróként, rendezőként és színészként, hanem mert egy ismerős történetet mesél el a megrekedt felnőttségről és a véletlen szülőségről.
Chaplin The Kid című filmjétől Mike Mills C'mon C'mon alkotásán át a Big Daddy, az Instructions Not Included és a 2023-as, méltatlanul keveset látott Scrapper felé, a történet, amelyben egy gyereklelkű férfi találkozik a saját gyerekével, és szembenéz azzal, hogy hirtelen apaszerepben találja magát, korántsem új. A Club Kid azonban azt, amit történetmesélési eredetiségben nélkülöz, bőségesen pótolja mámorító hangulatával és azzal, mennyire szívből ragaszkodik a karaktereihez.
Firstman ragaszkodik az ismert coming-of-age formulához, de egyértelmű, mennyire értékeli azt a várost és éjszakai életet, amelyet bemutat, és mennyire érti és érzi át a New York-i queer közösséget. Úgy mutatja be a közeget, hogy az egyszerre vibráló és hitelesen keserédes, a nézőt egy sokrétegű világba burkolja. Ez különösen akkor érződik, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy Peter számára véget ért a buli, még ha ő maga képtelen is belátni, hogy már felkapcsolták a villanyt. Az eufória őszintének hat, akárcsak az elkerülhetetlen kijózanodás a lazán vett szexből és a táncparketten felszívott ketamincsomókból. A Club Kid egyik nagy erőssége, hogy érezhető az a vonzerő, amely a hedonista bulizós életmódból árad, miközben világos, hogy az izgalom csak átmeneti menekülés a mindennapi gondok és a mélyen gyökerező sérülékenységek elől.
Ahogy Peter egy megrendítő pillanatban elmondja Arlónak: „Gyakorlatilag semmi önbecsülésem nincs.”
A film számos bájának középpontjában Peter és Arlo kibontakozó kapcsolata áll. Firstman tökéletesen hozza a váratlan apaszerepet, és okosan visszafogja azt a gyötrődést, amely azzal jár, hogy elengedje önmagának egy féltve őrzött részét.
Erőfeszítéseit Absolom jutalmazza meg. Első filmesként a fiatal brit szinte kinyilatkoztatásként hat, és a duó közös játéka csodákra képes. Arlót hihetően bizonytalan, de vagány kölyökként játssza, aki rajong a Cocteau Twinsért és a DJ-zésért, és természetes módon tud utalni arra a frissen kialakuló traumára, amely angyali vonásai mögött megbújik.
A páros remekül működő kémiáját Firstman forgatókönyve is erősíti, amely ügyesen egyensúlyozza a száraz humort a melegség érzésével. Akár odavetett, maró poénokról van szó, akár egy nem túl ízléses „I Heart Björk And Barebacking” pólóról, a nevetés sosem írja felül az édességet.
Elismerve, hogy Nicky heves lakótársi balhéiból fakadó, rajzfilmes jelenetei időnként ütköznek az általános hangvétellel, és néhány érzelmes pillanatot olykor fenyegetnek a cselekménybeli rövidítések, amelyek kicsit aláássák a valószerűséget. Ennek ellenére a hatásvadász melodrámát sikerül elkerülni, és az utolsó snitt őszinte lezárást ad a Club Kid-nek.
Sajnos mégis elmarad az igazi könnyfakasztó státusztól. Nem sokkal, de Charlotte Wells Aftersun című filmjével ellentétben nem éri el ugyanazt az érzelmi rezonanciát egy fiatal apa és gyermeke árnyalt történetének középpontjában. Talán a kissé kiszámítható harmadik felvonás fejleményei okolhatók, de kétség sem fér hozzá, hogy a film szíve végig a helyén van.
Összességében ez az őszinte, önfelfedezésről és szeretetteljes queer családi dinamikákról szóló történet nagyon ígéretes debütálás Firstmantől, aki sikeresen közvetíti, hogy soha nem késő új irányt találni az életben.
Ja, és sosem túl korai bevezetni az életében lévő kis csibészeket a Cocteau Twins és Björk világába. A barebacking definíciója (és buktatói) ráér később.
Club Kid már a mozikban látható.