Apokaliptikus képet festenek a kutatók a Duna-Tisza közi homokhátság jövőjéről: a jelenlegi trendek mellett a lakosság egyharmada fog eltűnni a szárazság sújtotta térségből 2050-ig. A hátságon több EU-s program indult az ide érkező víz megtartására, hogy a jövőben is élhető maradjon a környék.
Pick-upokban bukdácsolunk valahol a Duna-Tisza közi homokhátság szélén, Nagykőröstől néhány kilométerre. A keréknyomtól jobbra ködbe vesző alföldi táj, balra pedig a Kőrös-ér kanyarog, illetve leginkább áll, egy idő után pedig már csak a hordalékkal telt medret látjuk, vizet egyáltalán nem.
Sofőrünk több mint tíz éve dolgozik vízügyesként. Azt mondja, az első éveiben még inkább a belvíz okozott nekik munkát, de az elmúlt néhány évben az már egyáltalán nem volt ezen a környéken. A változás gyors, és ő sokszor azt érzi, hogy az emberiség egyre jobban tönkreteszi a jelent, a jövővel pedig már egyáltalán nem foglalkozik.
Az Európai Bizottság viszont pont azért hozott el egy csoport újságírót ebbe a térségbe, mert vannak itt olyan emberek, akik azon dolgoznak, hogy a következő generációknak is legyen elég vizük a homokhátságon - abban a régióban, amely talán az összes többinél jobban ki van téve a klímaváltozás hatásainak Magyarországon.
Apokaliptikus jóslatok a homokhátság jövőjéről
A klímamodellek alapján a következő évtizedekben alapvetően fog megváltozni a nagyjából 10 ezer kilométeren elterülő, Pest megye déli részétől észak-déli irányban egészen az országhatárig elnyúló Duna-Tisza közi homokhátság éghajlata, pedig az már most félsivatagnak számít az ENSZ szerint.
A 2035-2046-os időszakban 10-23 százalékkal lesz magasabb az átlaghőmérséklet, mint 1971 és 2000 között volt. A csapadék éven belüli eloszlása megváltozik, nyáron kevesebb, télen több eső fog hullni, hó viszont nem nagyon, a fagyos napok száma ugyanis 15-25 százalékkal csökken. A meleg a párolgás növekedésével jár, ez pedig a nyári csapadékdeficittel kombinálva aszályosabbá változtatja az időjárást. A térségben a talajvízszint csökkenése is komoly gondot okoz, ami azért különösen problémás, mert az itteni területek magasabban fekszenek, mint a Duna és a Tisza völgye, így a talajvíz is gyorsabban tűnik el innen.
A HUN-REN kutatóhálózat Regionális Kutatási Intézetének Alföldi Tudományos Osztálya részletes előrejelzést készített arról, hogy mi várható a térségben, ha nem változnak meg a klimatikus trendek, és ezek ellensúlyozására nem hozzuk meg a szükséges lépéseket. Eszerint a táj kiszáradása és a természeti környezet jelentős degradációja már mostanra megtörtént, a helyzet pedig tovább fog romlani, odáig, hogy a vizes élőhelyek fenntartása gyakorlatilag ellehetetlenül. A levegő minősége jelentősen romlani fog, egyrészt a bozóttüzek, másrészt a nagy nyílt, homokos területek kialakulása és a szélerózió miatt.
Az agráriumban erősen váltakozó hozamokra kell számítani, ami azzal jár, hogy egyre kevesebb fiatal próbál majd megélni az ágazatból, így 2050-re a gazdatársadalom összezsugorodik és teljesen elöregszik. A tanulmány szerint „a szántóföldi gabona, zöldség és takarmánytermesztés termelési eredménye akár 30-50%-kal is csökkenhet 2050-re a környezeti és társadalmi okok együttes következményeként".
A helyi borászat szintén tartós válságra készülhet, ahogy a gyümölcs- és zöldségtermesztés is, ezzel pedig hungarikum termékek alapanyagforrása szűnhet meg. Az állattenyésztő üzemek ugyancsak sorra fognak bezárni a 2030-as és 2040-es években az egyre kedvezőtlenebb feltételek miatt. Az ipari termelés megdrágul (például azért, mert a meleg miatt át kell alakítani a munkarendet és légkondicionálásra lesz szükség), így romlani fog a termelés hatékonysága és az ágazat versenyképessége, különösen a nyári hónapokban.
A lakosság életkörülményei romlani fognak, a várható élettartam pedig csökken, a szállópor mennyiségének növekedése és a hőhullámok erősödése ugyanis egészségügyi kockázatokkal jár az elöregedő népesség számára. A baljós kilátásokat így foglalják össze a szerzők:
A földek elöntésével az elsivatagosodás ellen
Vannak azonban olyanok, akik nem akarnak ebbe beletörődni. A már említett Kőrös-ér pedig jó példa arra, hogyan tud alkalmazkodni az emberiség a változó körülményekhez, annak ellenére is, hogy most alig van benne víz. A nagyjából 40 kilométer hosszú csatornát eredetileg még a belvíz elvezetésére építették, manapság viszont már a víz visszatartására használják, és uniós pénzek segítségével fejlesztik. A Vízügyi Igazgatóság a torkolat előtti szakaszon felvásárolt egy-egy 100 méteres sávot mindkét parton. Amikor jön az árvíz a Tiszán, a vizet ki lehet engedni erre a két sávra, ezzel pedig pótolni lehet egy kicsit a környéken annyira hiányzó talajvizet.
