Nem ugyanaz a magány és az egyedüllét: a különbség felismerése segít megelőzni a súlyos egészségügyi következményeket, figyelmeztetnek kutatók.
Egyedül lenni és magányosnak érezni magunkat nem ugyanaz, és a szervezetünk érzi a különbséget.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Kívülről a két állapot hasonlónak tűnhet, de a kutatók szerint nem feltétlenül az számít, hány ember van jelen valakinek az életében, hanem az, ő maga hogyan éli meg ezeket a kapcsolatokat.
A Cornell Egyetem kutatása, amely a JAMA Network Open folyóiratban jelent meg, azt találta, hogy azok a résztvevők, akik társas helyzetük alapján indokoltnál magányosabbnak érezték magukat, nagyobb egészségügyi kockázatoknak voltak kitéve.
„A magányról szóló közegészségügyi üzenetek többsége a társas háló bővítésére összpontosít. Ez a tanulmány azonban azt sugallja, hogy az önmagában még nem adja meg a teljes képet” – mondta Anthony Ong, a Cornell Egyetem pszichológiaprofesszora, a Human Health Labs igazgatója.
„Két ember társas körülményei lehetnek nagyon hasonlóak, mégis egészen eltérő egészségügyi pályát futhatnak be attól függően, hogyan élik meg ezeket a körülményeket” – tette hozzá.
Milyen egészségügyi következményei vannak?
A társas elszigeteltséget és a magányt alaposan vizsgálták már, és a szerzők szerint mindkettő egyre komolyabb népegészségügyi problémát jelent, mert kedvezőtlenül hat a mentális és a fizikai egészségre is.
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint világszerte az emberek mintegy 16 százaléka tapasztal magányt.
A kutatócsoport azt vizsgálta, mekkora az eltérés az objektíven mérhető társas elszigeteltség és a szubjektív magányérzet között; ezt a jelenséget „társas aszimmetriának” nevezték el.
Társas elszigeteltségről akkor beszélünk, ha kevés a társas érintkezés és az ilyen jellegű aktivitás, míg a magány a másoktól való elszakítottság szubjektív megélése.
Angliában élő, 50 év feletti 7 845 felnőtt adatait elemezve, akiket átlagosan 13,6 éven át követtek, a tanulmány arra jutott, hogy a két állapot közötti eltérés a megbetegedések és a halálozás fokozott kockázatával járt együtt.
Azok, akik körülményeikhez képest magányosabbnak érezték magukat, és akiket a kutatók „társadalmilag sérülékenynek” neveztek, nagyobb kockázattal haltak meg bármilyen okból, valamint körükben gyakoribb volt a szív- és érrendszeri betegség és a krónikus obstruktív tüdőbetegség (COPD).
Ezzel szemben azoknál a résztvevőknél, akik társadalmilag elszigeteltek voltak, de nem érezték magukat magányosnak, és akiket „társadalmilag rugalmasnak” írtak le, a legtöbb egészségügyi mutatóban alig mutatkozott emelkedett kockázat.
A kutatás azt is kimutatta, hogy akik egyszerre voltak magányosak és társadalmilag elszigeteltek, azoknál szintén magasabb volt a halálozási kockázat.
„Biztató, hogy a társas aszimmetria mérhető, vagyis elvben azonosítani tudjuk, kik vannak a legnagyobb veszélyben, még mielőtt megjelennének az egészségügyi következmények” – jegyezte meg Ong.
Egy másik, a Nature Communications Psychology folyóiratban megjelent tanulmány szerint azok, akik „krónikus magányról” számolnak be, nagyobb valószínűséggel érzékelik a következő társas érintkezést fenyegetőnek, ami visszahúzódáshoz vezet.
A kutatók azt is megállapították, hogy ez az ördögi kör annál erősebb, minél magasabb valakinek a krónikus magányérzete, ezért különösen nehéz megtörni.
„Ezek az eredmények arra utalnak, hogy a beavatkozáshoz többre van szükség annál, mint hogy valakinek egyszerűen bővítjük a kapcsolati hálóját” – mondta Ong, hozzátéve, hogy a magány enyhítéséhez nemcsak azokat a strukturális tényezőket kell kezelni, amelyek előidézik, hanem azokat az észlelési és viselkedésbeli mintázatokat is, amelyek fenntartják.
Mit tehetnek az orvosok a magány ellen?
A WHO szerint a háziorvosi vizitek ötöde olyan problémák miatt történik, amelyeket pusztán orvosi eszközökkel nem lehet megoldani, például társas elszigeteltség, magány vagy anyagi nehézségek miatt.
Válaszként egyre több egészségügyi szakember fordul a social prescribinghez, vagyis a „szociális receptfelíráshoz”. Ennek keretében nem gyógyszeres, hanem jólétet fokozó tevékenységeket ajánlanak a pácienseknek, gyakran közösségi programokat, például sétacsoportokat, önkéntes munkát vagy kertészkedő klubokat.
A WHO szerint a social prescribing célja, hogy az egészségügyi ellátást közösségi erőforrásokhoz kapcsolva javítsa a lakosság egészségi állapotát, csökkentse az egyenlőtlenségeket, és mérsékelje a túlterhelt egészségügyi rendszerekre nehezedő, elkerülhető nyomást.
Az Egyesült Királyság volt az első ország, amely a social prescribinget beépítette a nemzeti egészségpolitika eszköztárába; ott évente több mint egymillió embert irányítanak ilyen szolgáltatásokhoz.
„A social prescribing hatékony eszközt kínál az egészséget meghatározó társadalmi tényezők kezelésére” – mondta Nils Fietje, a WHO európai irodájának munkatársa.
2026 márciusától az Egyesült Királyság National Academy for Social Prescribing (NASP) intézménye lesz a WHO szociális receptfelírással kapcsolatos szakpolitikai és fejlesztési együttműködő központja. A szervezet támogatást nyújt majd a WHO tagállamainak abban, hogy saját egészségügyi rendszereikben is kidolgozzák és megvalósítsák a social prescribingre vonatkozó stratégiákat.