Az első Photomaton gépek századik évfordulója után az Euronews Culture azokkal a rajongókkal beszélget, akik egy analóg élményekre kiéhezett világ számára restaurálják és megőrzik őket.
A digitális korban a fotófülkék szinte a múlt relikviáivá váltak.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Néha elhalad mellettük az ember elhagyatott bevásárlóközpontok vagy pályaudvarok sarkaiban, vagy hallja, ahogy valaki morgolódik odabent, miközben megpróbál végre „egy normális útlevélfotót” készíteni magáról.
Még léteznek, de kísértetiesen észrevétlenek, mint egy rég elhagyott otthonban felejtett bútorok.
Mégis mindegyikben emlékek sokasága őrződik. A függöny minden suhanása, a vaku minden villanása egy idegen privát arckifejezéseit fogadta be; a kinyomtatott képecske pedig a maradandóság ritka formája ebben a mulandó létben.
A fotófülkék több mint száz éve jelentek meg először, amikor Anatol Josepho zsidó bevándorló 1925-ben felszerelte első automata „Photomaton” gépét a New York-i Broadwayn.
„A gép húsz másodperc alatt nyolc képet készített, és a British Journal of Photography feljegyezte, hogy a gépeket esténként nevetgélő színházlátogatók kígyózó sora rohanta meg” – mondta Michael Pritchard fotótörténész, a Royal Photographic Society volt vezérigazgatója az Euronews Culture-nek.
A rágógumi-automatákhoz hasonlóan pénzérmével működtek. A bedobott érme spontán módon indította a zárat és a vakut, majd beindult a fekete-fehér képek vegyi előhívása a fényérzékeny papíron.
Akkoriban ilyenfajta azonnaliság elképzelhetetlen volt. Ha fényképet szeretett volna magáról, szakembert kellett keresnie, ami többnyire drága volt, és jó adag szerencsét is igényelt. A fotófülkék iránti igény ezért villámgyorsan terjedt – vele együtt pedig egy újfajta művészi önállóság is.
„A Photomaton a fotózást fotós nélkül kínálta. Ön volt egyszerre a téma és a fényképész” – mondta Raynal Pellicer francia filmrendező és író az Euronews Culture-nek.
„Most már szabadon szakíthatott minden fotószabállyal: hátat fordíthatott az objektívnek, elengedhette magát, és mindenféle grimaszokat vághatott. Mindenekelőtt intim tér volt. A teljes szabadság tere a párok számára… Mindenféle pároké: meleg, különböző bőrszínű.”
Utolsó függönyök
Ahogy a digitális technológia az ezredfordulón átvette az uralmat, a régi gépek többségét lecserélték. Az új modelleket érintőképernyővel, internetkapcsolattal és az előnézeti funkcióval szerelték fel, így modernebbnek és jobban kontrollálhatónak tűntek – de jóval kevésbé varázslatosnak.
„Az analóg fülkék mára ritka tárgyi emlékek; egy csaknem eltűnt fotográfiai örökség részét képezik” – mondta Eddy Bourgeois, a francia Fotoautomat cég társtulajdonosa az Euronews Culture-nek.
„Az őket felváltó digitális fülkék lehetővé tették a fotók gyors előállítását, miközben drasztikusan csökkentették a karbantartási és üzemeltetési költségeket – mindezt azonban a végeredmény rovására, hiszen a nyomat minősége sosem volt meghatározó szempont.”
Bourgeois 2007 körül kezdett régi fotófülkéket felújítani – abban az időszakban, amikor az analóg médiumok gyors ütemben tűntek el.
Amikor azonban Párizs múzeumaiban helyezte el a gépeket, valami váratlan történt: ismét újdonsággá váltak. Olyan kapukká egy letűnt világba, amelyek újra ösztönözték a kreativitást és a játékosságot.
„Az emberek leszoktak arról, hogy igazolványképhez használják, és elkezdték szórakozásból használni: hogy levessék gátlásaikat, kísérletezzenek és alkossanak” – mondta az Euronews Culture-nek.
„Maga a médium erre tökéletesen alkalmas: a négypózos nyomatok minősége és a függőleges, filmszerű formátum szinte kínálja a történetmesélést.”
Átívelve az időn
Az évtizedek során a fotófülkék függönnyel elzárt belső tere sok művész fantáziáját megmozgatta. Köztük Andy Warholét és Salvador Dalíét is, akik mindketten vonzódtak e határhelyzethez: tudattalan terekhez, ahol nem érvényesülnek a társadalmi szabályok és a racionalitás.
„A [fotófülkében készült] kép sosem teljesen kontrollált; megőrzi a spontaneitás, a kiszámítatlanság enyhén véletlenszerű jellegét – az ellentétét annak a csiszolt, retusált képvilágnak, amely ma mindenhol körülvesz bennünket” – mondta Bourgeois.
„Ott van emellett a fülke paradox intimitása is: egy zárt tér egy nyilvános környezet közepén.”
Az olyan filmekben, mint a Buffalo '66 (1998) és az Amélie (2001), ez a „paradox intimitás” eszközzé válik a szereplők belső érzelmeinek és konfliktusainak feltárására.
Egy élénkvörös Photomaton hozza össze Amélie-t szerelmi érdeklődése tárgyával – egy férfival, aki kidobott fotószalagokat gyűjt –, és válik a szerelem, a rejtély és a kaland katalizátorává.
De ennél is több: erős metafora a film fő témáira, annak jelképe, ahogyan csendes módon kapcsolódunk másokhoz, és engedjük, hogy észrevegyenek bennünket.
Az állandó önreklám korszakában a fotófülke ennek pontos ellenkezője marad. Olyan hely, ahol nincs kritika, összehasonlítás vagy túlgondolás. Valami névtelen, kiszámíthatatlan és teljesen emberi.
Pellicer, aki évtizedek óta gyűjti a régi fotófülkés képeket, úgy véli, éppen ezek a tulajdonságok tartják majd életben őket.
„A fiatalabb generáció lenyűgöző lelkesedést mutat e régi vágású önarcképkészítési forma iránt. Európai és amerikai nagyvárosokban működő kollektívák restaurálják és üzemeltetik ezeket a vintage fülkéket” – mondta.
„A digitális kor kezdetén kevesen fogadtak volna az analóg fülkék túlélésére; tizenöt éve még csak mintegy ötven működött a világon. Ma 300 és 400 közé tehető a számuk.”
A régi fülkék karbantartása azonban egyre nehezebb. A klasszikus analóg gépekben használt speciális fekete-fehér papírt korábban az orosz Slavich gyár készítette, amelyhez az ukrajnai háború miatt már nem lehet hozzáférni.
„És ott van a mechanika kérdése is – tette hozzá Bourgeois. – A fülkék ma is korabeli eredeti alkatrészekkel működnek, amelyeket javítani és megőrizni kell, mivel pótolhatatlanok. Folyamatosan új megoldásokat kell találnunk és kidolgoznunk, hogy működőképesek maradjanak.”
Mindezek ellenére a rajongók számára megéri a ráfordított munka.
Habár a digitális fotófülkéknek is megvan a maguk szerepe – főleg alkalmi rendezvényeken és esküvőkön –, a régi típusok olyasmit nyújtanak, amit máshol nehéz megtalálni.
Egy kis nosztalgia, egyfajta kiszakadás.
„Amint a függöny legördül, a szabadság teljes: biztosítja az, hogy nincsenek negatívok és belső memória, minden nyomat egyedi példány” – mondta Bourgeois.
„Ehhez társul a fekete-fehér esztétika, az analóg film sajátos élessége, és az az élmény, hogy kézzelfogható képpel távozik.”