A pick-upokkal hamarosan elérjük a csatorna mentén húzódó Szuda-nádast, ami most szintén szárazon áll, idén áradáskor azonban akkora víz volt itt, hogy az egyik irányba ellepte a földeket. A gazdák az ilyet alapesetben nem szeretik, sőt, kártérítést is kaphatnak érte. Az itteni tulajdonos viszont később úgy nyilatkozott, hogy ez az elöntés mentette meg az idei évét. Miközben ugyanis a térségben október végéig mindössze 220 milliméter eső esett, az ő földjének egy része bőséges vizet kapott, és így jól termett.
Az ő példája jó esetben akár fordulatot is okozhat a gazdák hozzáállásában a Duna-Ipoly Nemzeti Park munkatársa, Németh András szerint. A természetvédelmi őr a vízmegtartási mozgalom egyik kulcsfigurája, és lelkesen beszél arról, hogy az önkéntesek munkája is sokat segíthet abban, hogy ne folyjon el az összes víz, ami beérkezik a Kárpát-medencébe. A sajtóút létszámát látva azonban már nem olyan lelkes: azt mondja, hogy sajnos 2025-ben még mindig nem a klímaváltozás a legforróbb téma, és ha helyette Szoboszlai Dominik tartana előadást, akkor biztosan több újságíró érdeklődött volna a program iránt.
Újjáéledő tó a pusztában
Néhány kilométerre a Szuda-nádastól, Kocsér és Kőröstételen között félúton van a Kutyakaparó Csárda. Sofőrünk szerint húsz éve még sokan jártak ide a környező tanyákról, a népesség azonban eléggé lecsökkent errefelé, így az épület most éppen bezárva áll. Leghíresebb vendége azonban nem a tanyavilág egyik lakója, hanem Petőfi Sándor volt, aki verset is írt róla 1847-ben.
A költő mellszobra ott is áll a fehérre meszelt régi parasztház előtt, noha a vers arról szól, hogy a csárda egy szörnyű hely: Petőfi olyan képet fest a vendéglőről 12 versszakon keresztül, hogy egy ilyen Google-értékelés után ma egy tisztességes vendéglős azonnal lehúzná a rolót. A környező tájra szintén van egy-két keresetlen szava a költőnek:
A táj azóta sem lett sokkal dúsabb, sőt. Petőfi korában még a közelben volt az egykor 70 hektáros Nagy-Gát-tó, aminek mára hűlt helye van. Illetve nem teljesen: bár a tó teljesen kiszáradt, az utóbbi néhány évben újra elkezdett megjelenni benne a víz. Egy unós projekt segítségével ugyanis ide vezették a Kőrös-eret, ez pedig az alábbi posztban látható feltöltődést okozta.
A Nagy-Gát-tó most nagyjából 20-25 hektár alapterületű, legalábbis akkor, amikor van benne víz. Ez évente pár hónapig van így, amikor időnként egyméteres vízszint is előfordul. Mostanra ismét kiszáradt a tó, a mederben szárazon állnak a nádasok. A talajnak azonban ez is nagy előrelépés a 2020 körüli időszakhoz képest, amikor semennyi víz nem maradt meg a térségben.
Azért a vízhiány az úr
Hiába van azonban igény, technológia, forrás és akarat is arra, hogy minél nagyobb területet árasszanak el vízzel a homokhátságon, és így pótolni lehessen a talajvizet, ez mind kevés akkor, ha nem hullik elég eső. Az idei 220 millimétert már említettük, de a tavalyi teljes éves csapadékmennyiség is csak 240-250 milliméter környékén alakult, ami kevesebb mint fele az átlagnak. Bár vannak olyan modellek, amelyek azt mutatják, hogy lesznek csapadékosabb időszakok is a jövőben, az biztos, hogy a folyamatokat teljesen feltartóztatni nem lehet, ezért alkalmazkodni kell hozzájuk.
Ennek az egyik módszere az, hogy a Tisza mellett lévő, úgynevezett árapasztó tározókat is befogják a vízvisszatartásra. Ezeket a tározókat eredetileg azért alakították ki, hogy amikor jön az árhullám, a víz egy részét átvezessék beléjük, ezzel pedig csökkenteni lehessen a tetőzés szintjét, és meg lehessen óvni az épített környezetet a folyó mentén. A tározókat azonban nemcsak az árvíz elleni védekezés idején lehet bevetni, hanem a talajvíz visszapótlására is.
