Jane Schoenbrun Screen-trilógiájának harmadik filmje lázálom a félelemről, a vágyról és a véres felszabadulásról; a merész, kísérletező mozi visszatérését hirdeti.
„A szex sokaknak olyan könnyűnek tűnik” – mondja egy fiatal filmrendező szerelmének, miközben félmeztelenül fekszik egy halom eldobott cukorka papírok között. „De soha nem tudtam eljutni odáig valaki mással, ha nem vagyok igazán távol a fejemben.”
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Ez az egyik sok pillanat közül a Teenage Sex and Death at Camp Miasma című filmben, Jane Schoenbrun káprázatos gyilkosfilm-parafrázisában, amely egyszerre abszurd és intim varázslatot ragad meg – ugyanakkor ez egy kulcsfontosságú emlékeztető is a nézőknek: hogy elérjék a film „orgazmikus síkját”, ők is meg kell tanulják elengedni magukat.
A történet Kris-szel (Hannah Einbinder) kezdődik, aki egy feltörekvő, queer igazgató. Miután első játékfilmjével („Psycho – de a zuhanyfüggöny szemszögéből”) felkeltette az indie stúdiók figyelmét, az a feladatot kapja, hogy élessze újjá a régi nyári táboros slasher sorozatot, a Camp Miasmát.
A Camp Miasma mítosza gazdagon kidolgozott – ezt egy látványos nyitó jelenet mutatja be, amelyet csak az a valaki álmodhatott meg, aki koszos VHS-kazetták és az alvilági rajongói közösségek között nőtt fel.
Little Death (Jack Haven), a film fiktív Camp Miasma franchise-ának gyilkosa.Little Death (Jack Haven), a film fiktív Camp Miasma franchise-ának gyilkosa.
Az olyan filmek által inspirálva mint a 13. péntek, The Burning és – leginkább – a Sleepaway Camp, a képzeletbeli franchise egy maszkos sorozatgyilkost állít középpontba, Little Death-öt (Jack Haven), aki egy tó vizéből emelkedik ki, hogy bosszút álljon gonosz, vágytól fűtött tinédzsereken, miután megfulladt, mert egyszerre nevelték fiúnak és lánynak.
2026-ban ez a nemi szerepeket átlépő eredettörténet „problémásnak” számít, ugyanakkor ideális alap egy progresszív, „magasabb rendű horror” reboothoz – nemzetközi trauma metaforaként bárki?
De Kris-nek, aki a szexuális ébredését az első filmen élte át, más elképzelései vannak. Ő azt szeretné, hogy aláírja az eredeti utolsó lányt – egy turbanos visszahúzódó figurát, Billy Preslyt (Gillian Anderson), akinek vastag déli akcentusa és Norma Desmondot idéző stílusa édes, ragacsos mézként áramlik át a képernyőn.
Billy még mindig az eredeti tábor területén él, és amikor Kris belép, a világ, amit ismert, összeomlik egy libidinózus lucid álomba; egy disszociatív térbe, amely média és valóság között lebeg, ahol a díszletek festett hátterek, és egy egyszerű sült csirkés vacsora érzéki montázzsá válik csattogó ajkakkal és mártogató szósszal.
Schoenbrunnak egyedülálló érzéke van ehhez. Két előző filmje a Screen Trilógiából (We’re All Going to the World’s Fair és I Saw the TV Glow) hasonló módon ábrázolta a popkultúrát, a médiát és a digitális közösségeket átalakulási térként – világokat a világon belül, amelyek úgy tükrözik vissza valódi énünket, mint egy pszichológiai tükör.
Egy másik friss horror, a Backrooms szintén jól csinálta ezt. Ám míg a Backrooms határhelyzeti terei a negatív gondolkodásminták metaforái lettek, Camp Miasma jelentései nem ennyire összefoglalhatók egyszerűen.
Hannah Einbinder Kris szerepében, aki megéli a Final Girl fantáziáját a 'Teenage Sex and Death at Camp Miasma'-ban.Hannah Einbinder Kris szerepében, aki megéli a Final Girl fantáziáját a 'Teenage Sex and Death at Camp Miasma'-ban.
Talán ez a lényeg. Bár a műfaj kliséi – köztük nőgyűlölete és transzfóbiája – számos elméleti rétegben jelennek meg, Schoenbrunn végül is inkább az érzéseket helyezi előtérbe, mint az elemzést.
Miközben Kris folyamatosan küzd, hogy összhangba hozza mély kötődését a Camp Miasmához és az ezzel járó szégyent, Billy emlékezteti: „Nem a kulturális ábrázolások szörnyűségeiről vagy a nemi nehézségekről szólt ez az egész. Két nagyon egyszerű dologról szólt — a húsról és a folyadékokról.”
E két nézet peremén egy bonyolultabb igazság rejtőzik, amit nem könnyű intellektuálisan megfejteni. Billy és Kris kapcsolata ennek a példája lesz – nemcsak egy szerelmi történet, hanem egy forgó, hallucinogén ölelés az állati ösztönök és azok ellentmondásainak átkarolására.
Egy másik különösen feszült jelenetben, amelyben utalnak rá, hogy Billyt tinédzserként szexuálisan bántalmazták, a hangulat hirtelen átvált, majd átváltozik egy montázzsá, amin Little Death brutális mészárlást hajt végre – fej és törzs szúrások, képregényesen nagy vérfröccsenéssel –, miközben a Counting Crows „A Long December” című száma szól.
Ahogy a kamera hátrál, látszik a szeme egy rést formázva a tévésisakán, s az egész abszurditás újra emberit enged át.
Bár néha „mi a franc?”-hatást kelt, ezek a tónus- és stílusváltások soha nem zavaróak. Épp ellenkezőleg, egy olyan egységes víziót alkotnak, amely egyszerre személyes a rendező számára, mégis ismerős – mintha egy idegen ablakán keresztül néznénk be, és látnánk a saját tárgyainkat ott bent.
„Szerettem a veszélyt és a tehetetlenséget” – mondja Billy Krisnek, megosztva, mi vonzza a horrorhoz. „Ez a beengedés.”
Ugyanígy a Camp Miasma egy olyan film, amely arra ösztönöz, hogy engedjen be magába mindent. Fuss vele az erdőn át véresen, melltartó nélkül – mert jön Little Death, és mit tehet egy Final Girl másképp?
Teenage Sex and Death at Camp Miasma már most is látható válogatott európai mozikban, a kontinens többi részén pedig szeptember folyamán fokozatosan mutatják be.