Évszázadokon át a buttero, a Maremma lovas gulyása kulcsszerepet játszott az állattartásban és a vidéki életben. Bár a szakma kihalóban van, az új lóháton dolgozó pásztorok őrzik a táj történelmi emlékezetét és identitását.
Első pillantásra westernjelenetnek tűnhetne. Egy lóháton ülő férfi járja a legelőket, hogy őrizze a jószágot. Csakhogy nem Texasban vagyunk, hanem Canale Monteranóban, ahol a buttero alakja a laziói Maremma történetét és identitását meséli el.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Itt azonban a ló nem a múlt szimbóluma, hanem munkaeszköz és közvetlen kapocs egy több évszázados hagyománnyal, amely ma is meghatározza a vidéket, nemzedékről nemzedékre öröklődő gyakorlatokkal, amelyeket elsősorban a Butteri di Canale Monterano egyesület őriz.
Az amerikai cowboyoknál, akik történelmileg jóval később jelentek meg, a buttero alakja sokkal régebbi hagyományokban gyökerezik, és sokak szerint az etruszk civilizáció örökségének tekinthető. Úgy vélik, hogy tudásuk szinte érintetlenül maradt fenn napjainkig.
Modern butterók Tolfa és Canale Monterano között
A görög βουτόρος – „ökörösztökélő” – szóból eredő buttero évszázadokon át alapvető szereplője volt a szabadon tartott szarvasmarha-tenyésztésnek, és központi alakja a vidéki közösségek életének. Ma is kizárólag szabad legelőkön élnek a maremmai tehenek, és összeterelésükhöz a gulyások lóháton szerzett ügyességüket vetik be, ami a mesterség egyik lényeges eleme, és a butterók az úgynevezett „munka lovaglás” szakértői.
A technológia fejlődésével a buttero mesterség szinte eltűnt, de azoknak az embereknek a szenvedélye, akik ragaszkodnak ehhez az életformához, hozzájárult a szerep megőrzéséhez.
„Nekem ott voltak a nagybátyáim, anyám unokatestvérei. Hogy megőrizzük az emléket és életben tartsuk a hagyományt, soha nem hagytuk el ezt az utat, még a magunk szerény módján sem” – meséli Rinaldo Camilletti, buttero és egy szarvasmarha- és juhtelep tulajdonosa Canale Monteranóban, aki fiával, Cesaréval közösen vezeti a gazdaságot.
Marta Papa, 27 éves állatorvos és fiatal buttera számára ez a szerep nem annyira az állatok irányításáról, „hanem a jószág mellé szegődéséről szól, mert a lovaink, a teheneink itt születtek és nőttek fel, ezért csak melléjük állhatok és kísérhetem őket”.
Számára és 21 éves öccse, Alessandro számára is a család és a tájhoz fűződő gyökereik nagyban meghatározták, hogy butterók lettek, Marta pedig azt is hangsúlyozta: „Nagyon szeretek ebben a közegben élni, számomra ez igazi felüdülés.”
Buttero szerepe vidéki életben: tipikus nap és feladatok
Régen „a butterónak nemcsak a szarvasmarha-csordák irányításával kellett törődnie, hanem azzal is, hogy elvégezze a rimessaggiót (a karámba hajtást, a szerk.), és leválassza a borjakat az anyjuktól”. A kiképzett lovakon, amelyeken a nap nagy részét töltötte, a gulyásnak „össze kellett terelnie a csordákat, le kellett választania a borjakat, és be kellett vinnie őket a gesztenyefából készült karámokba, amelyeket nálunk rimessininek neveznek” – hangsúlyozta Camilletti.
Feladataik ellátásához a butterók idomított kutyák segítségét is igénybe vették, gyakran azért, hogy visszatereljék az állatokat a helyes útra, „mivel vidékünk dombos, bizonyos részeken meglehetősen nehéz terep” – mesélte Camilletti. Miután bekerültek a karámokba, a szarvasmarhákat gondozták és megbélyegezték, hogy a csorda azonosítható legyen, hiszen ezen a vidéken a lakosság több mint 70 százaléka mezőgazdaságból és állattartásból élt, és akkoriban nem léteztek mikrochipek vagy fülszámok.