Az alkalmazkodás egy másik módszere az, ha a homokhátságon élő emberek megváltoztatják azt, hogy hogyan használják a földeket. Ezzel kapcsolatban kisebb vita alakult ki a sajtóút kecskeméti állomásán, ahol szakértők és érintettek részvételével tartottak kerekasztal-beszélgetést. A problémát a gödöllői agrártudományi egyetem (mai nevén Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem) agrárökonómusa, Podmaniczky László foglalta össze: Magyarország mindig is gabonatermelő ország volt, ezt szokták meg a mezőgazdaságból élők, ezért nehéz hirtelen változtatást várni a gazdáktól. Márpedig most erre lennének rákényszerítve.
Egyre kevésbé fenntartható a növénytermesztés
A nagytermelőnek számító Dél-Pest Megyei Mezőgazdasági Zrt. vezérigazgatója, Bán Róbert ezt azzal egészítette ki, hogy a gépesített növénytermesztés sokkal kényelmesebb a gazdák számára, mint az állattartás, és a 2022-es aszályig elég jövedelmező is volt, még ha azóta bizonytalanabbá is vált a nyereség. Ráadásul egy kistermelőt kifejezetten nehéz meggyőzni arról, hogy változtassa meg a tájhasználatát. Főleg az idősebbeket, akik úgy szocializálódtak, hogy termelni kell a földeken, aztán vagy jól alakul az év, vagy nem. Egy nagytermelőnek van arra mozgástere, hogy a földjei egy részét kisajátítsa az állam, és elöntse vízzel, egy kistermelőnek azonban nincs.
A Szegedi Tudományegyetem Ökológiai Tanszékének adjunktusa, Tölgyesi Csaba viszont arra hívta fel a figyelmet, hogy valójában nincs érdekellentét a gazdák és a természetvédők között. Inkább csak ismerethiányról lehet beszélni a gazdák részéről, valamint időbeli különbségekről: amit a helyzetet korán felismerő környezetvédők akarnak, azt húsz év elteltével már a gazdák is.
Tölgyesi úgy véli, hogy nincs alternatíva: át kell alakítani a tájhasználatot a homokhátságon, ahol a változásokért 40-50 százalékban a klímaváltozás felelős, és ezzel nem is tudunk mit kezdeni, de a maradékot igenis befolyásolni tudjuk, és befolyásolnunk is kell.
Az egyik feladat például az, hogy csökkenteni kellene az erdők méretét a homokhátság magasabban fekvő területein, mert a fák túl sok vizet szívnak fel itt. Cserébe az ártereket lehetne erdősíteni, ahol a fatakaró csökkenteni tudja a víz párolgását.
A BME Vízi Közmű és Környezetmérnöki Tanszékének doktorandusza, Murányi Gábor még nagyobb mértékű változásokról beszélt: ő a kollégáival most egy olyan tervet dolgoz ki, amelynek segítségével az Alföld jelentős részét el lehetne árasztani vízzel a téli árvizek idején.
Murányi szerint az Alföldön található összes mérőkút csökkenő trendet mutat, ezért jelenleg ott tartunk, hogy az a kérdés, hogy a jövőben lehet-e majd egyáltalán gazdálkodni az Alföldön, ha nem állítják helyre a terület vízmérlegét. Erre lenne megoldás az, ha a több ezer kilométernyi csatornahálózat használatával, gravitációs módszerrel jelentős területeket öntenének el, a Tiszától egészen a Keleti-főcsatornáig, és így pótolni lehetne a folyamatosan fogyó talajvizet.
Az alföldi városokat sem kíméli a klímaváltozás
A szárazodás a térség településein is problémákat okoz. Kecskeméten számos módszerrel, egy civil szervezet segítségével próbálnak harcolni ez ellen. A város különböző pontjain például esőkerteket hoztak létre az utóbbi években uniós támogatásból. Ezeknek a kaviccsal feltöltött, növényekkel borított gödröknek a célja az, hogy csökkentsék a talajeróziót, valamint összegyűjtsék a környékre hulló csapadékot és csökkentsék annak lefolyását. Homokbánya városrészben például egy bölcsőde mellett áll egy esőkert, ahová bekerül a bölcsi ereszeinek vize is.
A projekteket sok helyi eleinte kétkedve, sőt, adott esetben ellenségesen fogadta, leginkább azért, mert a természeteshez hasonló állapotok visszaállítását a rendezetlenséggel azonosította. Ahogy azonban telik az idő, egyre többen szeretik meg a változásokat, melyek közül a legújabb az, hogy idén ősszel három társasház elől nem viszik el az avart, „az avar nem zavar" jeligére.
A házak közös képviselői nyitottak voltak az ötletre, de az egyelőre kérdéses, hogy a lakók mit fognak szólni hozzá. Ha tavaszra nem lesznek tele szeméttel az avarkertek, akkor jó eséllyel kiterjesztik majd a programot. Ezzel pedig Kecskemét egy újabb apró lépést tesz afelé, hogy természetes eszközökkel megőrizzen valamit abból a kevés csapadékból, ami a városra hullik.