Éppen a tűzdelés – amelyet mercának neveztek, és amelyet arra használtak, hogy messziről is felismerjék a saját állatokat – számított a vidéki élet egyik kulcsfontosságú pillanatának, egyben közös ünnepnek a gazda, a gazdaság, valamint minden buttero és csoport számára, amely részt vett a munkában.
Canale Monterano Riarto: hagyományok újragondolása
A hagyományokat természetesen időközben újragondolták. „Régen más volt az állatok terelése, kezelése, de még az azonosításuk is: minden buttero, minden butterócsoport tudta, melyek a saját állatai, hol legelnek, hogyan mozognak, és például nálunk megvolt az állatok mercájának hagyománya” – mondta Marta, kiemelve, hogy mindezt már régóta törvények tiltják.
Az is megváltozott, mivel jut el a buttero az állatokhoz: „már nemcsak lóval, hanem traktorral, mezőgazdasági gépekkel is; a gazdaságok sok szempontból hatékonyabbá váltak, így számos változás könnyíti meg valamelyest a munkát” – tette hozzá Marta.
A fiatal buttera szerint a változások számos előnyt, de sok hátrányt is hoztak a butterók és az állatok számára: „sokan már nem űzik ezt a mesterséget, vagy legalábbis nem ez az elsődleges megélhetésük. Talán inkább kicsit mellékes tevékenységgé vált, mind létszámban, mind a mindennapi gyakorlat szintjén”. Ugyanakkor az állatoknál „azok az apró, napi figyelmességek, amelyekre a buttero 50–70 éve még odafigyelt, fokozatosan eltűntek, mert ma már más a viszonyunk az állatokhoz, mint néhány évtizeddel ezelőtt”.
Minden év májusában, hogy életben tartsák a múlt emlékét, a Butteri di Canale Monterano egyesület Riarto néven ünnepséget rendez, amely a transhumancia, vagyis a vándorlegeltetés kezdete előtti időszakot idézi fel, amikor a butterók évente kétszer találkoztak, árut cseréltek és ügyességi versenyeken mérték össze tudásukat. Ezek közül a legkülönlegesebb a borjú elfogása, a marhabélyegzés újraértelmezése: három lovasból álló csapatoknak kell elkapniuk az állatot a „lacciara” segítségével, amely nem merev kötél – ellentétben az amerikai rodeókban használtal –, ami tovább nehezíti a feladatot. Miután sikerül elkapni, a borjút jelképesen krétával bélyegzik meg.
Lovak és szarvasmarhák betörése
A buttero életének másik központi mozzanata a ló betörése volt, amelynek többféle módja létezett. Camilletti magyarázata szerint „különleges, nálunk ’a mazzetto’-nak nevezett, zablás idomításra volt szükség. A lovasnak a gyeplőt csak az egyik kezével foghatta, a másiknak pedig mindig szabadon kellett maradnia, hogy más műveleteket végezhessen az állatokkal”.
Ez is rendkívül megterhelő tevékenység volt, hiszen a lovak jóval kevésbé voltak hozzászokva az emberi jelenléthez, mint ma, és „kissé nehéz természetű állatok voltak, mert szabadon legeltek a hegyekben” – idézte fel a tenyésztő. A buttero saját maga vagy mások számára is betörhette a lovakat, ez pedig alapvető munka volt, „tekintve, hogy akkoriban nem léteztek gépi járművek”.
A szarvasmarhákat is be kellett törni, „mert hatalmas, fából készült szekereket húztak maremmai húzóökrök, amelyek amúgy is elég nehéz természetűek”.
Amikor nem ült lovon, a buttero – aki a jószág felügyelete miatt hónapokig távol élt az otthonától – a legelőkön épített kunyhókban pihent meg, amelyeket ágakból és növényzetből készítettek, belül tűzhellyel. Mindennapjainak egyik jellegzetes étele az acquacotta volt, egy leves vadon gyűjtött, szezonális zöldségekből – mesélte Camilletti. A kocsma pedig találkozó- és közösségi helyszínnek számított, ahová a gulyások gyakran betértek szabad délutánjaikon.